Highscore - Games in Concert élménybeszámoló

A legendás Tetris téma; az első Mario játék ikonikus pittyegései; Sonic elmémesült City Escape-je; a Halo téma, miközben Master Chef aláveti magát az atmoszférából; Ellie csendes gitárjátéka; a DOOM Eternal liftzenéje; a Transistorban Red éneke az első bossnál; GLaDOS mondanivalója a stáblista alatt... Megannyi pillanat, megannyi világ, megannyi közös élmény. Milyen különös - milyen jó -, hogy pár dallam képes bennünk annyi, de annyi érzelmet feltámasztani. Pedig a zene már születése pillanatában haldoklik, és örökre elvész, mihelyst megszűnik. Hogy mégis fennmaradjon, ahhoz egy egész ember kell. Sokszor neki is az egész élete.

Németországban, 1993-ban, Wolfgang Roese karmester vezetésével megalakult az ORSO zenei társulat, vagyis az ORSO Orchestra, egy közösség amatőr zenészekből, akik a játék öröméért ragadtak hangszert. A kórus és a zenekar adományokból tartja el magát főleg. A non-profit organizáció énekkara egy-két hetente találkozik, mindenki saját akaratából, kötelezettség nélkül, hogy együtt énekeljenek. Ezzel szemben a zenekar projekt alapon működik, vagyis amikor koncertre készülnek, akkor egy rövid, intenzív felkészülési időszakot vállalnak be, hogy összeállítsák a műsort. Idén, többek között, megszervezték a Highscore - Games in Concert 2025 nevet viselő előadásukat, igaz, sajnos csak két alkalommal. Május 31-én Freiburgban és június 9-én Berlinben. Nekem szerencsém volt ellátogatni azon a bizonyos szombaton a Konzerthaus Freiburgba.

Az 1-es villamos utasainak csevegő német szavai közt az én magyar gondolataim igencsak szerénynek tűnhettek volna, hisz egyetlen mondat ismétlődött csupán a fejemben: ,,Sose jártam videójáték-koncerten, vajon milyen lesz?” A prózai monológok még rendben. Egy-egy dialógus még hagyján. Egy regény vagy irodalmi igényű videójáték esetleg. Azokkal úgy ahogy megbirkózom. De - ugyancsak magyar - kísérőimről tudom, hogy a kisujjukba több zenei tehetség és ismeret szorult, mint az én egész, az epikához szokott koponyámba. ,,Mire számítsak, mire gondoljak, mit érezzek, milyen élmény lesz? Milyen élménynek kell lennie?” Habár próbáltam ezeket a kérdéseket a villamoson hagyni, sajnos velem együtt léptek le a felüljárón kialakított állomásra, ahonnan már látni lehetett koncertterem épületét.

A Konzerthaus Freiburg 1992 és1996 között épült fel. Tehát egy rendkívül ,,fiatal” épületről beszélünk  az esetében. Éppen ezért történelmi öröksége nemigen van, falai nem hordoznak se tragikus, se vidám emléket, csak élményeket. A főbejárat rendkívül magas, bézs oszlopai keskenyek és nincs rajtuk semmilyen minta. Nincsen óriási, méltóságteljes lépcsősor, az ajtó utcaszinten van. A főbejárat hatalmas, terjedelmes üvegfalán keresztül pedig titkolózás nélkül láthatjuk, hogy mi vár ránk bent: hasonlóan szelíd, a jó értelemben passzív bézs szín és világos fa borítások fogadják a látogatót, igaz jóval több lépcsővel. De az épület bármelyik részében is járunk, senkit sem rémiszthet el a modern sikk, a klasszikusság terhe vagy az erőltetett méltóság szelektív hatása. A Konzerthaus Freiburg tág és magas auláiban  mindenki felszabadultan érezheti magát.

Maga a koncertterem is ezt az élményt nyújtotta. Szelíd lejtőn egyszerű, de kényelmes székek, hátul és két oldalt egybe épített, hosszú páholysorok. A terem végében pici színpad, amit láthatóan kibővítettek többlet elemekkel és szintekkel, hogy a kórus is és a zenekar is elférjen. Egyedül a plafonon és a falak felső részein húzódtak olyan lovecrafti geometriák, amik csak az építészeknek és a hangtechnikusoknak sikerülhet felfogni.

Kissé csalódást keltő volt látni az egybeépített páholy színpad melletti részéről, hogy a szabad ülőhelyek felét foglalták csak el a vendégek. Azonban kárpótolt az, hogy kiket láttam. Anyát két kis birkózó gyermekével. Középkorú párt egyszerűen, de szépen felöltözve. Ősz hölgyet a legszebb koncertre járós, fekete kosztümében. Kényelmesen öltözött fiatalokat, kamaszokat beszélgetve, nevetve. Harmincas, negyvenes társaságot, akikről bárki megmondhatta, hogy gamerek, jól látható, várakozó jókedvükről - és mert szakasztott úgy néztek ki, mint a South Park Make Love, Not Warcraft gamere.

Míg a hullámzó, morajló közönséggel és a német nyelvű koncertfüzet megfejtésével voltam elfoglalva - aminek borítóján egy AI generált sárkány csellózott -, kevés füstöt engedtek a színpad fölé, majd elsötétült a terem, megvilágították a színpadot, és taps kíséretében bevonultak az amatőr zenészek, köztük pár meghívott zeneegyetemi diákkal. Akárcsak közönségük, ők is ugyan olyan változatosak voltak megjelenésben: nők és férfiak, idősek és fiatalok, boldogan mosolygók és elmélyülten koncentrálók. Az elsőhegedűs vezette hangolás misztikus hangzását követve pedig az emelvényre lépett Wolfgang Roese, lendületesen, széles mosollyal, enyhén flitteres, csillogó sötétzöld öltönyben. Meghajolt, felemelte pálcáját, a terem elnémult és elsötétült, majd elkezdődött a koncert.

Abban a pillanatban, hogy felcsendült Nobou Uematsu Final Fantasy főtémája, a karfába kellett markolnom. Azonnal felismerve az ikonikus dallamot, tudtam, hogy most ezzel a közönséggel egyazon dologra gondolunk, és erre az estére áthat majd minket ugyanaz a lelkesedés - a videójátékok iránti szeretet. Az elképesztő dalt pedig remekül hozták le a zenészek. Az erőteljes kezdést követő lágy dallamok gyönyörűen töltötték be a termet, egyedül a diadalittas vége volt a kelleténél visszafogottabb az előadók részéről. Ennek ellenére a taps nem maradt el, hiszen egy remek este ígéretét kaptuk meg.

Az első szám után váratlanul fellépett a színpadra egy göndör hajú férfi, kezében sárga kártyákkal, és középen megállva beszélni kezdett. Egyik, több nyelvet is beszélő kísérőm kitartóan fordította végig nekem az estét, így követhettem a házigazda monológjait. Kicsit kizökkentő volt jópofisága és viccei, de főleg öltöny szettje, ami úgy nézett ki, mintha egy konfettiágyúval lőttek volna rá közelről. (A videójáték karakterek nem voltak kivehetőek olyan messziről.) Sajnáltam, hogy ezúttal is a popkulturális könnyedséget helyezték előtérbe, nem pedig a játékok művészi értékét, de összességében nem rontott az estén. Hisz a közönség hamar együtt működött a hosttal, ráadásul érdekes és értékes módon mutatta be, vezette föl a soron követező számokat két blokk között.

Folytatódott is a Final Fantasy blokk, és hallhattuk a Liberi Fatalit a Final Fantasy 8-ból. A kórus megmutatta képességeit, a női és férfi kar erőteljes jelenlétet produkált, nem kellett félteni őket. A szerény fényjátékok pedig remek vizuális kísérői voltak a zenének. Vetítőt nem kaptunk, ,,csak” a fényekkel játszottak. A lendületet viszont megint csak megakasztotta a szám csúcspontja felé az enyhe bátortalanság, a karmester is többször jelezte, hogy ,,kérek még”. Így vágtunk bele az ikonikus One-Winged Angelbe. Az elérni kívánt ,,harc” izgalma és feszültsége azonnal velünk lett, a vörösbe öltöztetett kórus baljós jelenlétet kapott, Uematsu szándéka, hogy felpörgesse a játékost a boss harc alatt, ezúttal is összejött. Azonban még mindig bátorítania kellett Wolfgang Roese-nak a zenészeket, sajnos Sephiroth neve ezúttal nem lett annyira fenyegető, illetve a férfikórus csúcspontjából is hiányzott a mindent átütő erő.

Ezután a Nintendo vizeire eveztünk, egész pontosan Koji Kondo Legend of Zelda zenéire. A rövid ismertető után felcsendült a Main Theme. A gyermeki kaland, a kivont kardú vágtatás a végtelen mezőkön, a csodák és akadályok mind felsejlettek előttünk. Ez a szám állt a legjobban eddig a zenekarnak: túlságosan kiugró pillanatok híján remekül megteremtették a Zelda-hangulatot, kedvem lett volna azonnal fegyvert ragadni és bokoblinokra vadászni. Látható volt, hogy a karmester és a zenészek is elégedettek lettek a végére. Nem is kellett nekik több, megjött a bátorságuk. A Twilight Princess Symphonic Movement idejére sötétlilába öltözött a színpad. A játék nintendós felnőttsége, gótikus világa, a végletekig elszánt hőse mind sugárzott a zenészekből, énekesekből. Beléptünk a Twilight Princess világába, jelen voltunk a harcoknál és veszélyeknél, az ORSO Orchestra megérkezett az estére, mindezt pedig a közönség is értékelte egy hatalmas tapssal.

Ezután egy BioShock Suite következett Garry Schyman zenéiből. Zongorajáték mellett a házigazda halkan, méltóságteljesen mesélt a játék világáról, Rapture-ről, a mögöttes tartalomról. Közben szó szerint mi is alámerültünk, a sötétkék világításban borzongató homályként volt jelen a füst, a kevés fehér fény pedig a Nap reményével nyugtatott minket. A meghitt válogatásban először elindultunk utunkra a tengerfenékre, majd egy kiugró, jól érezhető pontban feltárult előttünk Rapture látképe. Ez után a város elnéptelenedett, de sokat sejtető utcáin bóklásztunk, míg harcba nem bocsátkoztunk, talán éppen egy Big Daddyvel. Ebben a meghittebb előadásban észrevehetően mocorgott kicsit a közönség, de személy szerint a karmesterrel értettem egyet, legalábbis ami az arckifejezését illette: a zenészek gyönyörűen játszottak. Rapture-t hiánytalanul hagyhattuk magunk mögött.

Majd egy meglepően modern játék következett. A felkonferálás során alaposabban is megismertem a Helldivers 2 szatirikus világát. Wilbert Roget A Cup of Liber-Tea-je számomra ismeretlen volt ugyan, de a kék-piros és villódzó háttérrel együtt engem is azonnal fellelkesített, hogy harcba szálljak. Erre a a számra a zenekar teljesen felbátorodott. A harcba hívó dallamok elhitették velünk ezeknek a küzdelmeknek az értelmét. Ráadásul a közönség fiataljainak nagy része elképesztő lelkesedést mutatott érte a taps során, így biztosan állíthatom, hogy Super Earth népessége nyugodtan hajthatja álomra a fejét éjszaka.

Austin Wintorytól, egy Assassins Creed Suite-tel folytattuk az estét. Ismét zongora mellett alaposan megismertük a Templomosok és a Testvériség viaskodását, a Syndicate történetét. A viktoriánus kori dallamok megint remekül passzoltak a zenekarhoz, ám itt is volt egy kicsi mocorgás a közönség részéről. Úgy tűnik, hogy a - jó értelemben - szélsőséges hatást elérő számok jobban a gamerek ízlése, de mindenképpen szükség volt ezekre a „szünetekre” a nagyobb betétek között.

Főleg a Civilization előtt. Ismételten egy játéksorozat, amihez nincs sok közöm, de hatásával természetesen tisztában vagyok, és híres zenéiről is hallottam... másokat beszélni. Így a Sogno di Volare Christopher Tintől levett a lábamról. Sose hittem volna, hogy egy stratégiai játéknak ilyen gyönyörű betétszáma lehet. A kórus megteremtette az ember mindent elsöprő erejét, azt az akaratot, amit akár egy felsőbb erőtől, akár a természettől kaptunk, de amivel csodákra lehetünk képesek. Még ki se hevertem a döbbenetet, mikor oldalról fellépett egy szólista, bordó öltönyben és nadrágban. Sajnos a kilétére nem derült fény, lehagyták a műsorfüzetből. Azt viszont állíthatom, hogy a Baba Yetu tökéletes zárása lett az első felvonásnak. A lelkesedés ami az előadókból áradt átragadt ránk is, a szólista lehengerlő erőt produkált, a kórus énekével együtt visszaadhatták volna az emberiségbe vetett hitét még a legkiábrándultabbaknak is.

Az ezt követő szünetre igencsak szükség volt. A kezdeti bátortalanság az ORSO részéről eltűnt, és a magabiztosság erejével egyre csak jobb lett az este. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az első etap igencsak hosszúra sikeredett, hallgatóként is fárasztó volt. De természetesen csak azt tudom írni, hogy megérte. A második felvonást, hogy felrázzanak minket, a Super Smash Bros. Brawl pörgős témájával kezdték. Ekkora Wolfgang Roese már csillogó kék öltönyre váltott, és az ORSOphilharmonic is sokkal nagyobb lendülettel játszott. Talán az első felvonásban még tapogatóztak, hogy mennyire élvezi a közönség, talán saját magukat lelkesítették a zenéléssel, de érezhetően még jobb lett a hangulat, hiszen kiderült: zenészek és közönség egy hullámhosszon pendül.

Egy igencsak különleges számot konferált fel a továbbra is mókásan festő host: az Undertale híressé vált bossharca következett, a Megalovania, a sokoldalú Toby Foxtól. Szerencsére a házigazdánk nem bocsátkozott részletekbe, ennek örültem is, hisz a mai napig várok az ideális pillanatra, hogy nekilássak az érzelmeket tépő játéknak, de attól még a Megalovaniát izgatottan vártam. Sajnos azonban, hiába remek az eredeti, és hiába lett jó az átirat, ezzel a végig eposzi számmal megküzdöttek a zenészek. Az elemek összefolytak, még nekem is feltűnt, azonban tehetséges kísérőim egyenesen kihagyhatónak tartották ezt a blokkot. Hozzá nem értőként élveztem ugyan az előadást, de egyet értettem abban, hogy nem ez a zeneszám lett az este legerősebb indulója.

Utána azonban egy klasszikus következett, amit Jeremy Soule szerzett. A Dragonborne-t senkinek sem kell bemutatni, a házigazda Fus Ro felkiáltását is ösztönösen fejezte be a közönség egy lelkes ,,Dah”-val. Ezúttal még nagyobb nyomás nehezedett a most már vérvörösben úszó kórusra. A hatás viszont nem maradt el. Nem tudom, hogy lehetett, de a zenekarral együtt nem csak elérték a Skyrim státuszát, de elhozták nekünk azt a hatalmat, ami csak egy igazi sárkányszülöttben létezhet. A tapsvihar közepette - amiből én is kivettem a részem - meg voltam győződve, hogy ezt volt a koncert zenitje... hihetetlen, de tévedtem.

Ismét egy rövid konferálás a házigazdától, és a World of Warcraft világába léptünk. Russel Brower Heart of Pandariája ismételten egy levezető volt az Elder Scrolls után. Megint csak ismeretlen volt a számomra ez a világ. A meglepően hosszú betétben főleg a vonósoké volt a szerep, a távol-keleti dallamokkal kevert betét üde színfoltként hangzott fel, már-már andalító volt, persze a jó értelemben.

Váratlanul gyorsan jött a következő blokk. Egy göndör hajú férfi lépett a szólista helyére, széles mellkasa szabadon, hosszú bőrkabátja majdnem a padlóig ért, elszánt arcán a végzettel való viaskodás tükröződött. Masayoshi Soken Close in the Distance száma pontosan egy ilyen karizmatikus megjelenésű szólistát igényel. És elhangzott az est fénypontja. Az MMO, a hős sorsát bemutató számában megjelent minden, a gyötrelmes küzdelmektől kezdve, azok legyőzésén át, egészen a reményig a szebb holnapért. A szólista bátor gesztikulációi magával ragadták a teljes kórust is, erőteljes kiállása a karmestert is lelkesítette, ő pedig mindezt felismerve elképesztő módon sodorta tovább a zenekart. A mindent elsöprő taps közben, amikor is könnyeimmel küzdöttem, a szólista elővette sárga kártyáit, lazított ruháján, majd tolmácsommal hitetlenkedve összenéztünk: a bohókás házigazda, Gerrit Herricks énekelt az imént, lehozva a csillagokat is. A taps után pedig ismét a jókedvű, tréfálkozó host állt előttünk, és mesélt a Final Fantasy 14-ről. Nem voltam képes ugyan úgy nézni erre a showmanre, mint az elején.

Ahogy az első felvonásban, most is Zelda követte a Final Fantasy blokkot. Szerencsére volt lehetőségem visszatérni a Close in the Distance-ből, a Zelda 25th Anniversary Medley-t az ORSO ekkor szinte már csuklóból játszotta, remekül belejöttek a nagyszabású dallamokba is. A Zelda történelmet összemosó darabból szünet nélkül váltottak át a Ocarina of Time-ra. A hirtelen felismert okarina pedig elképesztő örömmel és szépséggel szólalt meg. Ez volt az első, nem eposzi zeneszám, amit a közönség is lélegzet-visszafojtva hallgatott, nem véletlenül, és nem hiába.

Zárásként ismét egy suite következett, több szerző Anno-zenéi búcsúztattak minket a gyorsan elröppenő második felvonástól. Idegenkedtem az ötlettől, hogy nem egy jól ismert számmal köszönnek el tőlünk, de be kellett látnom, hogy jól döntöttek. A dalok végigkísérték a teljes zenekart, felváltva fektetve nagyobb hangsúlyt hol a zenészekre, hol a kórusra, mindenkinek esélyt adva, hogy egy kicsit a középpontban legyen. Ami viszont végkép váratlanul ért, az a közönség figyelme. A korábbi gyűjteményes blokkokkal ellentétben, ezúttal valódi érdeklődést mutatott mindenki. A fennkölt záró motívum után kitörő tapsvihar pedig nem szűnt egykönnyen, az amatőr zenészekre megérdemelten zúdult az elismerés. Olyannyira, hogy két ráadás is következett.

Erre valószínűleg nem számítottak, mert először a Baba Yetut, majd az újbóli tapsorkánt követve a Dragonborne-t ismételték meg. Elismerés is jár a zenekarnak, biztos vagyok benne, hogy a maradék erejüket kellett bevetniük ahhoz, hogy sikerüljön megismételniük mindkét esetben a teljesítményt.

A termet elhagyva, megbabonázott állapotban új gondolatoktól nem tudtam szabadulni. Egyfelől, az élmény hatása nem eresztett, másfelől örülni kezdtem, hogy hallok. Újra örülni kezdtem, hogy videójátékozhatok. Boldog voltam, hogy egy egész ember vagyok, aki megtapasztalhatja a játékokat. A játékokat, amiknek fontos eleme az írás, a rajzolás, a tervezés és programozás, valamint a zene. És újra értékelni kezdtem azt a tengernyi munkát és tehetséget, amit ezek az alkotó emberek egy-egy játékba fektetnek. Értékelni azt, hogy ők mind átadják egy részüket, egy darabot magukból, az egészért. Hogy ez az egész, aztán, az én részemmé váljon, és általuk egy kicsit én is több legyek. Több egy történettel, több egy tájképpel, és most már értem, hogy több egy dallal.