Alien: Föld 1. évad sorozatkritika

Az Alien: Föld problémáival kapcsolatban több dologról is szót kell ejtenünk, de talán a legkardinálisabb, vagy legalábbis az egyetlen témakör, amivel érdemes ellőni ennek a kritikának a startpisztolyát, az nem más, mint a mozgóképre is érvényes, több évszázados, univerzális írástechnikai alapszabály: azaz az alkotói ígéret. A nyolcrészes sorozat az eredeti film eseményei előtt játszódik, 2120-ban, a sztori szerint a hírhedt Weyland-Yutani Társaság egy kutatóhajót küldött a világűr legmélyebb szegleteibe, hogy összegyűjtsék az univerzum legveszélyesebb létformáit. A legénységnek végül ötöt sikerül befognia, köztük az ikonikus tojással, ám a visszaúton valami gikszer történik, és a bárka lezuhan a planétánkon, pontosabban az egyik rivális nagyvállalat, a Prodigy városában. Mire földet ér, a hajó személyzete egyetlen ember (aki igazából egy kiborg) kivételével halott, a szörnyek kényükre-kedvükre randalíroznak a fedélzeten, és természetesen a baleset helyszínére kivezényelt fegyveres mentőcsapatot is kellemetlen meglepetés éri, amikor összetalálkoznak a nem sok jóval kecsegtető “rakománnyal”.

Mindeközben a háttérben rendesen folynak a sötét céges üzelmek, a Weyland-Yutani feje minél előbb vissza akarja kapni a lényeket, a Prodigy szemtelenül fiatal zsenije viszont nem enged az elképzeléseiből, ennek következtében a szörnyek a multimilliárdos saját, külön bejáratú játszótereként funkcionáló szigetére kerülnek tanulmányozás és kísérletezés céljából. Oh igen, és az sem elhanyagolható, hogy a Prodigy emellett halálosan beteg kisgyerekek elméjét ültette át szintetikus testbe, lehetővé téve ezzel az emberi faj egyik legnagyobb vágyát: az örök élet lehetőségét. Ahogy azt sejteni lehet, nem csupán merő jószándékból tették ezt (de ez most mellékes, majd később kitérünk erre a szálra is).

Szóval az Alien: Föld több fronton is támad, így például most már nem csak a jól ismert Xenomorphok leselkednek a potenciális áldozatokra, hanem további négy vérszomjas, ragadozó természetű létforma, amelyek közül vitathatatlanul a polip-szemgolyó a legérdekesebb. Valamiféle parazita, rátelepedik a gazdatestre és átveszi felette az irányítást – többször is elmondják, hogy egy rendkívül intelligens élőlényről van szó, csakhogy az a bibi, hogy mindig olyan organizmusba költözik bele (előbb egy macskába, majd egy birkába), amelyek korlátozott intelligenciájuk miatt nem tudnak emberi nyelven kommunikálni. És itt jön képbe az a bizonyos alkotói ígéret: az írók folyamatosan húzzák előttünk a mézesmadzagot, a Prodigy fejese, Boy Kavalier több ízben is megjegyzi, hogy bárcsak elbeszélgethetne vele, konkrétan szétfeszíti a vágy, hogy vajon milyen dolgokat tudhat, mondhat ez a lény, aztán ebből a sóvárgásból születik meg a frappáns ötlet, hogy a szemgolyót át kellene ültetni egy emberbe. 

A befogadó, azaz a néző meg közben lerágja a tíz körmét, mert ha már az Alienekkel megint rendesen elbántak a készítők, a többi szörny csak sima eszköz, semmi érdemlegeset nem adnak hozzá a sztorihoz, akkor legalább ez a szerencsétlen szemgolyó másszon bele valakibe, aztán mondjon valami olyat, amitől instant szorongatni kezdjük a karfát. Lelövöm a poént: ebből lóf*sz se lesz. Jelenetek egész sora követi egymást, amikben az alkotók nagyon-nagyon arra futtatják ki az eseményeket, hogy tényleg megtörténik a dolog, ám rendre tökön rúgják a prekoncepcióinkat. Az egész sorozat ilyen “majdnem” pillanatokból áll, akár az évadokon keresztül közeledő tél a Trónok harcában, és ez éppúgy vonatkozik a komplett szériára is: a néző csak várja és várja, hogy hova fut ki a narratíva, mi lesz a csavar, mi lesz a konklúzió, mikor mutatnak valami olyat, amitől leesik mindenki álla, aztán mire végre valahára a szemgolyó talál magának valakit (spoiler: egy hullát, akiből kikelt egy Xenomorph), meg a Weyland-Yutani hadserege is berepül a szigetre, egyik pillanatról a másikra elvágják az egészet. A folytatás majd valamikor 2027-ben érkezik – bár esélyesebb, hogy inkább 2028-ban. Király.

És itt most nem az a baj, hogy nem varrták el teljesen a szálakat, mert ugyebár egy több évadra tervezett történetről beszélünk (mondjuk a második szezont hivatalosan még nem rendelte meg a Disney – ebben azért van némi irónia), hanem hogy az égvilágon semmi sem utal a lezárásra, még a legeslegminimálisabb szinten se. Automatikusan felkészülsz a jövő heti epizódra, annyira magától értetődik a dolog. Ezen a ponton végképp csődöt mond az alkotói ígéret: olyan az egész, mintha A nyolcadik utas: a Halál közvetlenül azután ért volna véget, hogy Kane-ből kitör a mellkasrobbantó, a Nostromo tagjai pedig összeülnek tanácskozni, hogyan kapják el a címszereplőt, vagy mintha A bolygó neve: Halált ott vágták volna el, amikor Ripley felfegyverkezik, hogy elinduljon megmenteni Newt-ot az Alien-királynő fogságából. 

Vagy mintha egy gyári hibás könyvet olvasnál, aminek hiányzik a második fele. És sajnos nem ússzuk meg ennyivel – ez csak a jéghegy csúcsa. Az Alien: Föld narratívája és történetmesélési struktúrája nagyjából hasonló utat jár be, mint a tavaly debütált Romulus. A sorozat megismertet minket a franchise eddig még felfedezetlen szegleteivel, betekintést enged a filmekből megismert univerzum mélyebb hierarchiájába, a bolygót irányító befolyásos nagyvállalatok machinációjába és működésébe, bevet egy-két új, érdekes ötletet (kiborgok, szintetikusok), amelyek nyomán elindul a filozofálgatás az evolúcióról, a géptestbe zárt szellemről, a több évtizedet felölelő csillagközi expedíciók árnyoldalairól, és arról, hogy mitől ember az ember. És az elején még tök jól működik a világépítés. Aztán ott van a kötelező szériatartozékként működő fan service, ami nélkül egy hosszú múltra visszatekintő franchise friss darabja gyakorlatilag már lélegezni sem tudna.

A USCC Maginot belső tere, a különböző járművek, fegyverek és egyéb látványelemek természetesen az első film dizájnját idézik, szóval az Alien-univerzumban még a következő évszázadban is CRT-monitorokat, old school billentyűzetet és bazinagy kulcskártyákat használnak, ám legyen ez bármennyire anakronisztikus, nincs olyan rajongó, akinek ne dobbanna meg a szíve az űrhajót végigpásztázó kamera láttán, a lassan kirajzolódó címmel és a klasszikus Alien-főtémával – ami félúton hirtelen átmegy Vangelisbe – ugyanez a helyzet. És egy ideig ez sem szuperál rosszul. Aztán persze ugyanaz történik vele, mint a Romulusszal: elkezd lassan széthullani. Bár való igaz, Fede Alvarez filmjében legalább a világépítés nem szenvedett csorbát, ám a Földben ez sem ússza meg ép bőrrel. 

A rengeteg logikai bakit egyenesen felesleges felhozni, ahogy a franchise mindenkori szabályainak a semmibevételét sem érdemes már számon kérni rajta (nyilván valahogy el kell jutni az első Alienben látott állapotokhoz, így az, hogy a Xenomorphok az űrhajó lezuhanása után rögtön szétszélednek, fészkeket építenek és benépesítik a bolygót, vagy legalább egy arctámadó elszökik valahova, szóba sem jöhet), a bődületesen felszínes, semmilyen, szintetikusokról szóló ál-elmélkedést, amit korábban már ezer meg egy film és sorozat járt körbe milliószor jobban és a rövid távon erőltetetté váló Pán Péter szimbolikát már annál inkább. Rövid ideig a szintetikus testbe ültetett gyerek karakterek is egészen szépen haladnak együtt az expozícióval, Noah Hawley és írótársai ügyesen bekkelik ki a felmerülő logikátlan cselekedetek és az irracionális viselkedést – csak aztán már tényleg elkezdenek baromságokat csinálni a figurák. Hollywood még ennyi idő elteltével, a sokadik ilyen sztori után sem vonta le az alapvető, elemi tanulságot: attól mert valaki gyerek, még nem hülye. 

A fan service sem bírja sokáig, egyrészt a Maginoton és egy-két apróbb kelléken kívül a dizájn a jelen elvárásokhoz illeszkedve lett futurisztikusra szabva, de ami még rosszabb, teljesen semlegesnek, semmilyennek, hidegnek, tizenkettő egy tucatnak hat, másrészt az ötödik epizódban bemutatják, mi is ment félre a kutatóhajón a visszaút során… azaz jobban mondva egy az egyben lemásolták az első filmet, de olyan felfogással, hogy már a nyitópárbeszéd után azon gondolkodsz, hogy ez a kretén legénység egyáltalán az odautat hogyan élte túl fővesztés nélkül. Felteszem, ez a franchise a következő 5-10 évben sem fog mással előrukkolni: ugyanaz a setting, ugyanaz a képi világ, ugyanazok az elnyűhetetlen, lassan kirajzolódó betűk. Oké, hogy mindenki az ismerős dolgokat szeretné látni, lehet azzal jönni, hogy “ha meg más lenne, akkor az lenne a baj”, de az a büdös nagy igazság, hogy ez a sorozat is csak azt bizonyítja be, hogy itt nem más kellene, meg nem valami új, hanem leginkább már semmi.

A lehetőségek iszonyúan limitáltak, csak és kizárólag a világépítésben lehet nagyszerűt mutatni (ez a Romulusnak sikerült, a Földnek már kevésbé), de hát a címben ott virít az Alien név, szóval kellenek bele Xenomorphok, mert nélkülük nem megy. A Föld, csakúgy mint a Romulus, nem lehetett egy sima, vérengzős Alien-produktum, kellett bele valami fajsúlyos dolog, ami a korábbi részekben nem volt – lett is, csak abban nincs sok köszönet. A savas vérű dögök így a sokadik alkalom után már amúgy sem félelmetesek, de azzal, hogy idomított ölebekké alacsonyították le őket, végleg kiöltek belőlük minden különlegességet. Plusz mozgás közben még borzalmasan is néznek ki, az egyik példány lényegében annyi, hogy egy kaszkadőr ugrál összevissza a fröccsöntött gumijelmezben, a másikat meg mintha gány CGI-jal photoshoppolták volna oda a háttér elé. Az azért már “teljesítmény”, hogy egy 46, illetve egy 39 éves filmben jobban festettek a szörnyek, mint egy 2025-ös nagyköltségvetésű sorozatban, ami mögött egy olyan stúdió munkálkodik, aminek a világ összes pénze a rendelkezésére áll – kétszer.

De a Földből ettől függetlenül is úgy en bloc hiányzik a feszültség és a para-faktor, izgulni nagyjából lehetetlen rajta, az alkotók nem tudták felépíteni a hektikusságot, igazából azt sem képesek eldönteni, hogy voltaképp minek is szánják ezt a sorozatot. Egyszer sci-fi horror, máskor filozofikus tudományos fantasztikum, ám egyik kategóriában sem üti meg a mércét, és tulajdonképpen csak az Alien-brandet használja fel, az ikonikus szörnyek csupán harmadlagosak, egyszerű szobakutyák az android-evolúció küszöbén fetrengve (és még anno a Covenantet köpködték, pedig ez néhol már ugyanaz a kategória). Dehát manapság már csak így megy ez a régi nagy nevekkel: ellenpéldát nem nagyon lehet hozni, a nagyobb potenciállal kecsegtető sorozatokkal sem képesek mit kezdeni, egy-két nagyon-nagyon ritka kivételtől eltekintve jobbára csak az nyer minduntalan megerősítést, hogy gyerekkorunk klasszikusai mostanra tényleg fantáziátlan kóklerek kezében vannak. Ezekkel a frencsájzokkal együtt az Aliennek is leginkább már egy múzeumban lenne a helye, nem a mozivásznon vagy a tévéképernyőn.

Gamekapocs értékelés: 5

Eredeti cím: Alien: Earth 
Készítő: Noah Hawley
Rendező: Noah Hawley, Dana Gonzales, Ugla Hauksdóttir
Producer: Darin McLeod, Noah Hawley, Ridley Scott, David W. Zucker, Dana Gonzales, Joseph E. Iberti, Clayton Krueger
Író: Noah Hawley, Bob DeLaurentis, Bobak Esfarjani, Lisa Long, Maria Melnik, Migizi Pensoneau
Szereplők: Sydney Chandler, Alex Lawther, Essie Davis, Samuel Blenkin, Babou Ceesay, Adarsh Gourav, Erana James, Lily Newmark, Jonathan Ajayi, David Rysdahl, Diem Camille, Moe Bar-El, Adrian Edmondson, Timothy Olyphant
Zene: Jeff Russo
Operatőr: Dana Gonzales, David Franco, Bella Gonzales, Colin Watkinson
Vágó: Regis Kimble, Robin August, Curtis Thurber
Gyártó: 26 Keys Productions, Scott Free Productions, FXP
Forgalmazó: FX
Játékidő: 45-64 perc
Epizódok száma: 8
Premier: 2025. augusztus 12. - 2025. szeptember 23.