Spirit: A sikító város

Ő az én drága városom, aki mindig ott van nekem. Minden egyes magányos éjszakán ott van velem. Ő nem olyan, mint egy mai modern nőszemély, aki csak a külsejével hódít, de belül nincsen semmi.

Nem… ő öreg, tapasztalt és büszke minden egyes sarokra, minden egyes utcára és falra. Ő az én kedvesem, az én játszótársam. Nincsenek titkai előttem, nem szégyelli, honnan származik; vérből, izomból és generációk izzadságából. Most éppen alszik, alkonyattól pirkadatig csak árnyékokat lehet látni a csendben. De néha felsikolt, hív engem, szüksége van rám. Mert ő az én szerelmem, ő az én életem és én vagyok… az ő lelke…


Hasonlóan furcsa és kissé betegesnek tűnő sorokkal indul a zseniális Frank Miller legújabb filmje, a The Spirit, magyar nevén Sikító Város (újfent gratulálni szeretnék ezért a csodás címért a felelős szerveknek). A véleményem szerint frenetikusra sikeredett Sin City után gondolom nem voltam egyedül, mikor tűkön ülve vártam, hogy végre megérkezzen piciny hazánkba ez a mozi, amit természetesen idő előtt levették a műsorról, és több hónappal elcsúsztatták. Akkor még nem igazán értettem, miért. Most, hogy nemrég kijöttem a moziból, azért már kezdem kapizsgálni az okát.


Gondolom nem újdonság senki számára az a tény, hogy Amerikában a képregények egészen különleges és egyedi szerepet töltenek be az emberek életében. Az amerikai szépirodalom részévé váltak, a szubkultúra szerves összetevőivé, s ha figyelembe vesszük, hogy a világ első nagyhatalma alig rendelkezik pár száz éves történelemmel, akkor már nem is csodálkozunk ezen annyira. Nálunk ezeket a lapokat leginkább csak gyerekek olvassák, és céljuk -akárcsak a klasszikus meséknek-, hogy már egészen pici korunkban megtanuljuk a modern civilizáció törvényeit. Megtudjuk, mi az, ami jó, mi az, ami rossz, miért érdemes küzdeni, miért érdemes áldozatokat hozni; elindítanak minket az élet hosszú és fáradságos útján.


Will Eisner sokak által kedvelt Spirit képregény-sorozata, 1940. és 1952. között alig pár tucat részt élt meg, de határozottan egyedi stílusával, kissé komikus hangvételével örökre beírta magát a nagy amerikai címek közé. Az már egy egészen más kérdés, hogy a világ többi országa hogyan fog majd viszonyulni ehhez a furcsa történethez, így több mint ötven év távlatából, főleg, hogy sokan - velem együtt - valami hasonlóra számítottak, mint a Sin City. Ami persze butaság volt tőlem és tőlünk – hiszen ez egy teljesen más történet -, de mi emberek már csak így működünk.


Az első, kissé sokkoló élményben már rögtön az első negyed órában részesülni fogunk, amikor is mindenkinek fel fog tűnni, hogy valami nem stimmel ezzel a filmmel. Természetesen Frank Miller hihetetlen látványvilága ezúttal is meglesz, nem győzzük feldolgozni a mesterien megkomponált, félig rajzolt, félig filmnek tűnő jelenetek által okozott vizuális orgiát. De amennyire letaglózó és varázslatos a látvány, annyira fog amolyan talpunkból kiszedhetetlen szálkaként újra és újra előjövő fájdalmat okozni az a puszta tény, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a történettel. Jó időnek el kell telnie ahhoz, hogy képesek legyünk megemészteni a hangulatot és rájönni a legfontosabb tényre, miszerint ezt a filmet nem kell komolyan venni. Ugyanis a Spirit leginkább egy szatíra, egy komédia, semmi esetre sem komoly mű. Azok a nézők, akik erre időben rájönnek, bizonyára sokkal jobban fognak szórakozni, mint ahogyan azt én tettem.


Én személy szerint képtelen voltam azonosulni a történettel, nem tudott magával ragadni a hangulata. Az viszont tény, hogy időnként guvadt szemekkel néztem ki a fejemből, hogy mi van? Jól látok? Érdekes dolog ez, hiszen igazán remek színészeket sikerült megnyerni a filmnek, s a rendezés egészen elképesztően zseniális. A lányok csodaszépek, ezekben a Frank Milleres kamerafilterekben aztán végképp hibátlannak tűnnek. Időnként még fel is tud nevetni az ember, amolyan hisztérikus kacagásba kényszerülve, de ezt legfőképpen az okozza, hogy nem hisszük el, hogy beültünk erre a filmre.


Will Eisner történetéről igazából nem sok jót lehet elmondani. Van pár dolog azonban, amit megtudhattunk róla; amolyan beteges módon szerelmes egy városba – valószínűleg New York-i lehet, ezzel szerintem mindenki egyet fog érteni -, végtelenül tiszteli és becsüli a nőket – ez is igazán szép dolog – és végül de nem utolsó sorban nagyon szereti a macskákat. Ezeken kívül nem sok minden más dolgot lehet elmondani erről a kis történetről, ami valljuk be igazán kevés a sikerhez, a totális és teljes bukástól csak Frank Miller zsenialitása menti meg. Éppen ezért ajánlom mindenkinek, aki szerette a Sin City-t, de nekik is csak akkor, ha végképp nincsen semmi más, amit megnézhetnének a mai borsos árak mellett.