Predator: Gyilkosok gyilkosa filmkritika

2025-ben azzal indítani egy új Predator-filmről szóló cikket, hogy az 1987-es kultikus debütáló film óta totálisan sikerült mindennemű misztikumot kiölni mindenki kedvenc csáprágós, rasztahajú földönkívülijéből, legalább annyira elcsépelt, mint hogy az MCU és vele együtt egész Hollywood is valahol a kénköves pokol nyolcadik bugyrában hitványkodik (ne féljetek, az idei felhozatalt elnézve az év további részében sem menekültök meg a hírhedt anekdotáimtól), de ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor igazából ez már rögtön azután elkezdődött, hogy a Ragadozó vereséget szenvedve felrobbantotta magát a közép-amerikai dzsungelben. Az Arnold Schwarzenegger fémjelezte akciómozi ugyebár a pőre egyszerűségével maga volt a tökéletesség: szimpla sztori, szimpla karakterek, szimpla egysorosok és ebből a bájos, markáns szimplicitásból a címszereplő is úgy vált a mozgóképes történelem egyik legnépszerűbb, legmenőbb szörnyetegévé, hogy egy-két kardinális tulajdonságon kívül nagyjából semmit sem tudtuk meg róla, csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges.

Földönkívüli, fejlett technológiával van felvértezve, lételeme a vadászat, de közben ragaszkodik valamiféle homályos becsületkódexhez. Ennyi és nem több, de mindez bőven elég is volt. A karakter mibenlétét, jelentőségét és hatásmechanizmusát többek közt pont a ködbe burkolózó háttere adta, ettől működött igazán – ám ahogy az lenni szokott, a franchise-zá válás útján szép lassan megfosztották minden vonzerejétől. Ahogy arra előbb utaltam, erre nem is kellett sokat várni, a különböző könyvek, képregények és videójátékok már egészen korán elkezdték lehámozni a rejtélyt. A Predatorok fajának nevet, nyelvet, társadalmi felépítést, vallást, történelmet kanyarítottak, ami azért nem minden esetben sült el rosszul, de az tény, hogy ezek miatt a figura bájából sok minden el is veszett út közben.

A dolog viszont abból a szempontból menthető volt, hogy a fent említett kapcsolt termékeket jóval kevesebben olvassák/játsszák, mint ahányan látták a filmeket (meg amúgy is, a legtöbbeknél ösztönös beidegződés, hogy ezek nem tartoznak a kánonhoz, vagy inkább figyelembe sem kell őket venni), de persze elkerülhetetlen volt, hogy az alkotók elkezdjenek “nagyban” játszani. A kissé elfeledett és nem utolsó sorban méltatlanul alulértékelt második film még okosan bővítette tovább a mitológiát (gyk. megmutatta, hogy a Predatorok már évszázadok, sőt, valószínűleg évezredek óta látogatják a Földet), hazánk fia, Antal Nimród 2010-es Ragadozókja sem okozott kárt, de ami előtte és utána jött a két AVP-vel, no meg a Shane Black 2018-as gyalázatával, azt nehéz nem mítószrombolásként számon tartani. Mi több, szerény véleményem szerint Dan Trachtenberg Prédája sem annyira jó, mint azt sokan mondják, habár annyi mindenképp mellette szól, hogy azért a franchise mélypontjainál egy pár fokkal tényleg színvonalasabb szórakozást nyújtott.

Szóval mondjuk ki őszintén, a Predator-széria lényegében hosszú-hosszú évek óta keresi a saját hangját, próbál markolni, de a végén egy-két ötletes elemen kívül minden kicsúszik a kezei közül. Ezzel együtt jár az is, hogy az új ötletként behozott dolgok, amik elsősorban azért vannak, hogy ne fulladjon unalomba a franchise, ne ugyanazt adják el minden következő résszel, jobbára csak kavarodást csinálnak, és jelen helyzetben igazából már minden hülyeség belefér, akkora katyvasz lett az egész (az Alien is ugyanebben a csónakban evezik, vitatkozni lehetne azon, hogy melyik franchise járt rosszabbul).

A nemrég Disney+-on debütált Predator: Gyilkosok gyilkosa már a bejelentése pillanatában határozottan előrevetítette, hogy ezúttal is valami ilyesmiről lesz szó – és annak ellenére, hogy félig-meddig így is van, az alkotók azért egészen tisztességesen elboldogulnak az animációs antológia formátumával. A produkciót már régen belebegtették, ám a premier előtt kicsivel derült csak ki, hogy tulajdonképpen egy rajzfilm lesz, amit az eddig nagyvolumenű blockbusterek speciális effektjein ügyködő The Third Floor segítségével készítettek el. A rendezői székben ismét Trachtenberg ült, az alkotás három rövid történetet mesél el három különböző korban, olyan karakterekkel, akik konfrontációba kerülnek a Predatorokkal – végülis már a Prédának is erős antológia-szaga volt (mintha fogtak volna egy sztorit a Ragadozók több évezredes történetét elmesélő novelláskötetből és azt filmesítettek volna meg), szóval nem meglepő, hogy megint hasonló irányba mentek, miközben kibővítették egy kicsit a mitológiát is.

Az első fejezet a vikingek érájába enged betekintést egy apja meggyilkolásáért bosszút fogadó harcosnő és fia főszereplésével, a második felvonás egy elhidegült testvérpárt állít szembe egymással a szamurájok aranykorában (ez talán a legjobb sztori a három közül), zárásként pedig egy második világháborús vadászpilóta megpróbáltatásait követhetjük nyomon, aki sajátos módon a levegőben kerül szembe egy Ragadozóval és persze annak spéci űrhajójával. Bármennyire is idegennek tűnik tehát a franchise-tól az animációs közeg az első hallásra, a végeredmény mégis magáért beszél: a képi világ impulzív, az alacsony képkockaszám következtében darabos mozgás is a Gyilkosok gyilkosa előnyére válik, a földönkívüli vadászok is jól néznek ki (kellően sikerült kiemelni a Predatorok közti kisebb-nagyobb különbségeket, bár egy-két beállításról nem pont a jól ismert csáprágós alienek jutnak az eszünkbe), sőt, a formátum még bizonyos “előnyökkel” is jár.

Mint például azzal, hogy olyan jeleneteket és akciókat láthatunk, amiket egy élőszereplős alkotásban kb. lehetetlen lenne megvalósítani, vagy legalábbis olyan összegekbe kerülne, amennyit senki se adna egy Predator-filmre (ne feledjük, hogy a franchise még a zenitjén sem volt több százmilliós húzónév). A Gyilkosok gyilkosa messze a legbrutálisabb, legvéresebb rész, a készítők rendesen kihasználták a koncepcióban rejlő lehetőségeket – és a cselekmény a szűk játékidő okán intenzív, gyors tempót diktál, nem hagy pihenőidőt, a nagyratörő, de a franchise keretein belül nagyjából megmaradó ambíciók szépen simulnak bele a Ragadozó-mitológia szellemiségébe. Mármint azon az előbb említett egy-két kivételen kívül, amelyek azért kissé árnyalják az összképet. 

Igen, ez a film sem bírja ki, hogy ne hozzon be néhány olyan feature-t, amivel új, eddig nem látott dolgokat mutat be a yautják kultúrájából. Ezek azért felvetnek bizonyos kérdéseket, és valószínűleg meg is osztják majd a rajongókat, mindenesetre a válaszokra még várni kell, ugyanis a Gyilkosok gyilkosa nem egy lezárt sztori, inkább csak egy felvezetés, egy ízelítő, ami előrevetítheti, hogy milyen irányba indulhat el a franchise a jövőben. Ízelítőnek mondjuk egész szórakoztató, a logikai bukfencek és az ellentmondások ellenére is. 

Gamekapocs értékelés: 7.5

Eredeti cím: Predator: Killer of Killers
Rendező: Dan Trachtenberg
Forgatókönyvíró: Micho Robert Rutare
Történet: Dan Trachtenberg
Producer: John Davis, Dan Trachtenberg, Marc Toberoff, Ben Rosenblatt
Szereplők: Lindsay LaVanchy, Louis Ozawa, Rick Gonzalez, Michael Biehn
Vágó: Stefan Grube
Zene: Benjamin Wallfisch
Gyártó: 20th Century Studios, Davis Entertainment, The Third Floor Inc., Lawrence Gordon Productions
Forgalmazó: Hulu
Játékidő: 90 perc
Eredeti premier: 2025. június 6.
Hazai premier: 2025. június 6.