Assassin's Creed: Egység könyvkritika

  • Írta: zoenn
  • 2015. április 19.
  • assassins creed: egység, Könyv, kritika, oliver bowden
Ha a Ubisoft megfogadja a tanácsomat, gyorsan leszerződteti Oliver Bowdent a következő Assassin’s Creed-játék írójának, hiszen a szerző számtalanszor bizonyította, hogy sekélyes alapanyagból is képes izgalmas regényt rittyenteni.

Az elmúlt években szorgalmasan végigrágtam magamat az összes Assassin’s Creed-regényen és olybá tűnt, hogy Oliver Bowden határozottan fejlődik. Pedig csak el kellett rugaszkodnia a videojátékok sztorijától, más perspektívából mutatva be a már ismert eseményeket. Míg az első kötetek szolgai módon másolták a játékok cselekményét, addig az Árulásban és a Fekete lobogóban az író már szabadjára engedte a fantáziáját, nem kevés pluszt hozzáadva a történethez, vagy az aktuális játék előzményeivel megismertetve az olvasót. Azt hiszem, ebben rejlik a siker, hiszen a Unity minden volt, csak élvezetes nem. Arno egy totál súlytalan karakter, sablonos motivációval, a francia forradalom pedig csupán díszlet, semmit nem kezdtek vele a fejlesztők. Bowden bátyó pedig némán, beletörődő arccal szépen helyrehozza a játéktervezők hibáit. S lám, könyv formájában még mindig élvezetes az orgyilkosok és templomosok háborúja.


Az egyik legszimpatikusabb dolog, hogy Arno Doriant parkolópályára tette az író, főszereplőnek pedig Élise de la Serre-t választotta, azt az arisztokrata hölgyet, aki önkéntelenül is bekapcsolódik a két fél évszázadok óta tartó konfliktusába. A könyv voltaképpen az ő naplójának felel meg és egészen kislánykorától kezdve figyelemmel kísérhetjük sorsát és belső vívódásait. Persze Bowden az egészet keretbe foglalja, mégpedig úgy, hogy Arno rálel szerelmének memoárjára, és olvasni kezdi. A vörös hajú menyecske szerencsére nem olyan kényes és rátarti, mint a többi nemes kisasszony, sokkal rátermettebb és okosabb náluk, ráadásul nem ijesztik meg az 1790-es évek Párizsában dúló indulatok, hamar megtalálja saját útját és fegyvert ragad. Pont olyan céltudatos, mint az édesanyja.


Nem titok, a lány szülei a helyi templomosok vezetői voltak, a kislány tehát ennek megfelelő nevelést kapott, vívni tanították, és közben masszív filozófiát tápláltak az agyába. Ennek az idillnek tesz keresztbe a frissen kipattant forradalom. A francia nép fellázadt az elnyomó arisztokrácia ellen, ám egy rendszert nem lehet csak úgy megdönteni. A nép önmagát tépi szét, az igazi bűnösök azonban továbbra is háttérben mozgolódnak. A két fiatal szerelmest, Élise-t és Arnót a bosszú hajtja, tudják, hogy csak magukra számíthatnak, de ha foggal-körömmel tartják magukat az elveikhez, akkor azzal nem sokra mennek, és gyorsan kínhalált halhatnak. Azt már mondanom sem kell, hogy Arno az orgyilkosok testvériségére esküdött fel, amely nem kompatibilis szerelme hitvallásával, de mit számít ez, amikor dúl a lamour? Nyilván roppant sablonos helyzetről van szó, de szerencsére csak ennyi közhelyet kell elviselnie az olvasónak.


Élise élete pedig kellően magával ragadó, jellemfejlődőséhez angol mentora, Weatherall is nagyban hozzájárult. Bowden kiválóan ráérzett erre a történelmi korszakra és biztos kézzel szemlélteti a társadalmi különbségeket. Pláne, amikor a gazdag család otthagyja fényűző versailles-i palotáját, és egyszerű cipővásárlás végett leereszkedik a pórnép közé. A forradalom fokozatosan kap lángra, a közhangulat egyre romlik, végül hőseink kezéből kihull a gyeplő, és sodródnak az árral. A lány rengeteg helyen megfordul, még Londonba is ellátogat, majd miután a jakobinusok irányításával hullanak fejek, elkeseredését és tenni akarását szinte magunk is átérezzük majd. A naplószerkezetnek hála a fejezetek könnyen fogyaszthatóak, tagoltak és a lényegre szorítkoznak. Az író úgy építi fel a cselekményt, hogy szinte észre sem vesszük, hogy átrágtuk magunkat 450 oldalon.


Egy kalandregényhez persze olyan fordulatok is dukálnak, amiket nem csak a történelmi fordulópontoknak köszönhetünk. A lány éppen elég slamasztikába kerül enélkül is, gyakorta törnek az életére, de kiképzésének hála akár több ellenféllel is képes leszámolni.  Ezek a fordulatok elégnek bizonyulnak arra, hogy ne csapjon át unalomba a könyv. A regény első felében a család fogadott fiát, Arnót még egy virgonc fiatalemberként ismerjük meg, aki kezdetben hugicaként tekint Élise-re, közös csínytevéseik jelentik az egyetlen örömöt a szabályokhoz kötött életükben. Kapcsolatuk lassan kiteljesedik, csak ugye közbeszól a harc. Néhány humoros momentummal is találkozunk a lapokon, szerencsére Bowden a jó ízlés határán belül marad, csak annyit ír ezekről a közjátékokról, amennyit feltétlenül szükséges. Megnyugodhattok, nem csap át romantikus lányregénybe az egész.


A bajok ott kezdődnek, amikor a játék eseményeit kezdi el feldolgozni az író. Nyilván itt nem sok beleszólása volt a dolgokba, annak ellenére, hogy ezúttal is kitért a főszereplő belső évődéseire. Az események a kötet utolsó harmadában túlságosan felgyorsulnak, nincs idő kellően kibontani az egészet, egymást követik az összetűzések, új karakterekkel ismerkedhetünk meg, azaz túl sok mindent zúdít ránk egyszerre. Ha játszottál a Unityvel, nagyjából kiismered magadat, ám ha nem, oda kell figyelned, ha nem akarsz összezavarodni. Minden harcot pontos részletességgel és olykor kellően húsbavágó módon mutat be az író, szóval, ha a vérontás miatt olvasod az Egységet, nem fogsz csalódni.


Noha a kötet önállóan is megállja a helyét, azért a tapasztalt olvasók számára az Egységben új értelmet nyernek a Fekete lobogó eseményei. Ha jól figyelünk a londoni fejezetek során, akkor a viktoriánus korban játszódó következő Assassin’s Creedre is találunk utalásokat, így a regények egymás mellé állíthatóak, amik egy nagy ívű eposz nélkülözhetetlen darabkáinak tűnnek. Külön öröm, hogy a regény nem követi el ugyanazt a hibát, amit a játék. Az Egység nem csupán hiteles háttérként használja a francia forradalmat, hanem az ismert történelmi alakokat sem degradálja egyszerű statisztává. Pont ez nem tetszett a Unityben.


Ha eddig kételkedtél abban, hogy az sorozat nem állja meg a helyét az új korszakban, akkor íme a legjobb példa az ellenkezőjére. Nyilván a legtöbben a játékot tekintik mérvadónak, pedig az igazi élményt kétségtelenül az utóbbi pár könyv nyújtja, nincs ez másként az Egységgel sem. A Fumax egy ideje már csak puhakötéssel árulja az Assassin’s Creed-könyveket, de szerencsére a minőségbe ezúttal sem lehet belekötni, ráadásul az ára is barátinak mondható. A szöveg jól érhető, a fordítás minősége ezúttal is kuriózum, nem hinném, hogy az a pár francia kifejezés értelmezése bárkinek is gondot okozna. Az Egység nagyszerű regény az olyan rajongó számára, aki csalódott a legutóbbi játék sekélyes sztorijában. Nem kérdés, van még szufla a sorozatban, nem is kevés. Természetesen mindenkit az elolvasására buzdítunk, hiszen a ponyva műfaján jóval túlmutató, fordulatos kalandregényről van szó.  

2.
godach
Remek kritika. Semmi poéngyilkos mondat, semmi melléduma. Én is csak megköszönni tudom.
1.
PiXELRaNGER
Köszönöm a kritikát, meggyőztetek, megveszem! :D
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...