Peacemaker sorozatkritika

James Gunn Az öngyilkos osztag után sebtében összehozott egy tévésorozatot a film legaljasabb szereplőjével, aki túltolt, szánalomra méltó macsóságával, ultragáz jelmezével és bilisisakjával tette hozzá a magáét a totálisan inkompetens csapathoz.

James Gunnt, miután egy ezeréves Twitter-bejegyzés miatt kipenderítette a Marvel és a Disney A galaxis őrzői harmadik részének rendezői székéből, a Warner gyorsan kapott az alkalmon és leszerződtette, hogy rázza gatyába a lassan egy évtizede a saját útját kereső, megtépázott DC-filmuniverzumot. A tárgyalások során nem csak az hangzott el, hogy a neves képregénykiadó bármelyik hősét – még Supermant is – mozivászonra adaptálhatja, hanem az is, amire a legtöbb rendező egész élete során hiába vár, és ami manapság, a folyton folyvást a kreativitást gyilkoló hollywoodi stúdiórendszerben egyre ritkább: azaz, hogy gyakorlatilag azt csinálhatott, amit csak akart. Az alkotói szabadság pedig kifejezetten jól sült el. Gunn, tőle nem meglepő módon nem valami nagy formátumú karaktert választott, hanem egy olyan, piti gazemberekből, számos defektustól nyűglődő szociopatákból álló csapatot, akikkel a Warner egyszer már befürdött. A The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag anyagilag ugyan nem ment nagyot (ebbe azért bejátszott a vírushelyzet is), kritikailag viszont az eddigi legsikeresebb DCEU-film lett.

És noha Gunnt azóta visszavette a Marvel a Galaxis őrzői folytatásának és egy karácsonyi különkiadás levezénylésére, még közel sem végzett a másik kiadó univerzumával. A karanténdili alatt lazán megírt egy nyolc részes tévésorozatot az Öngyilkos osztag legkevésbé szerethető figurájával, Peacemakerrel a főszerepben. Az még oké, hogy Gunn egy, a társadalomba beilleszkedni képtelen, antiszociális, a hagyományos szuperhős feladatok elvégzésére teljes mértékben alkalmatlan csoportosulásra tette rá a kezét, de az, hogy egy olyan karakterhez rittyent sorozatot, aki már a filmben is egy faék egyszerűségű jellem volt, azt már tényleg értetlen homlokráncolás követte. Kevesen fogadtak rá, hogy ez a figura elbír ennél többet, Gunn azonban megcsinálta: nem hittük, hogy szükségünk van rá, de most, hogy elkészült, nem tudunk érte elég hálásak lenni.

Persze a Peacemaker sem hibátlan. A cselekmény rendesen küszködik a nyolc epizódnyi játékidővel, Gunn sokszor alibizik és sumákol, láthatóan sokkal jobban fekszik neki egy két-két és fél órás mozifilm, mint egy háromszor-négyszer hosszabb sorozat, és noha a narratíva azért nem toporog egyhelyben széttárt karokkal és tanácstalanul, azért gyakran előfordul, hogy csak hosszú, a sztori gerince szempontjából jelentéktelen pillanatok után jutunk egyről a kettőre. Ilyen zökkenők esetén rögtön bevetik a jelenkori Hollywood mindent letaroló tömegpusztító fegyverét, azaz az indokolatlan szófosást és a túltolt poénokat, vagyis a karakterek rengeteget pofáznak, gyakorlatilag a semmiről. Addig húznak-vonnak egy témát – ami alapból is erőltetett -, amíg már inkább fárasztó lesz az egész, mint vicces – és a humor színvonala is inkább a Marvel stílushoz konvergál. Szóval vannak itt gondok bőven. A gyermeteg humorral sokszor átesnek a ló túloldalára, sőt, modoros, mint a fene. Az utolsó két részre Gunn már a fáradás jeleit mutatja, ezért átvált megúszós üzemmódba, szegény főhőst folyamatosan kiigazítja a modern, felvilágosult, haladó szellemű PC-kommandó, és a cselekmény fő konfliktusa már az elején egyetlen, a fő száltól különálló pontra terelődik. Sok hibája van a Peacemakernek, de – és ez egy hatalmas de – amikor működik, akkor nagyon működik!

Sok mindenre számítottam a sorozattal kapcsolatban, attól kezdve, hogy egy elképesztően beteg, gyeplőt nem ismerő utazás lesz, egészen addig, hogy Gunn nyilván megint egy adok-kapokat játszó, egymást úton-útfélen szivató csapatot fog bemutatni, akik között azért szép lassan összeáll a kémia. Persze mindkettő igaz, de azt még álmaimban sem gondoltam volna, hogy pont a Peacemakerben találkozok majd az utóbbi évek egyik legjobban megírt karakterdrámájával. Gunn az Öngyilkos osztagban egy megvezetett, izomagyú idiótaként mutatta be a figurát, aki akár ártatlanokat is képes lenne ölni a béke érdekében. A sorozat végére viszont szép lassan és gondosan egy szerethető, mélységesen emberi jellemmé kovácsolja a karaktert.

Fokozatosan végigmegy a főhős tulajdonságain, hogy egy könnyen befolyásolható, idejétmúlt eszméket valló barom, a nyolcvanas évek tesztoszteronszagtól bűzlő akcióhőseinek szánalomra méltó karikatúrája, aki a külvilág felé folyamatosan reklámozza saját, felszínes, csakis önmaga számára nem nevetséges férfiasságát. De ezalatt a felszín alatt valójában egy mélyen sérült, feldolgozhatatlan gyerekkori traumákat cipelő, sebezhető ember rejlik, aki bunkóságával és macsó viselkedésével saját sebezhetőségét próbálja leplezni. Ahogy haladunk előre a cselekményben, Gunn úgy hámozza le a karakter „páncélját”, anélkül hogy megmásítaná annak jellemét, és idővel a fent említett, jelentéktelennek tűnő történetszálból egy valódi tartalommal feltöltött, szívszorító és komoly drámai húrokat megpengető apa-fiú kapcsolat rajzolódik ki. Ezen a ponton válik a Peacemaker az utóbbi idők talán legérzelmesebb, legérzékenyebb szuperhősös történetévé.

Gunn túlzás nélkül nagyszerű pillanatokat hoz ki a humanizált antihősből: a Peacemaker igazi érzelmi hullámvasút, egy-egy vicces jelenetet hirtelen hangnemváltás követ, és Gunn jó érzékkel egyensúlyozik az aberrált poénok, valamint a súlyos, földhözragadt viszonyok között, amelyhez főleg a 80-as évek terméséből összeválogatott hard rock, glam metal, heavy metal slágerek is remekül asszisztálnak. Itt Gunn már nem szarral gurigázik, nem kertel, nagyon jól tudja, hogy ide nem kellenek felesleges szavak, csak a színtiszta gyomorba vágó, szívfacsaró képek: a jelenet, amikor a főhős a lakókocsijában betépve, piálva és táncolva emlékszik vissza gyerekkorára és közben szól a House of Pain a Faster Pussycattől, ott már a könnyeiddel küszködsz majd. Az az alig két perc mindent elmond a karakterről és hatalmasabb érzelmi csúcspont, mint bármi, amit eddig kikerült a DCEU felhozatalából – John Cena pedig a lelket is kijátssza a szerepből.

Igaz, még alig kezdődött el 2022, és a legnagyobb főattrakciókat még nem is láttuk, de a Peacemaker egyértelműen az esztendő eddigi leghatalmasabb meglepetése. Kétlem, hogy idén láthatunk még ennél fajsúlyosabb, szívszaggatóbb karakterdrámát. A zsáneren kívül talán, a szuperhősök és a képregényadaptációk között viszont kötve hiszem.

 

Gamekapocs értékelés: 7.5

Készítő: James Gunn
Írta: James Gunn
Rendező: James Gunn, Jody Hill, Rosemary Rodriguez, Brad Anderson
Szereplők: John Cena, Danielle Brooks, Freddie Stroma, Chukwudi Iwuji, Jennifer Holland, Steve Agee, Robert Patrick
Zene: Clint Mansell, Kevin Kiner
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 8

5.
5.
ilovekellybundy
kegyetlenül jó lett. Nincs benne világmegmentés, bolygók szétrobbanása..csak remek karakterek, jó sztori egy kis ET csavarral, remek darab. 2.dik évad nálam alap.
3.
3.
2.
2.
Nate Hope
#1: Már a képregényekben is így nézett ki. 1966-ban jelent meg a karakter, akkoriban rengeteg ilyen figura volt, aki mai szemmel már nevetséges. Természetesen lehetetlen komolyan venni, de ebben a sorozatban remekül megmagyarázzák, hogy miért lett ilyen.
1.
1.
Viktor_The_Best
Csak nekem furcsa John Cena ebben a nevetseges ruhaban, bilivel a fejen? Nagyon nem illik hozza. Direkt rohogteti ki magat vagy igy akarja felkelteni a figyelmet? Szerintem szornyu.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...