Spíler

  • Írta: zoenn
  • 2009. január 11.
Mindannyian szeretnénk a legjobbak lenni, lefölözni a legzsírosabb hasznot, avagy tiszteletet parancsolni az egész városban. Vannak, akik egyszerre minden akarnak. Na ők a spílerek. Guy Ritchie válópere közben visszatért ahhoz a műfajhoz, amihez leginkább ért.
A brit művészember jelenleg is a szigetország egyik legkultikusabb rendezőzsenije, ámbár legutóbb a Revolverrel kicsit mellé nyúlt, a komolyabb mondanivalót egy bűnözőfilmben nem mindenki tolerálta, főleg azok nem, akik bealudtak rajta. Hiába Ritchie mindig is a gengszterkomédiákban robbantott. A Spíler is követi azt a vonalat, amivel A ravasz, az aggyal és a Blöffel kitaposott. Bár kétségtelenül kevésbé kultikusabb formában, mint az elődökben –nem lehet nem észrevenni, hogy az úriember durván elmozdult a mainstreames vonal felé, de azért a fő védjegyek – a dialógusok, a vágások – megtalálhatók benne. Igazából semmi szakmai fejlődést nem mutat fel, ám a londoni alvilág mókás közjátékára érdemes mindenkinek beülni. Hogy fárad-e a rendezőúr, elsőre nem jön le, ámbár a bulvársajtó Madonnával való válásáról és gyermekelhelyezéséről hangos, semmint filmes vonatkozásáról, hiba lenne magánéletbeli kudarcaival párhuzamot állítani – de az elsőre feltűnik, hogy a vállalkozó szellem kiapadt belőle, pofátlanul fogalmazva pedig másolta korábbi sikereit. Persze ami eddig bevált, miért ne működne most is?


Már London sem a régi. Bűnözők jönnek-mennek, az újak nem tisztelik az öregeket, gyors meggazdagodásban reménykedik mindenki, persze régebben mindenki tudta hol a helye, mit szabad és mit nem, most meg teljesen káosz uralja az alvilágot. Persze amikor az orosz maffia potom hét millió eurót kasszíroz egy kétes kimenetelű ingatlanbiznisszel és ez az összeg egy bőröndben van a városban, akkor minden boldog és boldogtalan rámozdul a lére, hogy rátegyék mocskos mancsukat. Legyen akár a régimódi Old Schoolak társasága, a feltörekvő fiatal vadak csoportja, vagy az amatőr lébecolók bandája, mind maguknak akarják a 7 milliót. Meg az a csinos kis könyvelő kisasszony (Thandie Newton) és egy korrupt választási csaló politikus is örülne a pluszpénznek. Meg úgy általában mindannyian. Zűrös útjaik keresztezik egymást, szövetségek köttetnek látszólagos nyugalommal, de legfőképpen egymás terveinek aláásásával lesznek elfoglalva, olykor tettlegességig fajulva. Most megmutatkozik, ki is az igazi Spíler, de annyi zöldhasúért ugye megéri a hajsza?


Rutinból kikerekített történet összességében odaszegez a székbe, már csak a lemondó fejcsóválás ürügyén is, hogy „Úristen ezek a barmok, mit össze nem kavarnak” – de nem érzem a pezsgést, valamint azt, hogy az író beleadta volna a szívét-lelkét is. Sokkal inkább azt, hogy ez kell a népnek, röhögni akar, meg valami badass sztorit, kistílű kutyaütőkkel. Mégsem érzem hiányát annak, hogy kimarad volna valami, pedig az első félórában mindössze az alapszituációkat vázolja, s majdan maga a lényegi mag korlátozódik az első óra végére, végül a befejezés vontatott némileg, a szálak elbogozása kicsit összecsapott, egyesek szerint, olyan mintha nem is lenne. Emlékezetes jelenetek azért akadnak, pl. amikor One Two (Gerard Butler) idióta táncot lejt a depressziós feka csaj előtt, Thandie arcát akkor aranyba kéne foglalni, mindent elárul a női szellem férfiak számára visszatetsző mivoltáról. Megy az arcoskodás, ahogy kell, az oroszok részéről amolyan tipikus bunkó módon, de a lúzer senkik szempontjából fő erény, hogy többnek mutatják magukat, mint amik. A vadak pedig nyomják a színvonalas poéngyártást, a karakterek pedig egyáltalán nem sablonosak, mindenki kezdi valahol, aztán megüresednek a végére, de Gerardék végig hozzák idióta formájukat.


Mérsékelt akciójeleneteknek hála nem érezzük eltúlzottnak a tűzpárbajokat, bár ezeket inkább arcba közelített kamerákkal oldják meg, a lüktetés látszatát végig megtartva, a szövegelést egy percig sem állítva meg. Annál is inkább, hiszen annak ellenére, hogy magasabb büdzséből gazdálkodott ezúttal Guy gyerek, nem a lövöldözés a fő erénye a filmnek. Van min derülni éppen eleget, netán a felvágós sebmutogatást nézzük, furcsa kifigurázásaként egy másik nagynevű, ámbár hollywoodi „halálosan fegyveres” hasonló jelenetét, a görbe tükör ott van az alvilági uradalomnak fenntartva, még ha csak angolszász területen járunk is. Kíváncsi lennék mit szólnak ehhez a valóságos bűnözők? Veszik a lapot, vagy vad zihálásba kezdenek fukszkölteményeik súlya alatt, kidagadt verőérrel a nyakukon?


De a többiek is brillíroznak a spártai vitéz mellett, ha azt leszámítjuk, hogy Tom Wilkinson szerepe nem más, mint egyszerű bandavezér, s mint ehhez csak meg kellett néznie a rendező korábbi filmjeinek csaknem ugyanazon karaktereit és ezt visszaadnia. Persze nem hálás ez a skatulyaszerep, de az öreg arrogáns és bohém, ahogy kell. A pitiáner vonal is megmutatkoztat néhány kiemelkedő tehetséget, Mark Strong Archie-ként, vagy Toby Kebbell a pózőr, drogfüggő Johnny Quidként már a puszta jelenlétüktől szakadunk – ámbár későbbi anekdotáinkba nemigen fogjuk felhozni dumáikat. Ám abban a közegben, amit a Spíler hullámai felkeltettek, ezen karakterek tökéletesen szabadjára eresztik álmélkodásainkat, még ha ideig-óráig is szól megbízatásuk számunkra.


Az OST összeválogatta nekünk a tökös zenei alapokat, egy ilyen komédia alá kétségtelenül ilyesfajta nóták kellenek. Amit szóban nem lehet kifejezni, az hangulatteremtésként frankón kitölti az űrt füleinknek, akár Black Storbe – I’m the Manjét hallgatjuk, vagy a The Subways kellően összevágott, trailerekben is hallható Rock ’n’ Roll Queenjét. Ha pedig Ritchie film, most is elismerésként kell nyilatkoznom a filmzenéről, azaz a remek szerepjátszás szükséges kiegészítőjeként.


Amiben az alkotó rendben volt eddig, kiváltképp a dramaturgiában és a képi hatáskeltésben, az a Spílerben is benne van, lúzer brit gengszter-vergődés – kellően komolytalan tálalásban. De hogy Ritchie némileg önmaga paródiájaként nem akart túlzásokba esni, az is biztos - hozta a kötelezőt, de közben semmi egetverően jelentős opusz nem kerekedett ki belőle, természetesen az elődök színvonala nyomokban megvan azért. A tisztelt magyar fordító pedig ne legyen annyira oda, hogy az eredeti RocknRolla-t erre a debil címre fordította, el van alatta szállva a ló, modern nyelvújítónak képzeli magát.

Rendező: Guy Ritchie
Forgatókönyv: Guy Ritchie
Főszereplők: Gerard Butler, Thandie Newton, Nonzo Anozie, Toby Kebbell,
Tom Wilkinson, Ludacris, Mark Strong
Operatőr: David Higgs
Zene: Steve Isles
Játékidő: 114 perc

IMDB értékelés: 7.5
Gamekapocs értékelés: 8.1

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...