Tövisek császára - könyvajánló

Mark Lawrence is hasonló életutat járt be, mint szenvtelen és brutális főhőse: három kötettel a háta mögött tört fel a fantasy irodalom csúcsára, ahol csak pár trónbitorlóval kell osztoznia. Erőteljes, megdöbbentő hatású univerzumot teremtett, amely nem véletlenül emlékezet bennünket Európára. A posztapokaliptikus világképe egy csapásra visszarepít minket a középkorba, hiszen a letűnt emberiség nukleáris háborúja után ismét karddal, pajzzsal és intrikákkal szövik a történelem jövőbeli szőnyegét. Részint sci-fivel állunk szemben, ám a Széthullott Birodalom-trilógia sokkal terebélyesebb annál, mint azt korábban hittük. Két regény után már azt hihetnénk, hogy Jorg most szépen véghez viszi azt, amit eltervezett, majd él tovább boldogan, akkor nagyot tévedünk. Lawrence soha nem hagyná hősét tisztességesen megőszülni, váratlan fordulatok tarkítják a Tövisek császárát, miközben az első kötetből eredő szálak szépen összefutnak, s mi elégedetten dőlünk hátra 500 oldal elolvasása után – kalapáló szívvel, az elégedettségnél magasztosabb érzéssel a mellkasunkban.


A Fumax kiadó a szokásosnál is gyorsabban, már decemberben megörvendeztetett minket a sorozat záró darabjával, ám a nagy karácsonyi hajrában muszáj volt rá időt szakítanunk. Míg a család aludt, addig a szemünk előtt teljesedett ki Jorg féktelen históriája, amely meg sem próbál epikus, több ezer fős csatákkal rákontrázni az eddig olvasottakra, hanem logikusan és érthetően koncentrál a még mindig roppant fiatal főszereplőjére. Minden csupán díszlet, ellenségből nincs hiány, ám a karakter legnagyobb ellenfele kétségkívül saját maga. A Holt király fenyegető árnya lassan szétterül, az élők vesztésre állnak a párharcban - de miért akarunk mi megnyugtató, vérrel írott végkifejletet, amikor Jorg iszonyatos súllyal megírt belső monológjai sokkal értékesebbek, mint a testnedvvel átitatott, fájdalomsikolyoktól visszhangzó csataterek. Aggodalomra semmi ok: utóbbiakból is kapunk éppen eleget. A kötet minősége ezúttal sem okoz csalódást: keményfedeles, illatos papírra nyomott, a cím és a hátlap matt, nem gyűjti az ujjlenyomatokat, tökéletesen idomul az eddig megjelent részekhez.


Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Jorg Ancrath furmánnyal legyőzte a nép szőke bajnokát, s ezzel megszilárdította hatalmát. A teljhatalmat azonban nem adják ingyen: ahhoz, hogy ő legyen a kontinens egyedüli ura, nem elég az erőszak. A császársághoz szavazatok kellenek, ám soha senki nem jutott még többséghez, így a birodalomnak emberemlékezet óta nincs uralkodója. Jorg ezt a hálátlan tendenciát szeretné megtörni, persze nem szép szóval és balladákba illó módszerekkel. S akkor még nem számolt a Holt király térnyerésével, amely fertőző mételyként nyer teret a kontinensen, s személyében hősünk végre méltó ellenfélre talált. Egészen a végkifejletig egy ritmusos, üresjáratoktól mentes történetet kapunk, amely nem szűkölködik megrendítő és váratlan eseményekben. A zárás méltó Lawrence eddigi munkásságához, melynek legnagyobb erénye az, hogy szakít a megszokott normákkal és tényleg a lényegre koncentrál, felesleges kicsapongásoktól mentesen. Többet azt hiszem, nem is várhatnánk tőle.


A Tövisek császára olyan, mint egy örvénylő folyó. A szerencsétlen fuldoklót – az olvasót – sodorja az ár, időnként nekicsapja a nedves és hideg sziklákhoz, máskor a folyam iránya megfordul, s teljesen új irányt vesz. A regény ezúttal is több idősíkon át fut: a jelenben Jorg császári törekvéseit és a Holt királlyal vívott harcát élhetjük át, míg a másik az öt évvel korábbi állapotokat tükrözi: hősünk Afrika északi részén keres szövetségeseket magának, miközben testőrével és egy különös, eltorzult arcú lánnyal járja a forró, homokos vidéket. Külön jó hír, hogy az első részben megismert nekromanta hölgy, Chella történetet is átélhetjük a fejezetek közt, első szám, első személyben elmesélve. Kiderül, hogy egy holtakkal háló, gonosz perszóna is lehet sebezhető, s a legnagyobb sebet ugye Jorg ejtette rajta a Tövisek hercegében – bosszúszomja azóta sem csillapodott. Hősünk viszonzatlan szereleme, Kathrine immáron álmában zaklatja Jorgot, kitanulva a „mágia’ fortélyait, ám egészen a kötet végéig csupán passzív szereplőként lesz jelen. A narratíva talán a legnagyobb erénye a könyvnek, megelőzi azt, hogy ráunjuk az egyik szálra, hatásosan vált az idősíkok és a szereplők közt, míg azon kapjuk magunkat, hogy szinte faljuk az oldalakat.


Rengeteg író tudománya ott vérzik el, hogy nem tudja rendesen kibontani karakterét, mert vagy nincs rá ideje, vagy túl nagy lére ereszti az egészet. Egy biztos: Jorg jelleme ezerarcú, amorf massza, melyet már évek óta gyúr az író: elvesz belőle, hozzáad, teljesen kiszámíthatatlanná varázsolja. Olybá tűnik, hogy pökhendi királyunk komolyodik - az apaság egészen biztosan némi tartást követel meg tőle -, aztán naivan reménykedünk benne, hogy egyszer jó útra tér, viszont ezt az örömöt nem adják meg nekünk. A magam részéről sokkal jobban örülök egy olyan hősnek, vagy hősszerű jellemnek, amely negatív, de nem javíthatatlan. Tőlünk függ, hogy miként viszonyulunk hozzá – s mikor már kezdjük megszokni, behatárolni, Lawrence egy csapásra a feje tetejére állítja az egyéniségét és újraértékeljük az egészet. Ez kérem profizmus. Akár a múltban, akár most, nemesként páváskodva a testvérek, azaz Jorg korábbi rablóhordájának tagjai ismét hozzák a formájukat, annak ellenére, hogy árnyalt karakterekről van szó.


Nem kell sokat gondolkodnunk a korszakok párhuzamain. Építők civilizációja nem tűnt el nyomtalanul, önkéntelenül is ráismerünk, szerepe vitathatatlan és egészen egyedi ízt kölcsönöz a történetnek. Habár korábban tanácstalanul vakartuk a fejünket a múltra való utalásokon, most már tényleg kitisztul a kép, az író minden magunkban megfogalmazott kérdésünkre választ ad. A könyv lendületesen halad a végkifejlett felé, Lawrence eszköztára minden sablont nélkülöz, s olyan lezárást kapunk, amit sokáig megemlegetünk. Jorg életszemlélete a kötettől függetlenül is megállja a helyét – nosza, lehet idézni, ha életünk kevésbé színes korszakát éljük. Néha olyan szintű keserűség árad a sorok közül, hogy legszívesebben mi magunk is felvágnánk az ereinket, ám Jorg nem olyan fickó, aki feladná céljait – legyenek bármilyen nehezek is a körülmények.


A Tövisek császára nem szűkölködik vérben, könnyekben és elmúlásszagú pillanatokban. Hőse megannyi szenvedést átélt már, ám a kegyetlenség csupán egy külső váz, legbelül sokkal összetettebb gondolatok cikáznak benne. Az olvasó ebbe a katlanba merül el nyakig, amely sokkal fennköltebb élménnyel árasztja el, mint bármely más díjnyertesnek kikiáltott alkotás. A regény másabb, érettebb, újszerűbb társainál, s habár Jorg története pont a csúcson ér véget, 2014-ben érkezik egy újabb ciklus, amely ismét ebbe az univerzumba kalauzolja el a műértőket. Bravó, Lawrence! Művedtől teljesen átértékeltük a műfajba vetett hitünket. S igen, van fény az alagút végén, még akkor is, ha a járatokat belsőségek, alvadt vér és cikázó rémalakok mocskolnak össze.

„Nem azért gyújtottam fel a szobát, hogy ne fázzak, bár a láztól vacogott a fogam, és a kezem úgy remegett, hogy alig vettem hasznát. Azért gyújtottam fel, hogy megtisztuljak. Hogy a disznóság minden nyomát kiégessem. Hogy gyengeségem és kudarcom összes emlékét fölfalja.”