Mortal Kombat játékok: a legrosszabbtól a legjobbig

Mivel nemrégiben megjelent a Mortal Kombat 1 és vele együtt a teljes franchise sokadik újraértelmezése, időszerűnek láttuk elővenni az eddigi epizódokat, és megvizsgálni azokat a kulcsfontosságú pontokat, amelyek ehhez a pillanathoz vezettek. Az eredeti, egyébként több mint 30 éves, pontosabban még 1992-ben megjelent első rész anno hatalmas mérföldkő volt a verekedős játékok műfajában: a hardware korlátjainak feszegetésével, a fotorealisztikus grafikával, a jellegzetes harcosokkal és a korszak verekedős cuccaira jellemző karikatúraszerű látványvilág mellőzésével a Mortal Kombat milliókat vett le a lábáról. Amint bekerültek az MK-s árkádgépek a játéktermekbe, szinte azonnal megtalálta a maga közönségét. Rövid időn belül mindenki a megszállottjává vált, a könyörtelenül erőszakos, egyben szörnyen innovatív stílusának köszönhetően tömegek gyűltek össze előtte, a gépekbe annyi pénzt dobáltak, hogy nem győzték folyamatosan kiüríteni az alkalmazottak, az iskolai ebédszünetekben mindennapos téma lett a brutális kivégzések és a titkos karakterek megnyitása, a játék titkairól és rejtélyeiről szóló pletykákat pedig megszámolni sem lehetett.

A stuff annyira beleivódott a köztudatba, hogy a sorozat csúcsán, azaz a ’90-es évek közepén már a pulóvereket kötögető nyugdíjas nagymamák is tudták, hogy mi az a Mortal Kombat, és ezer közül is felismerték a semmivel sem összetéveszthető ikonikus sárkányos logót. A cucc generációkat változtatott rajongóvá, és istenné tette a játék kódjait birtokló arcokat, akik voltak olyan nagyvonalúak, hogy megosszák ezeket a haverokkal. Az tehát, hogy Ed Boon és John Tobias agymenése óriási hatással volt, mind a játékosokra, mind pedig a videojátékiparra, egyenesen vitathatatlan – még ma is példátlan, hogy annak idején ekkora kultusz övezte az MK-t, jelentőségét és halhatatlan státuszát csak azok érthetik igazán, akik akkor és ott szívták magukba a Halálos Viadal leszakított fejekkel, végtagokkal, belsőségekkel, kitépett gerincoszlopokkal teli vérzivatarát.

A sorozat az eltelt évtizedek során hatalmas popkulturális alapkővé nőtte ki magát. Folytatások, spin-offok, filmek, rajzfilmek, tévésorozatok dagasztották tovább az első rész örökségét, de a legtöbben igazából a több mint tíz epizódot megélt fősodort tekintik igazi, verhetetlen MK-nak, amely lényegében egy különböző idővonalokon és viadalokon átívelő komplex történetet mesél el. Eme játékok többsége nagyszerű szórakozást nyújt, akár egyedül, akár barátokkal, és noha a buktatók ellenére a sorozat hosszú pályafutása összességében töretlennek mondató, azért bőven akadtak rossz, vagy egyenesen borzalmas darabok a frencsájzban – és mi most rangsoroljuk mindegyiket, az első aranykortól kezdve, a ’90-es évek végének kaotikus szárnypróbálgatásain át a kellemes identitáskeresésig és a sorozat újbóli felvirágzásáig bezárólag.

Let the Kombat begins!

14. Mortal Kombat: Special Forces (2000)

Platformok: PlayStation

A sorozat rajongóit valószínűleg egyáltalán nem éri nagy meglepetésként, hogy az utolsó helyen a robotkarokkal feltuningolt Jax Briggs önálló kalandja szerepel (gyakorlatilag a Special Forces és a Mythologies: Sub- Zero véres harcot vívtak ezért a cseppet sem hízelgő pozícióért – utóbbit talán megmenti a főhős személye, igaz, ettől nem lett sokkal jobb, de erre majd visszatérünk). A cucc nem csupán a legborzalmasabb Mortal-epizód, de minden idők egyik legrosszabb játéka is egyben. Tulajdonképpen félkész állapotban gördült le a futószalagról, mivel eredetileg Jax mellett a franchise másik nagy ikonja, Sonya Blade is szerepel volna benne (az eredeti történet szerint ketten kerekednek fel, hogy elkapják Kano-t, még jóval az első Mortal eseményei előtt), ám a game fejlesztése nem volt épp zökkenőmentes, majd félúton a széria egyik alkotója, John Tobias, néhány kulcsfontosságú emberrel együtt lelépett a Midway-től, ami végül csúnyán megpecsételte a Special Forces sorsát.

Így Sonya és a sztoriban eredetileg szintén fontos szerepet játszó Kabal is a kukában landolt (helyette kaptunk egy Tremort… bleeőőőh), de ez talán még a kisebbik probléma, ugyanis, ha elvonatkoztatunk ezektől (valamint attól, hogy Jax-nek már itt robotkarjai vannak, holott azokat csak a Mortal Kombat II után kapta meg), akkor még sima akciójátékként is csúfosan megbukik, nemhogy Mortal-epizódként.

A grafika már a megjelenéskor rondának számított, hagyományos értelemben vett sztori nincs, Jax aranyköpései még a ’80-as évekbeli akcióhősök egysorosait is alulmúlják. A gameplay döglesztően unalmas, a harcrendszer kiforratlan (lényegében, ha nem lenne a borítóra írva, hogy Mortal Kombat és nem lennének benne ismerős karakterek, a fene se gondolná, hogy ez egyébként a sorozat tagja), végeredményben semmi köze az MK-hoz, inkább egy félresikerült, élvezhetetlen Metal Gear Solid-klónra hajaz. Alapvetően nem rossz ötlet, ha egy nagy, hosszú múltra visszatekintő videojáték-sorozat mellékága elszakad a jól bevált zsánerétől, azonban ez az MK esetében egyetlen egy kivételen kívül mindig katasztrofálisan sült el. A Special Forces minden szempontból harmatgyenge alkotás, az viszont külön fájó pont, hogy az MK esszenciájának még csak az írmagja sem található meg benne.

Nem csoda, hogy a kritikusok és a rajongók is szétszedték, és ma már Ed Boon is negatívan nyilatkozik a projektről, egyenesen az MK örökségének legsötétebb pontjaként hivatkozik rá – és persze ha szóba kerül, mindig kijelenti, hogy ő egyáltalán nem vett részt a fejlesztésében (igen, ez az az ügynevezett Batman és Robin-effektus: nem tudtam róla, nem az én hibám, fogalmam sem volt, mit csinálok – ez már csak így megy ezeknél a művészinek csúfolt exkrementumoknál). Egyébként a játék kizárólag PlayStation-re jelent meg (bár tervben volt egy Nintendo 64-es és egy Dreamcastes port is), szóval csak egyetlen egy platform tulajdonosait sújtották vele – de ők kegyetlenül megszenvedték.

13. Mortal Kombat Mythologies: Sub-Zero (1997)

Platformok: PlayStation, Nintendo 64

Ahogy már előbb is írtam, az MK-sorozatnak sosem állt jól, ha más műfajokban akarta kipróbálni magát. Ez legelőször az 1997-es Mythologies: Sub-Zero-val bizonyosodott be: a játék a széria egyik legnépszerűbb karakterének az eredettörténetét meséli el, azaz az első rész előtt játszódik, egyben felvezeti az ugyanabban az évben megjelent Mortal Kombat 4 eseményeit is. A sztori során szemtanúi lehetünk nem csupán a kék nindzsa, de Scorpion és Noob Saibot előéletének is, valamint szerepel benne Fujin, Quan Chi és Shinnok, ráadásul az N64-es verzióval ellentétben PlayStation-re igazi színészekkel forgatták le az átvezetőket, élőszereplős formában. A kalandban tipikus MK-s helyszíneket járunk be, az ellenfelek (azt az ocsmány Transformers-szerű boss-t leszámítva) mind-mind hűen tükrözik a sorozat stílusát és dizájnját, szóval a Special Forces-szel szemben itt tényleg törekedtek a klasszikus MK-feeling megteremtésére. És hogy mi a legnagyobb poén ebben az egészben? Hiába a rengeteg ismerős szereplő, a rengeteg autentikus helyszín, az MK-mitológia tiszteletben tartása, a fő-epizódok akcióinak megőrzése és a sorozat talán legikonikusabb karaktere, a Mythologies mindezek ellenére is képtelen Mortal Kombat játékként működni.

Már ott megbukik az egész, hogy külön gomb kell ahhoz, hogy főhősünk megforduljon – az idegesítő platform-részek (sokszor nem is látjuk, merre kellene tovább mennünk, csak ugrunk egyet a nagy semmibe, aztán vagy lezuhanunk és meghalunk, vagy sikerül megkapaszkodnunk egy szikla szélén) és a frusztráló fejtörők (mire kitalálnád a talányt, menthetetlenül agyonnyom egy lift) már csak hab a tortán. Szó se róla, a Mythologies side scrolling platformer/beat ’em up koncepciója biztosan tök jól nézett ki papíron, és hát a keményvonalas MK-rajongók közül mégis ki ne akarná Sub-Zero-val csapatni? De még ha hajtja is az embert a kíváncsiság, és még ha a játékról készült streameket nézve nem is tűnik annyira borzalmasnak az alkotás, higgyétek el, mindenki jobban jár, ha nem kínozza magát vele, akár hardcore MK-fan, akár nem.

A sorozat játékmenetének magja és látványvilága ugyan tökéletesen alkalmas az 1-1 elleni harcokra, ugyanakkor, mivel specifikusan erre lett tervezve, az akciójáték műfajában csődöt mond, ezt tovább tetézte a rossz irányítás és a platform-szekvenciák, valamint a gombnyomásra működő irányváltás, amelyek miatt a Mythologies már-már a játszhatatlan kategóriába tartozik. Összességében kár érte, mert egy önálló Sub-Zero játékban sokkal több potenciál rejlett, mint amennyit sikerült kiaknázni belőle. A cuccot egyébként további Mythologies-epizódok követték volna, melyek mind egy-egy külön karakter eredetét mutatták volna be, de a katasztrofális kritikák és a rajongók mérsékelt érdeklődése miatt ezek az ötletek hamar a kukában végezték.

Persze izgalmas belegondolni, hogy mégis miféle játékok lettek volna, ha megcsinálják őket – no persze a Mythologies: Sub-Zero is csak addig érdekes, amíg csak azt nézed, hogy valaki más játszik vele. Ha a te kezedben van a kontroller, akkor már egészen más a leányzó fekvése. Ennek tudatában jobb is, hogy ezt a mellékágat egy rész után elkaszálták.

12. Mortal Kombat 4 (1997)

Platformok: Arcade, Nintendo 64, PlayStation, Windows, Game Boy Color

Egyéb verziók: Mortal Kombat Gold (Dreamcast)

A ’90-es évek végének népszerű rögeszméje volt, hogy az összes nagy múltú játéksorozatot 3D-s környezetbe ültettek – néhány sikeres és kevésbé sikeres próbálkozás után az MK sem kerülhette el a sorsát. 1995-ben a harmadik résszel egyértelműen a csúcsra ért a széria, így Boonék időszerűnek látták a döntést, ami alapjában véve még nem lett volna baj, sőt, tulajdonképpen teljesen logikus ötlet volt, hiszen, ahogy a mondás is tartja, haladni kell a korral. A gond viszont az volt, hogy a fejlesztők még tapasztalatlanok voltak ezzel a technológiával kapcsolatban, továbbá a lehetőségekkel, amelyeket a 3D-s nézet nyújtott, nem tudták elfedni az MK4 egyéb hibáit.

A készítők képtelenek voltak bonyolult kombókat programozni, ez alól az újonnan beiktatott közelharci fegyverek sem nyújtottak túl nagy vigaszt, a klasszikus szöveges endingeket leváltó, a játék grafikus motorjával készült, amúgy nevetséges, paródiába illó, szanaszét mémezhető CGI-videókról nem is beszélve. Látvány-ügyileg egyébként is rettenetesen rosszul öregedett az MK4 (bár az Arcade-verzió állítólag hihetetlenül szép volt – én nem tudom, csak mesélték), megkockáztatom, sokkal csúnyább, mint bármelyik korábbi epizód.

Ehhez jött a jöttek még pluszban a rémes szinkronhangok, a nem mindig, vagy egyáltalán nem reagáló kezelőfelület, az elődökhöz képest jóval visszafogottabb brutalitás, no meg a felejthető új karakterek, akik néhány esetben csupán a régi szereplők gyengébb és unalmasabb változatai (lásd a Reiko-Shao Kahn párhuzamot). Quan Chi volt az egyetlen, akit később többször is visszahoztak a folytatásokban, és végül az MK-univerzum egyik meghatározó alakjává tettek, néhány másik pedig maximum csak DLC-karakterként futott még pár kört. Mindent összevetve, ha a fősodort nézzük, akkor az MK4 egyértelműen a sorozat mélypontja. A 2D-ből 3D-be való váltás során elkeseredetten próbálta megőrizni a klasszikus játékmenetet és a franchise jellegzetes identitását, de az átmenet során elvesztek azok a tulajdonságok, amik igazi, esszenciális verekedős játékká tesznek egy MK alkotást.

A fejlesztők mentségére legyen mondva, a 3D-s technológia akkoriban viszonylag még új volt, a legtöbb nagy játéksorozat megszenvedte az adaptálást, a szakemberek addig soha nem látott falakba ütköztek – rengeteg idő kellett, amíg kitanulták a rendszer fortélyait, nem véletlen, hogy 5 évbe telt, mire újra magára talált a széria. Az ugyanabban az évben megjelent Tekken 3 aztán rendesen agyonverte és kivégezte az MK4-et, ami így hamar a feledés homályába veszett, manapság pedig még a régi motorosok közül is csak kevesen emlékeznek rá.

11. Mortal Kombat vs. DC Universe (2008)

Platformok: PlayStation 3, Xbox 360

Bármennyire hihetetlen, ez a jobb sorsra érdemes crossover a Mortal Kombat nyolcadik része,  még ha hivatalosan nem is tartozik bele az MK kánonjába. Hogy miért jobb sorsra érdemes? Nos, kezdjük ott, hogy a crossover-jellegén (a játékban összeugrasztják a DC-s képregényhősöket az MK harcosaival) és az akkoriban még újnak számító sztori kampányon kívül nem igazán tud kitűnni. A Rage Kombat (a bekapott találatok után két pici indikátor töltődik a HP csík alatt, amik ha megtelnek, a kontroller ravaszainak lenyomásával a karakter bedühödik és erősebbek lesznek a támadásai), valamint a Klose Kombat (miután sikerült megragadni ellenfelünket, komoly közelharci csapásokat mérhetünk rá) és persze a Freefall Kombat (a többszintes küzdőtereken kitaszíthatjuk az ellent, akit aztán zuhanás közben kedvünkre üthetünk és rúghatunk) ugyan itt került először bevezetésre, de sem ezek az ötletek, sem az egyébként annyira nem is rossz történet (mivel az előző epizódban gyakorlatilag elpusztult az MK-univerzum, a cselekmény körülbelül a harmadik epizódot követően veszi fel a fonalat) nem fedte el a játék hol bosszantó, hol pedig kínos hibáit.

Előbbivel kapcsolatban elég csak a legjobb esetben is átlagos harcrendszerre vagy a fájdalmasan kevés szereplőre gondolni (a két univerzum felhozatalának népszerűségi szintje szerint összeállított paletta annyira basic, amennyire csak lehet), utóbbival kapcsolatban pedig nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy máig ez az egyetlen MK-játék, ami Teen-besorolást kapott.

Azaz kevesebb a vér, kevesebb a brutalitás, és a Fatality-k is borzasztóan ingerszegények lettek, ami hadd ne mondjam miért nagy probléma egy MK game-nél. Amúgy ez kifejezetten ellentmondásos, sőt, kissé képmutató húzás is, mivel az alacsonyabb korhatár-besorolásra nyilván a DC-s karakterek miatt volt szükség, ugyanakkor a képregényeket megvizsgálva azt rögtön konstatálhatjuk, hogy a brutális vérengzés és a túltolt gore azért tőlük sem áll annyira távol, valamilyen oknál fogva mégis úgy gondolták, hogy ez egy MK-játékban nem pálya.

Ettől függetlenül nem annyira csapnivaló cucc, de nyilvánvalóan nem is egy teljes értékű MK-darab. Hozzá kell tenni, a fejlesztés már a Midway bukása alatt zajlott, és hat hónappal a játék megjelenése után a cég csődöt is jelentett, ami szintén nem segített sokat a Mortal Kombat vs. DC Universe megítélésén. A többi már történelem: a Midway-t és ezzel együtt a Mortal jogait megvette a Warner Bros. Interactive Entertainment, Boon megalapította a NetherRealm stúdiót, a sorozat pedig egy szebb jövő elé nézett. És ugyan ez a játék korántsem volt kiváló, valamilyen szinten a DC-univerzumon alapuló Injustice-epizódokat is ennek a game-nek köszönhetjük – ha csak ennyi hatása volt, már megérte elkészíteni.

10. Mortal Kombat: Armageddon (2006)

Platformok: PlayStation 2, Xbox, Wii

Most vulgáris leszek: az Armageddon méltán minden idők egyik legnagyobb szopatása. A sorozat PS2-es korszakának fináléja hatalmas durranást ígért, összesen több mint 60 harcossal (azaz nagyjából mindenki benne volt, aki addig a pontig játszható volt az MK-játékokban), plusz egy új főszereplővel és antagonistával, valamint egy saját, egyéni karakter megalkotásának a lehetőségével, no meg jókora extra tartalommal. Szóval az Armageddon-nak messze a legjobb epizódnak kellett volna lennie, főleg úgy, hogy bár azzal mindenki tisztában volt, hogy a sorozat itt még korántsem ér véget, a hetedik rész mégiscsak arra volt hivatott, hogy pontot tegyen az akkor már 14 éve futó franchise-ra, amely után Boonék majd tiszta lapot kezdhetnek. Mindezek fényében anno sokan feltették a kérdést: mégis mi sülhet el rosszul? Nos, egy-két ötletes pillanaton kívül majdhogynem minden. Az Armageddon egy vérgőzös, csurig teletöltött magnum opus helyett a mennyiség nem mindig egyenesen arányos a minőséggel tankönyvi példája lett.

A probléma tulajdonképpen két dologra vezethető vissza: a Deadly Alliance-ben sikerrel bevezetett, majd a Deception-ben tökéletesre csiszolt új formula az Armageddon-ra teljesen elfáradt, másrészt, mivel a több mint félszáz harcost kellett egyetlen lemezre passzírozni, a gigantikus választéknak komoly ára volt. Az ötödik részben színre lépett három különböző küzdőstílus kettőre redukálódott, ezzel az előző két epizód legjobb húzását csonkították meg, az egyéni kivégzéseket az univerzális kombó-szisztéma váltotta fel, tehát nem dolgoztak ki minden karakternek külön Fatality-t, helyette mi magunk hozhattunk létre kivégzéseket, amelyek messze a legfantáziátlanabbak az egész sorozatban – gyakorlatilag a küzdelem végén mindenkit ugyanúgy darálhattunk be, függetlenül attól, hogy épp melyik karakterrel játszottunk.

Az összecsapott, szöveges alapú ending videókat, a Deception-höz képest felejthető Konquest módot és az MK-szemmel enyhén szólva is értelmezhetetlen Motor Kombat minijátékot már nem is fejtegetem bővebben. Az egész projekt túl ambiciózus volt ahhoz, hogy jó legyen: hiába a hatalmas büdzsé (az Armageddon volt az addigi legdrágább Mortal-játék), a két éves fejlesztési intervallum nem bizonyult elegendőnek, nem jutott elég idő a karakterek egyedi küzdőstílusának kidolgozására, az új Fatality-rendszer is csak a stuff összecsapott jellegét próbálta elfedni (sikertelenül), végeredményben az egész játék olyan, mintha ez lenne az egész Mortal Kombat franchise utolsó, végzetes koporsószöge.

Utólag visszatekintve úgy tűnhet, hogy az Armageddon komoly károkat okozott a sorozatnak, de ez azért nem teljesen igaz: a franchise a hetedik rész gyenge minősége, a következő felvonás ellentmondásossága és a Midway bukása ellenére sem feneklett meg, 2011-ben sikerrel definiálták újra az MK márkanevet, és végül minden visszakerült a régi kerékvágásba.

9. Mortal Kombat 3 (1995)

Platformok: Arcade, Mega Drive/Genesis, Super NES, PlayStation, Game Boy, Game Gear, MS-DOS, BM PC, R-Zone, Mega System

Egyéb verziók: Ultimate Mortal Kombat 3 (Arcade, Sega Saturn, Sega Genesis, Super NES, Game Boy Advance, Nintendo DS, iOS, PlayStation 2, Windows, Xbox Live Arcade, PlayStation Network), Mortal Kombat Trilogy (PlayStation, Nintendo 64, R-Zone, Sega Saturn, MS-DOS, Windows, Game.com), Mortal Kombat Advance (Game Boy Advance)

A ’90-es évek közepére az első két epizódnak köszönhetően hatalmas kultusz alakult ki az MK körül: szinte mindenki ezekkel a játékokkal játszott, nem lehetett úgy elsétálni egy játékteremben, hogy ne csapja arcon az embert minimum egy Mortal Kombat árkádgép, és a hatalmas mániát tovább tetézték az otthoni, számítógépeken és konzolokon elérhető verziók, valamint az 1995-ben bemutatott élőszereplős mozifilm is. Igen, Boonék tényleg megcsinálták a tutit, és két esztendővel a szemtelenül zseniális, elődjének minden aspektusára duplán rálicitáló Mortal Kombat II után már rajongók millió várták a következő felvonást. A nem várt siker azonban valahol itt kezdett az alkotók fejébe szállni: a Mortal Kombat 3 minden téren nagyobb, látványosabb, brutálisabb lett, ezzel együtt az első és második rész grindhouse-feelingjét a ’90-es évek képregényeire jellemző stílus váltotta, amely magával hozta a túltolt Fatality-ket (beleértve az újonnan bevezetett Brutality-kivégzéseket), valamint a karikatúraszerű túlzsúfoltságot.

Sub-Zero zsigeri, vérmocskos gerinckitépése, Sonya már-már perverzen szórakoztató halálos csókja, vagy Kung Lao ellenfeleket kettészelő éles kalapja a múlté lett, itt már a test felrobbanása után szanaszét hulló csontoké a főszerep. A Brutality bevezetése is inkább horror-paródiás hangulatot teremtett (az ehhez hasonló új ötletek némelyikét az Ultimate Mortal Kombat 3-ban és a Mortal Kombat Trilogy-ban láthattuk először), amelyek beárnyékolták azt az egyedi stílust, ami miatt a játékosok megvesztek ezért a sorozatért.

További kisebb-nagyobb gondok is az MK3 ellen szóltak, például Sub-Zero új, maszk nélküli jelmeze, Kitana és Scorpion hiánya, régi karakterek felvizezett klónjai, nevetséges új harcosok (szegény Stryker az MK-történelem egyik leghaszontalanabb szereplője), a meccsek közbeni futás lehetősége, valamint a némileg átfazonírozott harcrendszer, ami inkább a hardcore, mintsem a casual MK-játékosoknak kedvezett. De minden hibája ellenére igazságtalan lenne így elbánni az MK3-mal. A játék ugyanis amellett, hogy továbbfejleszti a sorozat jól ismert elemeit, jórészt meg is őrzi annak klasszikus vonásait – sikeresen ötvözi a friss ötleteket az MK védjegyévé vált erőszakossággal.

A hosszabb, agresszívabb kombók és a különleges mozdulatok gyorsabb, tempósabb harcokat eredményeztek, valamint rengeteg, még ennyi év után is emlegetett helyszín került a játékba, és az UMK3-ban és az MK Trilogy-ban az alapkiadásból hiányzó karaktereket is beletették, amelyek tisztességesen zárták le a sorozat 2D-s korszakát. Ez volt az utolsó rész a fősodorból, ami még a klasszikus játékmenetet és grafikát használta, így az MK3 mindent összevetve kellemes hattyúdala lett a széria első aranykorának még a 3D-be való átváltás előtt.

8. Mortal Kombat: Deadly Alliance (2002)

Platformok: PlayStation 2, Xbox, GameCube, Game Boy Advance

Egyéb verziók: Mortal Kombat: Tournament Edition (Game Boy Advance)

Néhány évvel azután, hogy a Mythologies, az MK4 és a Special Forces majdhogynem sírba tette az MK nevet, Boonék ismét összefogtak és megcsinálták az ötödik részt, amivel sikerült befoltozni a sorozaton ejtett sebeket. A Deadly Alliance egy új korszak hajnala volt, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megismertesse a szériát a fiatal generációval, és ezáltal visszaszerezze a Mortal Kombat megtépázott becsületét. Hogy ezt nyomatékosítsák, a játék intro videójában az erejüket egyesítő Quan Chi és Shang Tsung, közös világhódító tervük során megölték a sorozat főhősét, Liu Kang-et, Shao Khan-t és Goro-t. A Deadly Alliance hatalmas lépést jelentett az előző részekhez képest, a fejlesztők láthatóan sokat tanultak az MK4 hibáiból, ügyesebben aknázták ki a 3D-s technológiában rejlő lehetőségeket.

A grafika hihetetlen részletességgel tárta a játékosok elé a Halálos Viadal mocskos vérgőzét, a karakterek harcmodora (akik közül az új belépők végre nem csupán erőtlen hasonmások és wannabe fighterek voltak) minden addiginál jobban elkülönült egymástól (mindenkinél háromféle küzdőstílus között lehetett váltogatni bunyó közben), és bár ezúttal csak egyféleképpen végezhettük ki a szanaszét csapott ellenfeleket, az ötödik felvonás így is egy szuperszonikus pörgőrúgással repítette vissza az MK-t az őt megillető helyre.

Ezzel együtt a PS2-es éra kezdete is volt a Deadly Alliance (ez lett az első Mortal-epizód, amely elkerülte az árkádgépeket és kizárólag csak konzolokra jelent meg), rengeteg extra tartalommal, alternatív kosztümökkel, az azóta rendszeressé vált, lényegében egy virtuális boltként funkcionáló kriptával, amelyben koncepciós rajzokat, ruhákat és egyéb érdekes dolgokat nyithattunk meg a bunyók során szerzett érmekből.

És persze ne feledjük a tutorial-szerű Konquest módot, amit a későbbi részekben látható sztori kampány előfutáraként is fel lehet fogni. A Deadly Alliance ugyan nem bizonyult tökéletesnek, de az üzenetet egyértelmű volt: a Mortal Kombat feltámadt hamvaiból. Élt, él, és még nagyon-nagyon sokáig élni is fog!

7. Mortal Kombat: Deception (2004)

Platformok: PlayStation 2, Xbox, GameCube

Egyéb verziók: Mortal Kombat: Unchained (PlayStation Portable)

A Deadly Alliance-nek hála a sorozat újra a régi fényében ragyogott, a Deception című következő, immáron hatodik epizód pedig erre tett rá még egy lapáttal. Azaz előbbi behozott néhány remek ötletet és elemet, utóbbi pedig tökéletesítette azt: amíg a Deadly Alliance volt az ízletes előétel, addig a Deception lett a szenzációs főfogás, amely néhány régi, közkedvelt harcos visszahozásával, folyékonyabb játékmenetével, Combo Breaker-rel, karakterenként kettő kivégzéssel és számos zseniális extrával vált a széria egyik legjobb darabjává.

A küzdelmek kidolgozottabbak, egyben kiszámíthatatlanabbak lettek a pályákon elhelyezett csapdáknak köszönhetően, amelyek azonnali halált jelentettek, mind ránk, mind pedig ellenfeleinkre nézve (például bárkit lerúghattunk egy épület tetejéről, vagy egyenesen egy darálóba lökhettük őket – és ezt ugyanúgy megtehették velünk ők is), plusz ezúttal a környezet is rombolható lett, valamint egy különleges Fatality, a Hara-Kiri segítségével megfoszthattuk az ellenséget attól a dicsőségtől, hogy ő végezzen ki minket.

Emellett számos szórakoztató játékmód került a Deception-be, mint a Chess Kombat (sakkjáték Mortal-módra) és a Puzzle Kombat (Tetris-alapú minijáték, véres bunyókkal megspékelve), a továbbfejlesztett Konquest módban pedig egy új főhőssel, Shujinko-val járhattuk be az MK-univerzum mind a hat birodalmát, NPC-kkel léphettünk interakcióba, küldetéseket teljesíthettünk és megismerhettük a játék főgonoszának, a sárkánykirály Onaga-nak a háttértörténetét.

A Deception másik nagy újítása az online játék volt: az internet segítségével a gamerek megmérettethették magukat a világ más tájain élő konzolharcosokkal – na persze mi pont nem, mert akkoriban még gyerekcipőben járt a ma már természetesnek számító virtuális tér. Mindenesetre a hatodik epizód a 2000-es évek Mortal-termésének csúcsa – legalábbis ha a fősodort nézzük.

6. Mortal Kombat (2011)

Platformok: PlayStation 3, Xbox 360, PlayStation Vita

Egyéb verziók: Mortal Kombat: Komplete Edition (PlayStation 3, Xbox 360, Windows)

2023-ból visszatekintve nehéz elhinni, hogy több mint tíz évvel ezelőtt olyan rosszul álltak a dolgok a franchise háza táján, hogy kérdésessé vált, lesz-e még MK-játék – de tényleg ez volt a helyzet. A Midway kiadó csődbe ment, majd megszűnt, az Armageddon és a DC-s crossover miatt jelentősen megcsappant a rajongótábor (noha utóbbi egészen tisztességes köröket futott kereskedelmileg, abban nagyjából egyetértettek a fanok, hogy a game már bőven eltávolodott az MK-széria lényegétől), és a verekedős játékok egyébként is bizonytalan légkörben tengődtek a 2000-es években. A sötét fellegeket eloszlatva a Capcom végül kijött a Street Fighter IV-gyel, amely hozzásegítette a műfajt a főnix-szerű feltámadáshoz, egyben kikövezte az utat egy új Mortal-epizód előtt is. Csak idő kérdése volt, hogy Boonék mikor térnek vissza, és 2011-ben, immáron a NetherRealm égisze alatt úgy odacsaptak, hogy az rögtön bekerült a videojátékok történelemkönyvébe.

A szimplán csak Mortal Kombat-re hallgató stuff (közkeletű nevén Mortal Kombat 9) nem csak az eredeti trilógia történetét mesélte újra, egyfajta soft-rebootként, hanem játékmenetével is visszakanyarodott a sorozat 2D-s gyökereihez. Miután az Armageddon végén csak Raiden és Shao Kahn maradt életben, Raiden visszaküldte tudatát múltbéli énjének testébe, hogy elkerülje a végzetes jövőt, amely majd a gonosz erők győzelméhez vezet, a játék egy frappáns húzással frissítette fel a szériát, ambiciózus szerelmeslevélként az MK-rajongóknak és az újonc gamereknek egyaránt. A klasszikus karakterek, helyszínek és események egyszerre tűntek fel friss és ismerős színekben, egyesek élete egészen más útra tévedt, mint az originál sztoriban – ezen kívül itt vezették be az azóta hagyománnyá vált DLC-s karakterek (jelen esetben Rain-t, Kenshi-t, Skarlet-et és két vendégszereplőt, Freddy Krueger-t és a PS3-exklúzív Kratos-t).

A Challenge Tower és a Tag Team Battle népszerű játékmódoknak bizonyultak, az X-ray mozdulatok szinte mindenkinek azonnal elnyerték a tetszését (továbbra is nélkülözhetetlen eleme a sorozatnak), a narratív történetmesélés itt nyerte el azt a nagyszerű formát, amely azóta nem csupán a folytatásokat, de a szintén a NetherRealm boszorkánykonyhájában kikotyvasztott Injustice: Gods Among Us-t és az Injustice 2-t is inspirálta.

De az MK9 legnagyobb nívója (ami miatt sok rajongó egyenesen a legjobb résznek tartja), hogy nem az volt a célja, hogy valami formabontót vigyen véghez, hanem, hogy visszatérjen azokhoz a klasszikus alapokhoz, amik működtek és hozzáigazítsák azokat a modern kor igényeihez. A kilencedik rész minden korábbi próbálkozásnál jobban, ügyesebben őrizte meg az MK identitását, a kritikusok elégedettek voltak, a rajongók nemkülönben: a fanok és a laikusok is bekajálták, összesen majdnem 4 millió példány talált gazdára (a kiadó szerint ez egyébként simán fedezte a Midway felvásárlásnak teljes költségét), szóval ennél csodálatosabb mennybemenetelt el sem lehet képzelni egy nagy múltú, már-már a kiégés jeleitől szenvedő sorozatnak.

5. Mortal Kombat: Shaolin Monks (2005)

Platformok: PlayStation 2, Xbox

A Mythologies: Sub-Zero és a Special Forces enyhén szólva is kolosszális bukása után azt hinné az ember, hogy a Midway, tanulva a korábbi kudarcokból, hagyja a fenébe ezeket a műfaji kísérletezgetéseket, és inkább marad a kaptafánál. Nos, nem így tettek, és ezért nem lehetünk nekik elég hálásak: harmadik nekifutásra csak sikerült a lehetetlen, elkészült a nagyszerű, azóta is legendás Shaolin Monks, és a rengeteg erőfeszítés végre meghozta a gyümölcsét. A játék a Mortal Kombat II történetét mesélte újra (annak, hogy miért pont ezt az időszakot dolgozták fel, egyszerű az oka: ez Boon kedvenc epizódja a sorozatból), ám ezúttal nem a szokásos formátumban, hanem egy mászkálós, God of War-szerű beat ’em up-ként.

Liu Kang-et és Kung Lao-t irányítva (a game-et kooperatív módban is végig lehetett tolni, valamint többek közt Sub-Zero és Scorpion is feloldható karakter lett) bejártuk az első két felvonás ikonikus helyszíneit, és végigverekedhettük magunkat a jól ismert ellenfeleken, akiket ezúttal még a jó öreg plot armor sem védett meg. Kifejezetten brutális halálnemek vannak a játékban, a szereplők hullanak, akár a legyek, a folyamatosan fel-feltöltődő Fatality-csík segítségével könnyebben és durvábban végezhettük ki az ellent, mint addig bármikor, már-már olyan volt az egész játék, mint egy nagy költségvetésű, remekül megírt, megrendezett és megkoreografált kung-fu mozifilm.

A látványos kombók és a gördülékeny gameplay minden idők legjobb MK-spin-offjává teszi a Shaolin Monks-ot, egyben, műfaja ellenére igazi, ízig-vérig MK-játékká is, amely zseniálisan hozza a széria elnyűhetetlen elemeit. Tökéletesen igazodik hozzá (ezt a pályákon elszúrt rengeteg jópofa utalás és easter egg is csak még jobban elősegítette), sőt, az eltelt évek során egyfajta megkerülhetetlen kultusz-darab vált belőle.

Jól lehet, a játékot a tervezett, de aztán végül elkaszált folytatások miatt érzett trauma (Fire & Ice címen futott volna, Sub-Zero-val és Scorpion-nal a főszerepben – csak hogy még jobban fájjon a szívünk), és az Ed Boon által szökőévente be-belengetett HD-remaster vagy remake ötlete is mindmáig a köztudatban tartja. Utóbbi esetében akárhányszor elhangzik egy pletyka, azonnal beindul a rajongók nyáltermelése, szóval ennél jobb bizonyíték nem is kell arra, hogy a Shaolin Monks egy kiváló játék.

4. Mortal Kombat (1992)

Platformok: Arcade, Genesis/Mega Drive, Super NES, Game Gear, Game Boy, Master System, Tiger Eletronics, MS-DOS, Sega CD/Mega CD, Amiga, Plug-and-play TV game, PlayStation 2, Xbox, PlayStation Portable, Windows, Xbox 360, PlayStation 3

Nem állítom teljes mellszélességgel, hogy gyerekkorom minden fontos és kevésbé fontos pillanatára tisztán emlékszem – de abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy az 1992-es Mortal Kombat volt az első videojáték, amivel játszottam. Még óvodás voltam, öt vagy hat éves, amikor egyik haverom bátyjánál (akinek a számítógépén rajta volt a game) bepöccintettük az első Halálos Viadalt – és amit akkor láttam, azt sosem fogom elfelejteni. Az ikonikus sárkányos logó már alapból felkeltette a figyelmemet (csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jól néz ki, mennyire vagány), a karakterválasztó képernyőnél úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek a játékboltban Karácsony előtt, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik akciófigurát könyörögje ki az édesanyjától (pedig itt még csak 7 szereplővel lehetett harcolni, akik egyébként mai szemmel úgy néznek ki, mint a Halloween-jelmezbe öltözött irodai alkalmazottak a munkahelyi bulin, de mégis... akkor ennél menőbb dolgot el sem lehetett képzelni).

A bunyónál meg végleg letettem a hajamat: az arénák, akár egy Bruce Lee vagy egy Jackie Chan-filmben, a vér úgy folyik, mintha dézsából öntenék, kendőzetlen és mocskos erőszak (tudom-tudom, a műfaj csúcspontja a Street Fighter II, de én mégis inkább Ed Boon és John Tobias mesterműve mellett teszem le a voksomat), töméntelen audiovizuális impulzus, amire csak vágyhat a gyermeklélek. Puritán harcrendszer ide (kombók, mint olyanok, gyakorlatilag akkor még nem is léteztek), egyéb hiányosságok oda, a Mortal Kombat akkor és ott szó szerint mindent vitt – a műfajban maximum csak a második rész és a Tekken 3 tudott a nyomába érni, ha a ’90-es éveket nézzük.

Mondanom sem kell, attól kezdve, hogy levertük az első ellenfelet, már nem volt visszaút: menthetetlenül rákattantunk. Nagy nehezen eljutottunk Goro-ig, azaz a videojáték-történelem egyik legfélelmetesebb sub-bossáig, majd behoztuk Sub-Zero gerinckitépéses kivégzését (amúgy tök véletlenül – ilyen azóta sem sikerült, sem ebben, sem a folytatásokban), megmérkőztünk a fantasy-szerepjátékokból szabadult Shang Tsung-gal, és így tovább és így tovább. Utólag visszatekintve nem is a brutalitás vagy a meghökkentő vérmennyiség gyakorolta ránk a legnagyobb hatást, csakis azzal foglalkoztunk, hogy mennyire kicseszettül menő a két nindzsa, mennyire vagány, hogy Johnny Cage úgy néz ki, mint Jean-Claude Van Damme a Véres játékban – és persze, hogy mennyire szórakoztató a játék, mennyire élvezetes vele játszani. Fun fact: a game teljesen fekete-fehér volt, a színes verzióval 12 évesen, 2004-ben találkoztam egy székesfehérvári játékteremben.

Akkor már túl voltam néhány szenzációs játékon, az MK-folytatások is ott sorakoztak a polcon, de amikor megpillantottam az első részt árkádgépen, SZÍNESBEN, az nagyjából ahhoz volt hasonlítható, mint amikor a vak ember hirtelen látni kezd. Szóval értitek a lényeget: több tucat jobbnál jobb game, rengeteg maradandó, feledhetetlen élmény, szebbnél szebb grafikával rendelkező AAA-cím, no meg MK-folytatást követően a színes MK1-re durrantam el a legjobban. Ez azért csak jelent valamit.

És ennél többet nem is nagyon kell mondani erről a játékról. Anekdotázhatnék hosszú sorokon keresztül, magyarázhatnám az első rész jelentőségét, generációkra gyakorolt hatását, teljesen felesleges lenne, ezren leírták már előttem, ti is tudtok mindent erről a sztoriról. Az MK1 persze nem mai gyerek, rendesen eljárt felette az idő, mégis alanyi jogon érdemel helyet ezen a listán – amely nem feltétlen a minőség és a külcsín szerint rangsorolja a Mortal-epizódokat, és nem is egy hagyományos „legrosszabbtól a legjobbig” lista, a szempont inkább az, hogy ezek a játékok mennyire szórakoztatóak és mennyire élvezetes velük játszani. És ha erről van szó, akkor az MK1 vitathatatlanul az élmezőny közelében van.

3. Mortal Kombat II (1993)

Platformok: Arcade, Game Gear, Sega Genesis, Super NES, Game Boy, Amiga, Master System, 32X, MS-DOS, Sega Saturn, PlayStation

A Mortal Kombat II az volt az első résznek, ami A Birodalom visszavág volt a Csillagok háborújának. Az eredeti játék 1992-ben óriási és váratlan sikert aratott, nem feltétlen a harcrendszer, inkább a több tucat műfajtársától nagymértékben eltérő vizuális stílusa, valamint pofátlanul kendőzetlen brutalitása miatt – az évtized egyik leggigantikusabb dobása volt, így hát hamar evidenssé vált, hogy ezt bizony folytatni kell. A játékosok elvárásai az egekig szöktek, és Boonék sem teketóriáztak sokat, egy esztendővel később már be is robbant a második rész, először árkádgépekre, majd az otthon melegébe.

A szülők még az első Halálos Viadal miatt tépték a hajukat, de máris itt volt a következő, ami biztosította őket arról, hogy a gyerek a sulibüfé helyett továbbra is a játéktermekben fogja elverni az uzsonnapénzét, és ha azt mondja, hogy délután a nagymamához megy, akkor valószínűleg egy MKII-es gép előtt kell majd keresni. És ennek igen erős alapja volt, mivel a második epizód pontosan azt nyújtotta, amit az emberek elvártak a Mortal Kombat folytatásától: a fejlesztők fogták az eredeti cím összes elemét, és négyzetre emelték azokat.

Az MKII nagyobb, jobb, látványosabb, gyorsabb, ütősebb és őrültebb volt, mint az előzmény, örökre bebetonozta a sorozat státuszát a videojáték-történelembe. Az előző résszel ellentétben immáron nem csak simán ellentmondásos volt, hanem egyenesen kereste a bajt, a Halálos Viadal harcosait pedig a zsáner elitjei közé katapultálta. A hét karakteres paletta tizenkettő választható harcossá nőtte ki magát, a rejtett szereplők egyről háromra bővültek, mindenki kapott két Fatality-t, valamint itt hozták be a Friendship és az Animality kivégzéseket. Goro utódja, Kintaro vizuálisan sokkal félelmetesebbnek és lenyűgözőbbnek tűnt, a gonosz császár, Shao Kahn kinézetétől a szar is belénk fagyott, hát még amikor meg kellett vele küzdeni, sőt, ez az egyetlen Mortal-folytatás, ahol minden egyes játszható karakter vissza-visszatérő kedvenccé vált, elég csak az olyan figurákra gondolni, mint Mileena, Baraka, Kitana, vagy Kung Lao.

És ez a fajta hatalmas előrelépés kiterjedt a stílusra és helyszínekre is: amíg az első rész a Földön játszódott, elementális képességű nindzsákkal, tüzet okádó élőhalottakkal, kibernetikus szemmel felvértezett szemétládákkal, villámot szóró szerzetesekkel, és amíg a fantasy-elemek a négykarú Goro-val és a varázsló Shang Tsung-gal véget is értek, addig az MKII-ben konkrétan kinyílt a világ, és mélyebbre nyomott minket a Mortal Kombat univerzumába. Pengekarú szörnyek, gyíkemberek, génhibás klón-mutánsok határozták meg a játékot, a távol-keleti szigetet, templomokat, szentélyeket és barlangokat felváltotta a Külső Világ savfürdős kínzókamrája, gótikus folyosói, vörös lángcsóvákkal borított fegyvertermei és gladiátor arénái, szóval olyan volt az egész, mintha a kénköves pokol legmélyebb bugyraiban verekednénk magunkat át a jól megérdemelt győzelemig. Az MKII anno hatalmas ugrás volt az első rész után, nem véletlen, hogy sokan mai napig ezt tartják a széria etalonjának – és őszintén szólva nehezen lehetne velük vitába szállni.

2. Mortal Kombat X (2015)

Platformok: PlayStation 4, Xbox One, Windows

Egyéb verziók: Mortal Kombat Mobile (iOS, Android), Mortal Kombat XL (PlayStation 4, Xbox One, Windows)

A kilencedik résznek hála a sorozat sikeresen feltámadt, és népszerűsége szinte már a ’90-es években mutatott színvonallal vetekedett. Az alkotók visszatértek a franchise gyökereihez, többek közt a nosztalgiafaktor zseniális kijátszásával – így Boonék a következő epizódban kénytelenek voltak valami mással előállni, amivel tovább görgethetik a széria történetét. Az előd felfogásával némileg szembemenő irányvonal, a komolyabbra, darkosabbra vett hangvétel, illetve a harcrendszer finomításába és a tétek emelésébe fektetett kemény munkának végül meglett az eredménye. A Mortal Kombat X nagyjából ugyanakkorát lépett előre az MK9 után, mint az MKII az első rész után, külön piros pont, hogy ezt ezúttal nem old school rajongó-csalogató fan service-szel és a klasszikus epizódokhoz való görcsös ragaszkodással, hanem épp ellenkezőleg, új, egyedi ötletekkel és merész kísérletezgetésekkel tette.

Már önmagában a szereplő gárda ütős, ilyen frappáns új belépőkre az MKII óta nem volt példa: legyen szó akár Johnny Cage és Sonya Blade pimasz lányáról, Cassie-ről, akár Jax porontyáról, Jaqui Briggs-ről, akár a gyomorforgatóan kidolgozott D’Vorah-ról, vagy a Külső Világ új uralkodójáról, Kotal Khan-ról, az MKX hosszú idő után a legemlékezetesebb friss harcosokat szállította. Az izgalmas és fordulatos sztori mód szépen fűzi össze őket a birodalmak sorsáért vívott küzdelemben. Ami akkor, 2015-ben realisztikusabb és látványosabb volt, mint valaha.

A Fatality-k meglehetősen valósághűvé és ezzel együtt felkavaróvá váltak, az X-ray animációknál is rendesen elengedték a gyeplőt – a vérrel és a gore-ral eddig sem spóroltak, de a brutalitást és a kivégzéseket mindig tudják hova fokozni. Többek közt ezért is lehet szeretni ezt a sorozatot: azt hinné az ember, hogy már mindent látott és Boonék már mindent kitaláltak, de aztán részről részre rendre bebizonyosodott, hogy sikerrel húznak lapot 19-re. És most nem kizárólag a maximális fordulatszámon robogó erőszakról van szó. Az MKX legötletesebb eleme a Variation rendszer, melynek köszönhetően minden karakter három különböző változatot kapott, egyedi mozdulatokkal, képességekkel és harcstílussal, nagyobb rugalmasságot biztosítva ezzel a játékosoknak, de a meccsek közben az interaktív környezet is hasznos tulajdonságnak bizonyult, mivel felvehettünk különböző fegyvereket, vagy csak simán nekicsaphattuk ellenfeleinket valamilyen tereptárgynak.

Az online rész is rengeteget fejlődött, a Challenge Tower-eket dinamikusabbá tették, valamint az itt debütált Faction War játékmódban csatlakozhattunk öt frakció valamelyikéhez és pontokat szerezhettünk a játékon belüli tevékenységek teljesítésével. Dióhéjban: az MK9 visszaültette a csúcsra a szériát, az MKX pedig még ennél is magasabbra mászott. Voltaképp eme lista első négy helyezettje közül bármelyik elfoglalhatná a trónt, de ez mégiscsak egy rangsor – szóval külön-külön kell számba venni őket, legyen ez bármennyire is nehéz.

1. Mortal Kombat 11 (2019)

Platformok: PlayStation 4, Xbox One, Windows, Nintendo Switch, Stadia

Egyéb verziók: Mortal Kombat 11: Ultimate (PlayStation 4, PlayStation 5, Xbox One, Xbox Series X/S, Nintendo Switch)

A Mortal Kombat 11 is folytatta a fent említett tradíciót, ami az MK9 óta lett jellemző a sorozatra: a léc ezúttal is magasan volt, de csont nélkül megugrotta. Ugyan az még nem egészen tiszta, hogy a legújabb epizódnak, a Mortal Kombat 1-nek sikerült-e – de a NetherRealm eddigi pályafutását tekintve eléggé esélyes, hogy igen. Mindenesetre, amíg nem pöccintjük be az MK1-et (pontosabban amíg a jövőben megjelenő DLC-kkel nem nyeri el végső formáját), addig az MK11 marad az áltimét verekedős játék, a vitathatatlan non-plus-ultra, a lehető legerősebb Mortal-élmény, mely a franchise legjobb, legélvezetesebb játékmenetével büszkélkedhet.

A harcrendszerre nincsenek szavak, Krushing Blows, Fatal Blows, Flawless Block, you name it, ruhákkal, skinekkel, képességekkel, bevonuló szövegekkel, kivégzésekkel személyre szabható karakterek, veszettül jó szereplőgárda, szinte felülmúlhatatlan vendégharcosok (a Robotzsaru, Spawn, a Terminátor és Rambo keresztbe lenyeli az MKX Alienjét, Predatorját, Jasonjét és Bőrpofáját), casualokat és hardcore gamereket egyaránt kiszolgáló online mód – és még számtalan zseniális húzás, amely új magasságokba emelte a sorozatot.

A sztori mód nem egy nagykölségvetésű blockbuster-filmet kenterbe ver, az alapjáték után kiadott Aftermath című DLC-ben Cary-Hiroyuki Tagawa, az 1995-ös MK-mozi után újra eljátszotta Shang Tsung-ot, amitől minden, magára valamit is adó rajongó rögtön a levegőbe bokszolt. De magának a cselekménynek is az az elsődleges célja, hogy összefogja az MK9-el és az MKX-el megkezdett utat és egyben le is zárja azt, pluszban pedig előkészítse a terepet a soron következő újraértelmezésnek. Ez a bizonyos újraértelmezés már meg is érkezett, és az előzetesek, gameplay videók és az eddigi vélemények alapján Boonék megint betaláltak a kapuba. Jól lehet, az MK eddigi pályafutásának a fele is elég lenne ahhoz, hogy örökkön-örökké emlegessük a sorozatot – de a széria eddigi 31 évét áttekintve az betonbiztos, hogy a Mortal Kombat elpusztíthatatlan. Egy ehhez hasonló listánál jobb bizonyíték nem is kell erre.

És most rajtatok a sor, hogy kommentben rangsoroljátok a saját szempontjaitok alapján a széria epizódjait, vagy eláruljátok nekünk, hogy melyik rész a kedvencetek!