Az 1996-ban indult Mission: Impossible filmszéria páratlan utat járt be csaknem 30 év alatt. Amíg az első három felvonás kissé hullámzó minőséget produkált, köszönhetően annak, hogy minden részt más-más rendező (Brian De Palma, John Woo, J.J. Abrams) dirigált, a negyedik etappal a franchise határozottan kijelölt egy ösvényt, amin Brad Bird után Christopher McQuarrie haladt tovább – és a brand képzeletbeli fáklyáját hurcolászva csiszolt tökéletesre. Az Utóhatás alcímre keresztelt hatodik fejezettel az M:I márkanév abszolút a csúcsra ért, ami nem mellesleg teljesen egyedülálló egy hollywoodi akciófilm-frencsájztól (gyk. az, hogy egy sorozat a hatodik epizóddal emeli fel a lécet a sztratoszféráig), egyúttal magával hozta azt a problémát, hogy mivel abban tényleg kimaxoltak mindent, a sztoritól kezdve a karaktereken át a főgonoszig és a hajmeresztő akciójelenetekig bezárólag, annál nagyobbat ugrani stílszerűen már lehetetlen küldetés lett.
Persze azért nem kell félteni az alkotókat, megpróbálták megugrani ezt a bizonyos lehetetlent: a Leszámolással bátran húztak lapot 21-re, és értelemszerűen, legyen ez bármennyire is ostoba döntés, ha minden tekintetben nem is buktak el, azt érezni lehetett, hogy nemigen tudnak már olyan nyújtani, ami megütné az ingerküszöbünket. Ráadásul az sem mellékes, hogy az a film voltaképp egy két fejezetre osztott történet első darabja volt, szóval még egy (ha lehet bízni az alkotók nyilatkozataiban, akkor egyben utolsó) bevetés mindenképpen várt a szuperügynök Ethan Huntra. Az sem kevésbé elhanyagolható dolog, hogy az eposzinak szánt zárás főgenyájának egy mesterséges intelligenciát tettek meg, ami sokszor eléggé agyoncsapta a logikát és a következetes narratívát (valahogy úgy, mint a Barbenheimer-mánia a Leszámolást a mozikasszáknál), tehát mindent összevetve kijelenthető, hogy A végső leszámolás című nyolcadik rész már a rajtvonalnál dupla hendikeppel várt a startpisztoly eldördülésére.
Az igazi kérdés tehát nem az, hogy sikerült-e felülmúlni az Utóhatás adrenalinpumpáló színvonalát (teljesen nyilvánvaló, hogy nem), hanem, hogy A végső leszámolást mennyire tolják túl és így a franchise abszolút zenitje után mennyire fullad önmaga paródiájába a sorozat. Mert ne legyenek kétségeink, az alkotók tényleg elmentek a falig: a film büdzséje valahol 300-400 millió dollár között mozog (!), a játékidő tíz perc híján 3 órát tesz ki (!!), továbbá az aktuális ellenség nem csak egy újabb világháborúval kecsegtet, hanem konkrétan tényleg az emberiség a tét, amit az Entitásnak módjában állhat néhány pillanat alatt totálisan kiirtani (!!!), szóval ha a készítők a jövőben úgy döntenek, hogy mégis folytatják a szériát, akkor a következő alkalommal Ethan Huntnak a Mars kolonizálása, vagy inkább a Naprendszerünk megmentésébe kellene belevetnie magát (ami amúgy Tom Cruise-nak nem jelent gondot, ha minden igaz, akkor az űrben forgó filmje is megvalósul valamikor).
McQuarrie és tettestársa mindent bevet: a film két lábbal tapos a globális válságkezelés, a kiberterrorizmus és az algoritmus uralta világpolitika terepén, a mesterséges intelligencia immáron nem csupán teljhatalmat, hanem abszolút kontrollt, abszolút tudást és abszolút hatalmat akar, ami egyrészt frappánsan, mintegy jópofa allegóriaként reflektál a technológia uralta világunk potenciális veszélyeire, másrészt jól illeszkedik a széria szellemiségéhez (legyen ez bármennyire is fura az előző rész identitászavaros koncepciója után) azzal, hogy hőseinket analóg módszerek, mechanikus kulcsok, rádiók és adattárolók használatára kényszeríti. Valószínűleg Cruise-ék érezték, hogy az Entitással kissé elmozdultak a franchise megszokott elemeitől, ezért A végső leszámolásban lényegesen mérsékelték a hősök akciózásaiba való beavatkozását, helyette a búskomor és melodramatikus hangulat hat idegenként a sorozattól, legalábbis a történet első felében.
Ami egyébként igencsak vegyes, mivel amellett, hogy az atomrobbanásokról, a letarolt nagyvárosokról és az égig emelkedő gombafelhőkről bevágott képek inkább egy Terminátor-mozi vagy egy katasztrófafilm benyomását keltik, a forgatókönyv már kezdettől fogva serényen vissza-visszatekint a korábbi epizódokra. Akár egy tévésorozatban, úgy kapjuk meg az ismerős flashback-jeleneteket, legyen szó a Leszámolásról (itt mintha az alkotók nem bíztak volna a nézőkben, gyakorlatilag elejétől a végéig elmesélik, mi történt korábban – ezzel elismerve, hogy hiba volt egy kétrészesre felosztott sztori első felvonásaként reklámozni az előző részt), akár a régebbi filmekről, különösen az első és a harmadik etapról. Többek közt ennek köszönhetően indokoltabbá is válik a maratoni hosszúságúra nyújtott játékidő, sőt ez magával vonja azt a következményt is, hogy az első nagyobb akciójelenetre körülbelül egy egész órát kell várni.
És mivel mégiscsak egy sagát lezáró filmről beszélünk, mind az emocionális töltet, mind a főhős motivációja a maximális szintre van csavarva – mi az, hogy a maximális szintre, konkrétan kirepül a helyéről a mérő egyenesen a szomszédos galaxisig. Ami előbbit illeti, én ennyi sírást és könnybe lábadt szemet még sosem láttam akciófilmben: kvázi minden második jelenetben elérzékenyülnek a karakterek, egymást követik az összeborulós pillanatok, az érzelmes (pontosabban többségében annak szánt) monológok, amelyek egy papírzsebkendő reklámba is nyugodtan mehettek volna – ha azt hitted, hogy a második rész lassított felvételes enyelgésénél és a harmadik epizód feleségéért hüppögő Ethan Huntjánál nem lehet tovább menni, akkor tévedsz, ezek együttesen sem képesek kenterbe verni A végső leszámolás érzelgős vonulatát.
Aztán ott van az utóbbi: a nagy tétekhez egy még magasabb szinten tündöklő főhős dukál, akinek ezúttal nem egy újabb világégést kell megakadályoznia, hanem voltaképp a teljes fajunk kipusztulását. Az egész bolygó, azaz 8 milliárd ember élete áll vagy bukik a küldetése sikerén, egyes egyedül csak és kizárólag rajta múlik minden (meg azon, hogy sikerül-e egy századmásodperc alatt kihúzni a tápkábelt), csakis ő alkalmas a feladatra. Ezen a ponton a franchise lemegy egészen a bibliai szintig, Ethan Hunt pedig (vagy Tom Cruise, a fene se tudja már) valóságos szuperistenné lényegül át. Ő az áltimét Jézus, a Messiás, a Mindenható, és erre a forgatókönyv piszkosul rájátszik, természetesen a karakterekkel is rendszeresen kimondatja, hogy mindenki benne látja a megváltót és a kiválasztottat, egy magasabb erkölcsi szint és a sors két lábon járó megtestesítőjét.
Azt eddig is tudtuk, hogy Tom Cruise-nak nagyobb egója van, mint bárkinek Hollywoodban, ám A végső leszámolásban bebizonyosodott, hogy ez már gyakorlatilag bármekkora távolságból látszik. Ha eddig nem is, de mostanra Hunt végleg egybeforrt Cruise-zal, voltaképp már egy személyről beszélünk – egy emberről, aki nem riad vissza semmitől, mindenkit meg akar menteni, és akár fiktív karakterként, akár valós személyként mindig kockáztat, és sosem adja fel. Sőt, egészen odáig mennek, hogy Hunt már pillanatok alatt képes maga mellé állítani szinte bárkit, mi több, akinek anno tönkretette a karrierjét, még arról is kiderül, hogy tulajdonképpen csak jót tett vele. Igen, áldott jó ember ez a pali.
A filmet azért sem ördögtől való gondolat összehasonlítani a Szentírással, mivel a sztori a “minden döntés ide vezetett” elve szerint működik, tehát ez meg is magyarázza a sűrű visszautalgatásokat, a visszatérő karaktereket, azok rokonait szintúgy, ezzel próbálva megrajzolni egy nagyívű, grandiózus, sorstragédiákkal, elhibázott tettekkel tarkított történetet. Ami talán nem volt a legjobb ötlet, de “ahogy meg van írva” parafrázis unalomig való ismételgetése sem, mely az emberi jóság, az összefogás, egy nemesebb, magasztos cél üzenetének hányásig sulykolt kazánjába lapátolja folyamatosan a szenet – de úgy, hogy az már kifelé ömlik egy kisebbfajta dombot formálva. Naná, hogy baromi szirupos és túltolt az egész – ám valahogy mégis működik.
McQuarrie íróként és rendezőként is többször bebizonyította már, hogy az akciófilmek iránti szakértelme egyenesen megkérdőjelezhetetlen, és A végső leszámolás ritmusa, időzítése valóban jó, legalábbis az első egy órát leszámítva – mert senkinek ne legyenek kétségeik afelől, hogy utána tényleg rendesen beindulnak az események. Akkor már nincs teketóriázás, nincs identitászavar, igazi, hamisítatlan Mission: Impossible élményt kapunk. A lemerülést a Jeges-tengerbe, a 150 méter mélyen fekvő Szevasztopol tengeralattjáróhoz, ami nem mellesleg összesen fél órát tesz ki, és ez idő alatt egyetlen egy szó hangzik csak el, egyenesen akciófilmes mesterkurzus (a mutatvány még Ethan Hunt mércéjével mérve is instant öngyilkosság, de ne aggódjatok, ő ezt is túléli), tankönyvekbe való példázat, klausztrofób feelinggel és tömény feszültséggel, amit tíz körmödet lerágva fogsz végignézni, az unalom legkisebb esélye nélkül.
És persze mint mindig, úgy most is Tom Cruise viszi a hátán az egészet. Igaz, ezúttal jóval több súlyt pakolt magára, a lábai néha meg-meg bicsaklanak, de nem lehet nem szeretni és értékelni azt az emberfeletti lelkesedést, amivel őrültebbnél őrültebb kaszkadőrmutatványokat hoz össze, és ahogy a végletekig hajtja magát – mindezt csak és kizárólag a mi szórakoztatásunk érdekében. Verekszik, szalad, ugrik, vetődik, repülőgépekről lóg a kedvünkért, és ez a szenvedély átüt minden egyes képkockáról, rögtön minimum 2 ponttal megdobva a film értékelését. Hogy A végső leszámolás méltó lezárása lenne a Mission: Impossible franchise-nak? Nos, ezt így több esztendővel a csúcs megmászása után már nem olyan egyszerű megmondani: ha nem is hozza minden tekintetben a megszokott minőséget, még a hibái ellenére is remek moziélmény, ami hadd ne mondjam, hogy manapság mennyire ritkaságszámba megy.
Még szerencse, hogy van egy Tom Cruise-unk, aki utolsó mohikánként harcol a közönség kegyeiért és a haldoklás jeleit egyre jobban mutató mozizás, mint szórakozási forma népszerűsítéséért. Mindazonáltal egyáltalán nem baj, ha a nyolcadik résszel valóban véget ér a Mission: Impossible saga. Szép volt, jó volt, de ennyi bőven elég volt belőle, mindenféle rosszindulat nélkül. Cruise-nak pedig bőven vannak még pajzsra emelhető alternatívái, amivel csatába indulhat.
Gamekapocs értékelés: 8
Eredeti cím: Mission: Impossible – The Final Reckoning
Rendező: Christopher McQuarrie
Forgatókönyvíró: Christopher McQuarrie, Erik Jendresen
Producer: Tom Cruise, Christopher McQuarrie
Szereplők: Tom Cruise, Hayley Atwell, Ving Rhames, Simon Pegg, Henry Czerny, Angela Bassett
Operatőr: Fraser Taggart
Vágó: Eddie Hamilton
Zene: Max Aruj, Alfie Godfrey
Gyártó: Paramount Pictures, Skydance, TC Productions
Forgalmazó: Paramount Pictures
Játékidő: 170 perc
Eredeti premier: 2025. május 23.
Hazai premier: 2025. május 22.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.