Minden idők egyik legjobb írójának, Stephen Kingnek a regényei többek közt azért jók (már azok, amiket még alkoholgőzben és kokainporban fürödve írt – azóta csak nagyon-nagyon ritkán sikerül neki az áttörés), mert amellett, hogy általában tele vannak tömve természetfeletti elemekkel, mindig reflektálnak egy kicsit a való életre. Előhozzák legmélyebb félelmeinket, komplexusainkat, vagy épp olyan témákat feszegetnek, melyek minduntalan meghatározzák mindennapjainkat és életünk, életutunk szerves részeit képzik. Ezért például a Carrie sem egy paranormális képességekkel megáldott/megátkozott fiatal lányról szól elsősorban, hanem a pubertáskor, a kiközösítés és a nővé érés nyűgjeiről, ahogy a Christine-ben sem az önálló életet élő gyilkos autó a lényeg, hanem a középiskolai bullying okozta frusztráció és szorongás kidomborítása, de említhetném akár az író kikerülhetetlen magnum opusát, az Azt is, ami tulajdonképpen egy eposzi felnövéstörténet barátságról, szerelemről, a gondtalan gyerekkorról, illetve annak végéről és az elkerülhetetlen felnőtté válásról, horrorelemekkel megtámogatva.
És King egyik, viszonylag korai, 1980-ban megjelent mesterműve, a Tűzgyújtó sem rejti véka alá, hogy a természetfeletti vonal és a valóságtól elrugaszkodott tulajdonságok mellett valójában miről is akar szólni. Az etikátlan emberkísérletekről, a tehetetlen nyárspolgár kizsákmányolásáról, esélytelenségéről, a piszkos módszerekkel mindenkit elsöprő hatalmi szervezetek működéséről, a nagy erő és a nagy felelősség kéz a kézben járó szükségességéről, hogy az aktuális főszereplő (jelen esetben egy tűzgyújtó képességekkel született kislány, Charlie) vajon képes-e uralni és kordában tartani napról napra növekvő hatalmát, mielőtt két lábon járó hús-vér tömegpusztító fegyver válik belőle. És nem utolsó sorban (véleményem szerint ez a legfontosabb téma a regényben) a szülői féltésről, odaadásról és önzetlenségről. Hogy egy szülő, feladva saját életét képes mindent megtenni a gyermekéért, csak hogy az biztonságban legyen. Nem adja fel, nem inog meg, elkeseredetten megy előre, és tűzön-vízen keresztül védi a saját vérét, ha kell, akkor az élete árán is. Egy pillanatra sem magát, hanem gyermeke érdekeit tartja szem előtt, vigyáz rá, óvja, nem adja a kormány kezére, mert tudja, hogy azzal gyakorlatilag halálra ítéli.
Sajnos a 2022-es Tűzgyújtó legjobb esetben is csak nyögvenyelősen tudja hozni ezeket a témákat. Nem árt tudni, hogy King könyvét egyszer már vászonra adaptálták, még 1984-ben, de arra maximum csak Drew Barrymore miatt emlékszünk (ez volt ugyanis az első főszerepe), egyébként a film azokat a problémákat nyögte, amelyeket a King-feldolgozások általában. Trükkjei, különleges effektjei a korszak mércéjével mérve látványosak voltak, a színészi játék is elfogadhatónak bizonyult, Mark L. Lester viszont csupán a történet vázát adta vissza, a könyvvel nyilván nem tudott vetekedni (már csak azért sem, mert az alapanyag alsó hangon is kb. 400 oldalas). Az új verzió azonban a regény zseniálisan erős árnyéka mellett azzal a hátránnyal is indul, hogy több mint negyven év telt el a könyv megjelenése óta, így 2022-ben már sem a különleges képességekkel bíró tinilány, sem a szuperhős-eredettörténethez hasonló esztétika nem számít újdonságnak, főleg nem a mai retro- és szuperhős-dömpingben.
Tehát adva van egy zseniális regény, amely saját korában még félig-meddig talán újszerűnek hatott, és amelynek sztoriját (amit egyébként sem könnyű hűen mozivászonra vinni) azóta számtalan film és tévésorozat lekoppintotta (elég csak a Stranger Thingsre gondolni), szóval így bő négy évtizeddel később az igények és az ingerküszöbök annyira megváltoztak, hogy egy ilyen szögegyszerű alapsztori önmagában nem képes elvinni a hátán még egy másfél órás mozifilmet sem.
Megint az történt, mint a John Carter és a Star Wars esetében, azaz a tyúk vagy a tojás tipikus helyzete. Előbbi írott formában született meg sok-sok évvel ezelőtt, és rengeteg mozgóképes alkotást inspirált, amelyeknek köszönhetően azok a motívumok és elemek, amik az eredeti alapanyagban még frissek, újszerűek voltak, a rengeteg feldolgozásnak/főhajtásnak és „lopkodásnak” köszönhetően mára már teljesen elhasználttá váltak. Így mire adaptálták az eredeti hivatkozási alapot, az a fura helyzet állt elő, hogy az adott mű nevetségesen alulmaradt azokkal a produkciókkal szemben, amelyek sikerrel alkalmazták a könyvben felvázolt tulajdonságokat. Eme információk birtokában nem csoda hát, hogy a 2022-es Tűzgyújtó nem tartogat semmiféle fordulatot, újszerű, vagy legalább meglepő, vagy esetleg hatásos elemet, sőt, Keith Thomas rendező még a karakterívekből, a realizmusból és a logikus narratívából is jócskán lefaragott – tehát minden olyan dolog gyengén teljesít a filmben, aminek felfelé kellene húznia az összképet.
A sietős forgatókönyvet, a hanyagul felskiccelt karakterfejlődést, az igazán nagy, hatásos és ütős pillanatok hiányát, valamint a soha be nem következő katarzist a szuperhősfilmes metodika (Charlie kb. öt perc alatt válik erejét uralni képtelen tűzgyújtóból supreme mesterré), az érzékeny emocionális konfliktusok (Charlie apja – az egyébként nem is annyira rossz Zac Efron – jelenetről jelenetre üti egyik szavával a másikat), a normálisan megágyazott karakterívek (Rainbird pálfordulása azért megér egy misét) és a nagy John Carpenter amúgy stílusos zenéje sínyli meg.
A film rettenetesen monoton tempóját, se íze, se bűze feelingjét látva könnyű lenne azt mondani, hogy a 2022-es Tűzgyújtó eleve veszett fejsze nyele volt, főleg akkor, ha hozzátesszük, hogy egy ilyen alapsztori manapság már nem nagyon mozgatja meg a közönségét, de ne legyünk ennyire kishitűek – működhetett volna ez. Hollywoodnak, a rengeteg káros, kikophatatlan agymenésétől függetlenül néha-néha sikerül új vért pumpálnia megfáradt frencsájzaiba, és úgy eladnia újra egy régi, avíttas koncepciót, hogy az a mai trendek közepette is kiváló és emlékezetes legyen. És ha mindez sikerült a 2018-as Halloweennek (ami valljuk be, hatalmas szó: egy nyugdíjas tempóval loholó késes-maszkos gyilkos manapság nem nagy wast ist das, de a végeredmény mégis ütött), akkor a 2022-es Tűzgyújtónak is összejöhetett volna.
Egy alapanyagot tisztelő és értő, nem utolsó sorban tehetséges rendezővel biztosan: a megfelelő ember valószínűleg egészen tisztességes dolgokat tudott volna művelni vele, nem is szólva a koncepció mai telekommunikációs világunkba való áthelyezéséről. A 2022-es Tűzgyújtó viszont szinte minden téren megbukik, az pedig, hogy az eredeti regény mekkora hivatkozási alap, csupán sovány vígasz. Szóval, aki nem érti, hogy a film miért nem a nyolcvanas években játszódik, és miért nem vesznek át konkrét jeleneteket a könyvből, csak pillantson rá a Stranger Thingsre. Sőt, ha ennél az adaptációnál tűzgyújtósabb Tűzgyújtót akar, akkor is!
Gamekapocs értékelés: 3.0
Rendezte: Keith Thomas
Szereplők: Zac Efron, Ryan Kiera Armstrong, Sydney Lemmon, Kurtwood Smith, John Beasley, Michael Greyeyes, Gloria Reuben
Forgatókönyv: Scott Teems
Zene: John Carpenter, Cody Carpenter, Daniel Davies
Hazai premier: 2022. május 12.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.