Ideglelés Csernobilban - filmajánló

Vajon hogy nem jutott eddig eszébe senkinek, hogy elkalauzoljon bennünket a mutánsoktól hemzsegő Zónába – legalább egy film keretein belül -, ha már a GSC Game World becsődölésével egy jó darabig biztosan nem járhatjuk be Csernobil környékét? Szerencsére volt valaki, akinek mond valamit az az érzés, amikor a Geiger-Müller számláló eszeveszett sípolásba kezd: ő pedig Oren Peli, az izraeli filmes, akinek a Paranormal Activityt köszönhetjük. A posztnukleáris rémálom persze nem mindenkit izzaszt meg – főleg nem a tengerentúlon, de nekünk, a régi szocialista állam örököseinek szimpátiája szinte kézenfekvő. Ha pedig videojátékos szemmel nézünk a filmre, már akkor az egekben érezhetjük magunkat, ha csak a képeket nézzük, és ügyet sem vetünk a cselekményre. Utóbbi esetben járunk jól. 


A rendező kilétét megvizsgálva értetlenül pislogunk: Bradley Parker első dirigálása előtt csupán digitális effekteken szorgoskodott olyan filmekben, mint az xXx, a Harcosok klubja, vagy a Pán Péter. Nem értjük azt sem, hogy Peli bácsi miként osztozhatott a forgatókönyvön olyan fércgyárossal, mint Carey Van Dyke, aki olyan produkciókban szorgoskodott eddig, melyek az Asylum boszorkánykonyhájából kerültek felszínre, és ott gyarapították az ipari hulladékok (Titanic II, Megapiton kontra óriásaligátor) sorait. Ilyen alkotóstáb mellett a műértők már messziről elkerülnék az Ideglelés Csernobilban című produktumot, de a túlságosan is hatásvadász előzetes és maga a környezet iránti sóvárgás is erősnek bizonyult. A szív győz az ész felett. Pripyat törmelékekkel teli óvodájában, a távolba meredő tekintetű, fröccsöntött baba lesüti koszos tekintetét szégyenében. 


Az alapfelállás sem tér el a megszokott dogmákon: adva van négy amerikai fiatal, aki nem tud mit kezdeni apuka pénzével és egy kelet-európai kirándulást terveznek. A végcél ugyan Moszkva, de Kijevben elfogadnak egy visszautasíthatatlan ajánlatott, ahol egy köpcös helyi turistavezető, Uri (menő a GTA IV-es mackófelsője) extrém túrára invitálja őket Pripyat kihalt városába. Csatlakozik hozzájuk egy szerelmespár is, akikről látszik, hogy azért vannak ott, hogy meglegyen az áldozati báránykák minimum létszáma. S mikor nem túl legális módon bejutnak a szellemvárosba, jönnek a nem várt fordulatok, és elsősorban az időhúzás, hiszen tudjuk, hogy az utolsó háromnegyedórában zajlik le az érdemi rész. A szereplők persze nem váltják meg a világot, sikoltoznak és futkosnak, ahogy kell, mély háttértörténetet és identitást ne várjunk tőlük, hiszen amerikaiak – akik nem esznek, nem isznak, és még vécére sem kell menniük a rémálom idején. Némi testvéri szeretet és mindhalálig szerelem azért bekerül a kalapba. Csapdának ugyan nem neveznénk a kialakult helyzetet, hiszen bármikor elrohanhattak volna, még akkor is, ha egy valaki nem bír lábra állni. 


Aki nem úti filmet vár jelen darabtól, előbb-utóbb kliséhegyekbe botlik: Parker nem érezte szükségét előre lelőni a poént, inkább altat, ahogy kell, és ócska ijesztgetésekkel próbálja elütni az időt. Fordulatnak nem tekintenénk a helyi állatvilággal való találkozást: nem értjük, hogy a barnamedve mit keres egy évtizedek óta lakatlan panelház valahányadik emeletén, mert biztos nem málnáért ment oda a derék brumi. Miért szalad át a folyóson, anélkül, hogy egyetlen szereplőt is megszagolt volna. A kutyafalka pedig nem farkasfalka, nem támad emberre önként, pláne nem többre. Valaki persze irtózik a vicsorgó jószágok látványától, de néhány rühös, vedlő négylábú nem a jéghegy csúcsa. A kárörvendő mosoly pedig ott következik be, amikor a szerencsétlen kompánia arra a döntésre jut, hogy mindenáron együtt kell maradni – naná, hogy ez nem sikerül. S mikor már nem maradt olyan klisé a horrorlexikonban, amit már ne mutattak volna, ideje volt Parkernek a sarkára állnia, és bő fél óra alatt elintézni a megmaradtakat. 


Minden kiszámítható húzás ellenére az alkotók azért megpróbálnak minket rejtélyek közt hagyni: nevezetesen a főkolomposok kiléte sokáig tabunak számít. Oké, árnyékban mozognak, mindenáron az antipatikus szereplők vérére szomjaznak, nem áll távol tőlük a csordaszellem, és tökéletesen látnak a sötétben. Mi viszont nem fogunk. Az idegbeteg kamerajáték nem mutat semmit, csak árnyakat és néhány kivehetetlen képkockát valamilyen mutánsszerű izékről a kézikamerás szegmensekben. Ez biztosan Peli utasítására történt, aki „a nesze semmi, fogd meg jól” zsánerének mestere. A legjobb az egészben, hogy a nézők erre harapnak is. Vagyis harapnának, ha a megvalósítás is szilárd lábakon állna, nem pedig ilyen sokat markoló, de kicsapongó elgondoláson. Itt nem találkozunk premier plánban mutatott belsőség evéssel, vér is csak nyomokban - egy olyan világban, ahol még mindig nincs megfelelő térerő, s a fiatalok mindig debilnek születnek. Pedig ők magzatkorukban nem is kaptak sugárfertőzést ’86-ban. 


A filmet kétségtelenül maga Pripyat és környéke viszi el. Mikor meglátjuk az ikonikus óriáskereket, s a némán árválkodó tömbházak romos képét, már erősebben ver a szívünk. Mikor az egyetlen értékelhető szereplő, Uri a távolba int, s ott tornyosul az atomerőmű sziluettje, már tudjuk, érdemes volt a Play gombra kattintani. A szocreál világkép ferde tükre ez, ezrek baljós emléke, a beton és a kommunista eszmék akasztófavirága, egy letűnt kor radioaktív sírhelye – nincs is erre több metafora. Valami persze nincs rendjén, nem minden olyan, ami az emlékeinkbe ivódott: a felvételek zömét a kiskunlacházi szovjet laktanyában és a Kelenföldi Hőerőműben forgatták – igen, van benne némi magyaros íz is. Ne legyünk ennyire illúziórombolóak: a helyszín miatt bőven megéri a rááldozott másfél órát, ha nem félünk a sablonos dramaturgiától, pláne akkor, ha évekig kalandoztunk itt virtuális formában. 


Az Ideglelés Csernobilban egy vakvágányra futott film, de ez a zsákutca is vezet valahová. Minden pontján érződik, hogy a készítők nem mertek elrugaszkodni a már unalomig ismert normáktól, nincsenek szerethető hősök, olcsó húzások sokaságával próbálnak meg kibillenteni a nyugalomból és megzavarni az elkeserítően hívogató táj látványától és a hangulatától, mert azzal tényleg nincs probléma. Aki pedig mutánsos-szellemes S.T.A.L.K.E.R. filmet várt eme darabtól, kérjük, látogasson el élőben a szellemvárosba: itthonról is szerveznek buszos túrákat, de ha mindezt önszorgalomból, a helyszínen ütjük nyélbe, akkor a felébe kerül (nagyjából 100 rugóból megúszhatjuk kajával-piával, szállással és egynapos odavonatozással). Az élmény is garantáltan maradandóbb lesz – csak vigyázzunk a mackófelsős idegenvezetőkkel…

Rendezte: Bradley Parker
Forgatókönyv: Oren Peli, Carey és Shan Van Dyke
Zene: Diego Stocco
Fényképezte: Morten Soborg
Szereplők: Ingrid Bolso Berdal, Dimitri Diatchenko, Olivia Dudley, Devin Kelley, Jesse McCartney, Nathan Phillips, Jonathan Sadowski
Játékidő: 86 perc
IMDB: 5.3
Metascore: 32

Gamekapocs értékelés: 6.5