A texasi láncfűrészes mészárlás filmkritika

Az 1974-es, eredeti Texasi láncfűrészes mészárlás egyik legnépszerűbb érdekessége, hogy a kritikusok és a rajongók a bemutatása óta hiába elemezték szanaszét minden képkockáját és hiába magyaráztak bele számtalan mondanivalót, a film alkotói (az író-rendező, Tobe Hooper és a társíró, Kim Henkel), mindvégig makacsul tartották magukat ahhoz az állásponthoz, hogy csak egy sima, lecsupaszított narratívájú, Texasban játszódó horrort akartak forgatni. Egyrészt dicséretes, hogy a két filmes (akik egyébként eme klasszikuson kívül nem sokemlékezetes művet tettet le az asztalra) ennyire kötötték az ebet a karóhoz, másrészt teljesen szükségtelen is. Amint a mozikba jutott az A texasi láncfűrészes mészárlás, azonnal kikerült az alkotók tulajdonából, rögtön megnyílt a különböző interpretációk felé, és az elkövetkezendő majdnem fél évszázad alatt akkora kultuszfilm lett belőle, hogy végérvényesen túlnőtt két szülőatyján.

Egyesek Amerika régi és új értékrendjének szembenállását. vagyis a hagyományőrző, elkorcsosult dél és a vietnámi háborúval szárba szökkenő fiatal, reménnyel teli hippigeneráció összeütközését látták bele a dögszagtól bűzlő pokoljárásba. Mások az USA újkori társadalmának állapotára asszociáltak, ami akkorra már túlvolt egy értelmetlen, egész nemzetet felőrlő háborún és egy kollektív gyomrossal felérő Watergate-ügyön, de vannak olyan értelmezések is, miszerint a film, a benne látható kannibál családnak köszönhetően, lényegében egy vegetáriánus-párti alkotás (fun fact: Hooper is az lett a forgatás végére). Egyértelmű, hogy az A texasi láncfűrészes mészárlás különleges, egyszeri és megismételhetetlen klasszikus, a slasher műfaj egyik úttörője, számtalan későbbi film ihletője, több rendezőgeneráció meghatározó kedvence, amelynek sikerét valószínűleg még maguk a készítők sem értik. És amelynek poénját Hollywood már csaknem ötven éve szeretné újra és újra elsütni.

De nem sikerül. Nagyon nem. Az eredeti film akkor és ott, abban a világban és abban a felfogásban tökéletesen működött. Halhatatlan státuszában legalább akkora szerepet játszott az akkori aktuálpolitikai és társadalmi helyzet, mint a horror műfaj következő reneszánsza és a hetvenes évek gátlástalanabb, erőszakosabb, mindenfajta cenzúrát és kompromisszumot élből elutasító filmes berendezkedése. Egy korszak megmásíthatatlan mozgóképes lenyomata, ennél fogva eleve teljesen szükségtelen hozzá bármiféle folytatás vagy hozzátoldás, mert minden ilyen próbálkozás már a gondolat megfoganásánál halálra van ítélve. Emiatt az A texasi láncfűrészes mészárlás frencsájzának koporsójában már több szög van, mint Pinhead fejében a Hellraiserből, de Hollywood nem nyugszik, és elkeseredetten, acélból kovácsolt, törhetetlen kalapácsát markolva keresi rajta a még érintetlen helyeket.

Ezen szögek közül párat az eredeti alkotók vertek be (Hooper az 1986-os, egyébként hivatalosan is a vígjáték kategóriába tartozó második, Henkel pedig az 1994-es negyedik résszel), míg a többit tehetségtelen kontárok, akik a tehetségesebbek alkotásán élősködnek igazi rákos daganatként, módszeresen kiirtva minden tulajdonságot, ami miatt az eredeti film és annak kegyetlen mészárosa, Bőrpofa jó volt. Összesen nyolc epizód után, amiből hét tulajdonképpen felesleges (bár a 2003-as remake valamennyire még értékelhető – Jessica Biel esővíz áztatta fehér atlétája pl. egy komplett generáció emlékezetébe égett bele), ez a széria kilapított prérifarkasként végezte a texasi országút szélén. Nincs értelme újraéleszteni, nincs miért visszahozni, nincs oka létezni. A franchise legnagyobb pechje viszont az, hogy párévente mindig jön egy új trend, ami miatt Hollywood úgy gondolja, hogy megéri előkaparni és lélegztetőgépre kötni ezt a megtépázott sorozatot.

A 80-as, 90-es években ez a slasher aranykora volt, a kétezres években a nagy remake-láz, a 2010-es években pedig az érzékenyítés (az elmebeteg, pszichopata, emberevő Sawyer-családot szerencsétlen áldozatokká változtató Az örökség című epizód abszolút a franchise mélypontja), valamint a görcsös igyekezet, hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant, és hátteret, motivációt adjanak a popkultúra nagy ikonjainak. És alighogy sikerült fellélegezni a legutóbbi mítoszgyalázásból, máris itt a következő divat, azaz a „legacy sequelek” kora – és a kilencedik rész, ami már ehhez a formulához igazodik. Bővebben: az eredeti filmen kívül az összes többit figyelmen kívül hagyják, visszatérnek az alapokhoz, visszahoznak néhány kulcsfontosságú karaktert, és összemixelik a régi hangulatvilágot a poszt-modern horrorok sémáival – ahogy azt a 2018-as Halloween is tette.

A 2022-es Texasi láncfűrészes mészárlás le sem tagadhatná, hogy miből merített: közvetlen folytatása a 74-es eredeti darabnak. Egy lepusztult kisvárosban, Harlow-ban járunk, ahol hiába telt el lassan fél évszázad az anno nagy visszhangot kapott mészárlás óta, a történtek még mindig nem koptak ki Texas állam lakosainak emlékezetéből. Ide érkezik egy csapat lelkes fiatal, akik a nagyváros zajától menekülve felvásárolták a települést, hogy többedmagukkal kipofozzák a helyet és új életet kezdjenek. Persze ez nem mindenkinek tetszik, és egy szerencsétlen esemény után előbukkan az évtizedek óta eltűnt Bőrpofa (a filmben felvázolt dolgokat látva azt rögtön leszűrhetjük, hogy valószínűleg Texasban működik a világ legpocsékabb rendőrsége), és újra felberreg a láncfűrész, a leendő hullajelöltek pedig hamar a szerszám rossz végén landolnak. A friss szereplők mellett visszatér az első rész egyetlen túlélője, Sally Hardesty, aki időközben Sarah Connor szintű egyszemélyes hadsereggé képezte magát, és csak arra vár, hogy leszámoljon a barátait meggyilkoló Bőrpofával. 

Szóval az aktuális film a Halloween receptjének farvizén úszva szeretné megnyitni a pénzcsapot, de amíg ott ügyesen és logikusan szőtték tovább az évtizedekkel korábbi eseményeket, addig itt már a felütés is úgy bűzlik, mint a prérin hetek óta aszalódó csörgőkígyó-tetem, amit már a dögkeselyűk csócsálnak. Ugye Gunnar Hansen, az eredeti Bőrpofa már jó ideje halott (bár ez még a kisebbik gond, hiszen lényegében majdhogynem mindegy, ki rejtőzik az álarc alatt), a 74-es film Sallyje is odafent sztorizgat a többi elhunyt legendával, így őt a folytatásban már Olwen Fouéré játsza. Nagyjából tíz percig, mert aztán Bőrpofa őt is a láncfűrészére tűzi. A karakternek tehát az égvilágon semmilyen funkciója nincs, csak azért hozták vissza (ráadásul egy másik színésznővel), hogy meglegyen a kötelező kapcsolódási pont az eredetivel. Sajnos a ráerőszakolt nyúlfarknyi „mentor”-szerep sem állja meg a helyét, mert hiába az elszántság és a tenni akarás, nemhogy azok nem fogadják meg a tanácsait, akiknek segíteni akar elkerülni az általa is elkövetett hibákat, de ő maga is elköveti ugyanazokat. Az olcsó, bazári és erőltetett fan service új kategóriája ez, aminél aligha lehet már lejjebb.

Apropó hibák: már a Gyilkos Halloween is többek közt ott bukott meg, hogy a 80-as évek már akkor is borzasztóan kiakasztó kliséit húzta rá az amúgy is több sebből vérző koncepcióra, és ez itt sincs másképp. A karakterek komplett idiótákként viselkednek, nagyjából féltucat lehetőség nyílik rá, hogy a lelket is kiverjék és kilőjék Bőrpofából, de nyilván nem teszik, mintha szándékosan akarnának meghalni. És bizony az ilyen húzásokat már harminc évvel ezelőtt is megvető sóhajjal vagy dühös horkantással fogadta a nép. Szegény figurák vergődése alapból is rettenetesen sótlan, érdektelen, mindenféle izgalmat és feszültséget nélkülöz, egyszerűen az egész film képtelen meggyőzni minket arról, hogy van még potenciál ebben a franchise-ban, hogy lehet még olyat mutatni benne, ami feledteti a korábbi kudarcokat. Voltaképp a legjobb dolog, amit elmondhat magáról, hogy kevésbé rossz, mint az előző kettő. Egyébként bámulatos, hogy mennyire nem tudták kihasználni az R-kategóriát. Például a buszos jelenet az egész film csúcspontja lehetett volna, de borzasztóan bénán van megrendezve és akkora kihagyott ziccer, hogy az hihetetlen.

Nem kell szőrősszívűnek és kritikusnak lenni ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy ez a széria már az első rész után levitézlett. Egyszerűen a franchise a Bőrpofa berregő láncfűrésszel eljárt groteszk táncával véget ért. Keseregve írhatnám, hogy hagyják már végre békében nyugodni, könyöröghetnék, hogy kapcsolják már le arról az átkozott lélegeztetőgépről, de őszintén, ennyi agymenés után kit érdekel? Olyan ez, mint amikor a háborút megjárt katonák értekeznek az emberölésről: ha a harctéren egy nap megölsz öt embert, akkor a hatodik már meg se kottyan. Ilyen ez a sorozat is. Volt itt már minden, folytatás, remake, a remake előzménye, az eredeti film közvetlen folytatása, az eredeti film előzménye, még egy kontármunka igazából nem oszt, nem szoroz. Ezt a prérifarkast nem csak kilapították, de kinyomták a szemét, lenyúzták a bőrét, kibelezték, kihúzták az összes fogát és levágták mind a négy lábát. A legjobb lenne végre lelőni és megadni neki a végtisztességet. 

Gamekapocs értékelés: 3.0

Rendezte: David Blue Garcia
Szereplők: Sarah Yarkin, Elsie Fisher, Mark Burnham, Jacob Latimore, Moe Dunford, Olwen Fouéré, Alice Krige, Jessica Allain, Nell Hudson
Játékidő: 81 perc
Hazai premier: 2022. február 18.