127 óra

Utah állam sziklás vidéke izgalmas túrahelyszín minden kalandor számára. Kő és homok, amerre csak a szem ellát, százmérföldes körzetben nincs egy árva benzinkút se, csak az egyén és a természet, Aron imádja ezt, amikor csak teheti, autóba száll, és eltölt néhány napot itt. Tapasztalt hegymászóként nincs oka félni semmitől, azzal a rutinnal, ahogy mi jegyet váltunk a metróra, ő úgy mássza meg a nyers falat, hangosan kurjongat, és felszabadultan rohangál, bele a végtelenbe, egy gyermek, s ez a játszótere.


A 127 óra megtörtént események alapján készült. Aron immáron sokadszorra vág neki a terepnek, itt a hétvége, talán üzenetet sem hagyott, olyan sebesen viharzott el otthonról, két kulacs víz és egy csomag szendvics kitart egész napra. Ahol az út véget ér, ott a terepjárót felváltja a bicikli, kilométerekkel arrébb már csak gyalog lehet folytatni az utat, találkozik két szép turistalánnyal, a barlangtavi fürdőzés után pedig már megy is tovább, igáslóval se lehetne visszatartani. Nem telik el sok idő azonban, s a természet, melyet eddig legjobb barátjának ismert, ellene fordul.


Egyetlen rossz mozdulat, s Aron a mélybe zuhan, a szűk hasadékban hatalmas szikla esik a kezére. A fájdalom elsőre nem is rémisztő, nagyobb az érzelmi hatás, mint a fizikai, a két fal közé szorult óriási kő nem ereszti a karját, minél jobban próbálkozik a szabadulással, a fogás annál keményebb. A kiabálással töltött órák csak erősítik a reményvesztettséget, a kézfej már lilul, Aron minden próbálkozása kudarcba torkollik, nincs is nála sok minden. Biztosítókötelével hosszú próbálkozások után, de ki tudja magát kötni, így megpihenhet, leülhet végre, a hátizsákjában kutatva csak egy kamerát, némi élelmet, meg egy életlen, kínai bicskát talál, jószerivel ez is megteszi, faragni kezdi vele a követ.


Minden perc egy kínszenvedés, éjszaka mínuszok is vannak, nappal pedig perzsel a hőség, egy madár repül el minden reggel a kanyon felett, rajta kívül egy teremtett lélek sincs sehol. A teljes megőrülés útjára lépve Aron lassan elfogyasztja tartalékait, kamerájával hol önmagát szórakoztatja, hol pedig búcsúbeszédet mond szeretteinek, könyörög érte, hogy ha valaki megtalálja maradványait, legalább a filmet juttassa el a családjához. Lázálmok kezdik gyötörni, régi emlékképek jutnak eszébe, elfantáziál róla, hogy micsoda orgiákat lehetett volna csapni a két turistalánnyal, hajnalig tartó bulikból marad most ki, drogok, pia, pucérkodás, ezért érdemes élni. Hangulata akár egy hullámvasút, hangokat hall maga mögül, azt hiszi, hogy figyelik, napok óta van már egyedül.


A bezártság nyomasztó hangulatától libabőrös lesz az ember háta, a film visszaadja mindazt az érzelmet és kihívást, amit Aronnak kellett átélnie a 127 órán át tartó fogsága alatt. A történet ennél erőteljesebb már csak könyv formában lehet, de még a Fűrészen felnőtt mozivilágot is meg lehet botránkoztatni, a film igaz történet alapján készült, az eseményeket ezúttal nem egy hollywoodi forgatókönyvíró rakta össze, az élet volt a rendező, és Aron a főszereplő.


Ahogyan a filmen, úgy Aron a valóságban is készített videonaplót, a felvételek részletei fellelhetőek a YouTube-on, de a teljes kazettát csak családjának, közeli barátainak, és a rendezőnek, Danny Boyle-nak mutatta meg. A 127 óra mindent hitelesen dokumentál, a főszereplőt alakító James Franco ugyanolyan ruhát visel a filmben, mint amilyet Aron hordott a tragédia napján, és még a kamera is ugyanaz volt, ami megjárta a kanyont, egyetlen perc sem lett megszépítve, minden igaz. A 127 óra a legdurvább, legizgalmasabb, és egyik legfelkavaróbb dokumentumfilm, amit az utóbbi időben láttunk, ha megnézed, talán a saját életed is átértékeled.


Rendezte: Danny Boyle
Producer: Danny Boyle, Christian Colson, John Smithson
Szereplők: James Franco, Kate Mara, Amber Tamblyn, Treat Williams
Írta: Aron Ralston
Zene: A.R. Rahman
Hazai premier: 2011. március 3.
Játékidő: 94 perc

IMDB értékelés: 8.0
Rottentomatoes tomatometer: 93%
Gamekapocs értékelés: 8.5