Noha az író viszonylag újoncnak számít, Jorg Ancrath komor történetére koncentráló első trilógiával sikert sikerre halmozott. Nem sok kezdő mondhatja el magáról, hogy a nagy öregeket megszégyenítő módon állítja fejre a fantasy műfaját, naturálisabb, némi posztapokaliptikus fűszert csempészve a receptbe. Az új irány mindenesetre számos nívós díjat hozott Lawrence számára és vele együtt a rajongók kíméletlen elvárásait. Míg a Tövisek-könyvek minősége meredeken ívelt felfelé, addig a Bolondok hercege visszafogta a gyeplőt, dacára annak, hogy történetük egy időben játszódik. Az író tiszta lappal kezdett, és esze ágában sem volt egy újabb, már-már depressziós sztorit alkotni – mondom ezt az első könyvet elolvasva, aminek a végén én is nagyokat pislogtam és nem tudni még, hová megy ki a játék. A könnyedebb hangvétel, az olykor humoros pillanatok alaposan meglephetik a rajongókat, ám azzal nem árt tisztában lenni, hogy az új trilógia remek eszköz arra, hogy megismerjük a brit szerző eleddig ismeretlen oldalát.


A kontinens déli részén fekvő Vöröshatár királynőjétől az egész Széthullott Birodalomban tartottak, de a zord asszony már túl öreg, főleg egy olyan korban, amikor a holtak kikelnek a sírjukból. Így aztán az uralkodó összecsődíti leszármazottait, a hercegeket, hogy némi felelősséget traktáljon beléjük a közelgő veszélyre tekintettel. A vörös királynő jobbkeze a Néma Nővér a többség számára láthatatlan, ám jelenlétét mégis nyílt titokként kezelik az udvarban. A boszorkány befolyása vitathatatlan, hősünk, Jalan Kendeth – aki csupán tízedik az öröklési sorrendben – sem érti, hogy miért látja saját szemével az aszott vénséget. A herceg tökéletesen elégedett szerepével, nem áll hadilábon az alkohollal és a szerencsejátékkal, gyakorta megfordul a nemesi hölgyek hálószobájában. Ennél gondtalanabb életre nem is vágyhat, eltekintve a felhalmozódott adósságaitól. Igen, még egy herceg is tartozhat az alvilági uzsorásoknak.


Ám a Néma Nővér már előre érzi a veszélyt, halálcsapdát állít a város egyik sűrűn látogatott helyszínén, ahonnét Jalan csak nagy szerencsével menekül meg. Módszerei gyakorta vezettek sikerre, szereplőnket ugyanis elkerüli a baj, ámbár gyávaságát inkább erényként könyveli el. Ám sorsa váratlanul összefonódik Snorri ver Snagasonéval, a brutális vikingével, akit rabszolgaként hurcoltak délre: egy béklyóvarázslat miatt képtelen elszakadni az északitól. Snorri pont a léhűtő Jalan ellentéte: sziklaszilárd jellem, aki a családjáért és barátaiért bármikor hajlandó az életét kockáztatni. Most is azért tart a Metsző jég birodalmába, hogy kiszabadítsa feleségét és megmaradt gyermekeit a holtak vezérével lepaktáló riválisától. Így hősünk a marcona izomkolosszussal tart, legalábbis addig, míg útközben talál egy olyan varázstudót, aki eltünteti a kettejüket összekötő átkot. A két ellentétes jellemből adódó torzsalkodások kiapadhatatlan humorforrással kecsegtetnek, ám az író nem követi el ezt a hibát, nem csapja le a labdát, nem válik túlságosan komolytalanná a történet. Sőt, a felek képesek egymástól tanulni, kapcsolatuk kölcsönös tiszteletté alakul, mígnem elérkezünk a végkifejlethez.


Szerencsére Lawrence bámulatos stílusa nem változott, csupán annyi, hogy nem fröcsköl a vér minden harmadik oldalon. Európa alternatív jövőképe továbbra is kedvelhető világ, ismét rengeteg utalást olvashatunk a korábbi civilizáció képviselőire, az Építőkre. A történet legnagyobb hányada ugyan utazással telik, ám mindez egy pillanatra sem válik unalmassá, hiszen szereplőink folyton valami – rendszerint életveszélyes – galibába keverednek. Nyilván a korábbi könyvekből ismert Holt Király szolgái is feltűnnek a regényben, a fenyegetés mindennapos és ha ez nem lenne elég, a varázslat megszületése óta hajnalonként hőseink védőangyalai folyton szót kérnek és a nap első sugarainak megjelenéséig nem is tágítanak. Ahány királyság, annyiféle népcsoportba botlanak Jalanék, néhányukra ugyan fújnak a vöröshatáriak, Snorri viszont vadember mivolta ellenére is roppant tájékozott és közönnyel tekint a kicsinyes ellentétekre. A rajongóknak külön öröm, hogy a Széthullott Birodalom egy új arcával ismerkedhetnek meg, ugyanakkor ismerős terepen is megfordulunk - igen, Ancrathban is, ahol jó volt találkozni a régi karakterekkel.


Jorg után elsőre nem tudjuk hová tenni Jalant, de hiába illetődünk meg selyemfiú mivoltán és laza dumáin, gyorsan a szívünkbe zárjuk, nem úgy, mint a kegyetlenségeiről messze földön híres ancrathi mészárost. Az első szám első személyben elmesélt történet már-már romantikus lányregényekbe illő helyzetekkel nyit, ám néhány oldallal később már egy holt lények testrészeiből összeálló, földöntúli monstrummal küzdenek a hőseink. Még egy szusszanásnyi idejük sem lesz, máris az Alpok gerinceire kapaszkodik el a duó, nyomukban vérszomjas zsoldosokkal. A tábortűz fényénél azonban Snorri nyelve is megered, egy szívszorító rajtaütést mesél el a múltjából, motivációit hamar megismerjük, ahogyan az északiak sajátos morálját és világnézetét is. A regény remekül felépített, sodró lendületű, s habár a kontinens sorsát befolyásoló történéseket csak későbbre tartogatja az író, már megint azon kapjuk magunkat, hogy túl gyorsan fogynak a lapok.


Irodalmi szempontból Lawrence sem volt mindig kiválóság, csak a legutóbbi kötetekre érett be igazán a stílusa. Ennek része a karakterábrázolás: végre nem intézi el félmondatokkal a kisebb jelentőségű alakokat (emlékeztek meg a testvérek többi, lényegtelen tagjára? Nem? Na, ugye!). A Bolondok hercegében már minden szereplő sokkal kidolgozottabb, legyen az egy kínzásra szakosodott őrült a vöröshatári bűnszövetkezetben, vagy egy örömlány Ancrath rossz hírű fogadóiban. Érintőlegesen persze magával Jorggal és a testvérekkel is találkozunk pár oldal erejéig, ahogyan az várható volt, némi intermezzo keretében. Ám a kisebb utalásoktól eltekintve, a könyv önmagában is fogyasztható, nem szükséges hozzá az író korábbi munkásságának ismerete. A némileg könnyedebb hangvétel tudatában megvan rá az esély, hogy Lawrence friss követőket is maga mellé állít.


A regény legfájóbb pontja, hogy a szerző érezhetően csak megalapozza a későbbi, nagyszabású eseményeket, melynek témájáról és intenzitásáról csak az utolsó pár oldal ad némi kapaszkodót. Az élőholtak rebesgetése néhányunknál talán kicsapja a biztosítékot, illetve a vikingekből is mintha kijutna elég mostanság (a History-csatorna idevágó TV-sorozatára gondolok). Hiányoltam a több szálon futó cselekményt és naplóbejegyzéseket, amiket a Tövisek császárában annyira imádtam, viszont a páros kiszámíthatatlan útja non-stop izgalmakat hozott, így nem is éreztem szükségét a nagyobb horderejű konfliktusoknak. Ha túlságosan szűrös szívű lennék, azt mondanám, pazar kalandregényt tálalt elénk az író, de erről szó sincs, itt megint háború lesz, bár csak az előszelét kaptuk meg most. Gy. Horváth László fordítói munkáját felesleges tovább dicsőíteni, a megszokott minőségű szöveget kapjuk most is. 395 oldal után továbbra is Lawrence alattvalójának tartom magamat, s bár a hangulattól kicsit tartottam az elején, a Jalan cinikus piperkőcsége és Snorri harcra éhes jelleme bőven elvitte a hátán az egész könyvet. Jövőre találkozunk velük A vörös királynő háborúja-trilógia középső felvonásában.