Az elmúlt hónapokban szinte minden estémet a magyar írók jobbnál jobb lapozgatós könyveivel töltöttem, és most a recenziós példányok végére értem. Nem vártam sokat, mégis kellemesen csalódtam, látva azt, hogy a hazai szerzők nem csupán tiszteletben tartják a Ian Livingstone által lefektetett alapokat, sikerül némi újdonsággal és modern elemekkel felvértezni műveiket. A teljesen magyar fejlesztésű fantasy világon, Nouroson játszódó történetekkel sorozatunk előző részében már megismerkedhetünk, ezúttal két Halhatatlanok-kötetet is bemutatunk, de végigjátszottuk Kiss László Lajos könyvét is, amit bevallottan a kultikus Halállabirintus ihletett.
Ez a nyár végérvényesen a kockadobásokról szólt, kimondottan örültem annak, hogy a hosszú évek eseménytelensége után végre tobzódunk magyar játékkönyvekben. Cipeltem magammal őket a vízparti szomorúfüzek árnyékába - ennél jobb programot el sem tudtam volna képzelni a hőkupolák elől menekülve a nyárestéken, a hűs szobák oltalmában. A Vipera-ciklus első eposzkönyve, valamint első kalandkönyve egy összefüggő történetet mesél el, bár külön is élvezhetőek. A Vipera Szeme a teljes sztoriszál, míg A Pókúrnő tornya egy mellékes történetet mesél el azon belül. Mindkettő viszonylag friss, idei kaland, melyek tovább mélyítették Nouros meglepően kidolgozott világát.
A Vipera Szeme
Író: Gréger Csaba és Szöllösi Kristóf
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2026
Fejezetpontok száma: 300
Megrendelhető a kiadó webshopjában
Arrius van Zhilar egy ifjú császár, akit a saját népe árult el, és a helyzetet súlyosbítja, hogy saját elméje is rendszeresen gonosz tréfát űz ellene, mivel egy parazita Lélekszilánk az elménkben telepedett meg. A trónörökös epikus utazásra indul, amely alapjaiban határozza meg Tharras és Nouros sorsát. A Mágusok Szövetsége azonban elfogja és kísérletek sokaságának veti alá, szerencsére hű alattvalóink kiszabadítanak és meg sem állunk a Felhővárosig, egy égen lebegő marasztaló és elhagyatott metropoliszig. A célunk az, hogy lejussunk Tharrasba, ám ahogy az lenni szokott, semmi nem megy könnyen. Mindeközben a Lélekszilánkkal folyamatosan dacolunk, aki nem fogalmaz egyértelműen, olybá tűnik, hogy teljesen át akarja venni a testünk irányítását, viszont időnként hasznos segítőtársnak bizonyul, ez tény.
Maga a miliő nem teljesen középkori fantasy, számos sci-fi elem - robotok és nagy mechanikus gépek - is keresztezik utunkat, ugyanakkor a mágia is simán elfér a műfajötvözetben. A kaland kiváló tempóban halad előre, a rejtély és a váratlan fordulatok is érdekesek, az erős technokrata megközelítés pedig jól megfér az élőhalottak, lidércek, varázstudók és földhözragadtabb rémségek mellett. Az írópáros nem visz semmit túlzásba, nagyon is tudatosan dolgozták ki a világot, és több ponton is emlékeztet a szintén magyar fejlesztésű Cherubionra a ‘90-es évekből. Arrius nem magányosan tevékenykedik, útja során összefut a Martalócok Testvériségével, egy olyan frakcióval, amelynek képviselői segíthetik útját. Tetteink, döntéseink azonban valamilyen pozitív vagy negatív reakciót váltanak ki belőlük, azaz nem mindegy, milyen a reputációs szintünk. Magasabb szinteken ellátogathatunk a klán boltjába is, sőt a 3. szinten már csatánként egy kockadobás megismételhető. Ezen kívül a hozzánk szegődött csatlósok is adhatnak különféle bónuszokat, szóval igyekezzünk jó kapcsolatot kialakítani velük. A szabályrendszer újdonsága tehát mindenképp ötletes és használható, mintha csak egy videójátékból vették volna kölcsön. (Spoiler: tutira onnan).
A kaland lineáris formában halad előre, első nekifutásra az összes nagyobb helyszín teljesen bejárható, nincsenek nagyon eltérő utak. Nagy meglepetés csak akkor fog érni, ha a csatlósainknak rosszul válaszolunk. A nehézség rendben van, nincsenek megoldhatatlan rejtvények vagy megvívhatatlan párbajok, és noha sok próbadobást erőltetnek ránk, a végére kimondottan eldurvulnak a harcok. Viszont esélyünk lesz addig jó pár bónuszt adó cuccot beszerezni, viszont így is egy délután alatt a végére lehet érni. A Halhatatlanok szabályrendszere rendkívül a kedvemre való, a varázslatok taktikusak, bármikor lehet bővíteni. A sztoriról viszont érezhető, hogy egy nagyobb kampány bevezető része és az események csak takaréklángon zajlanak.
Szendrei Tibor borítófestménye, mint mindig, ezúttal is lehengerlő, ahogyan Nagy Gergely és Gréger Tamás belső illusztrációi is. Utóbbiak a korai Fighting Fantasy rajzokra emlékeztettek, és bár vastag tónusokkal operálnak, több alkalommal is azon kaptam magamat, hogy elidőzök a részleteken.
A Pókúrnő tornya
Író: Szöllösi Kristóf
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2026
Fejezetpontok száma: 300
Megrendelhető a kiadó webshopjában
Ahogy már említettem, A Vipera Szemébe beépülő mellékkalandról (avagy videójátékos nyelven önálló DLC-ről) van szó. Az előző könyv egy pontján lehetőségünk lesz átváltani erre a kalandra, méghozzá úgy, hogy az aktuális karakterjellemzőinket és cuccainkat átvihetjük ide. A történet a Vipera Szeme nevű legendás ereklye körül forog, melynek birtoklása egyszerre áldás és átok. Mivel a Martalócok Testvériségének vezetője, Jakkal gyengélkedik, csak ez a varázstárgy képes meggyógyítani, amit a Pókúrnő tornyában rejtettek el. Pontosabban a címszereplő rémség őrzi egy útvesztőkkel teli mágustoronyban, még szerencse, hogy Arrius nem egyedül látogatja meg a falait, vele tart Noola és Tamasis, a két minden hájjal megkent csatlósa.
Az egész történet olyan, hogy önállóan is élvezhető, pedig csak a Vipera Szemének egyfajta mellékküldetéséről van szó. Mindazonáltal Kristóf egy egészen korrekt, régivonalas labirintusjátékot készített, annak minden nyűgjével és pozitívumával együtt. Számos folyosót, elágazást és termet látogatunk meg, az ajtók mögött pedig változatos szörnyek állnak lesben, hogy a gyanútlan kalandorokba mélyesszék karmaikat - őket nem érdekli, hogy a császári trón várományosai vagyunk. A Lélekszilánk persze folyamatosan mondja a magáét a fejünkben, itt is elég érdekes, már-már humoros szövegeket hallhatunk tőle, viszont a hús-vér társainkkal való kémia annyira nem működik, nyilván a kevésbé barátságos arcukat mutatják, önzőségüket legalább az indokolja, hogy túl akarnak élni ők is.
A sikerhez számos varázstárgyra lesz szükségünk, ami a könyv stílusából adódóan könnyedén elbukható, ha rossz útvonalat választunk. Az író esetünkben nem követi Livingstone szívatásait, azaz nem küld egyből a halálba csak azért, mert nem jó helyen fordultunk balra mondjuk. A megszerezhető segítségek nagyban befolyásolják azt, hogy mennyire lesz könnyű vagy nehéz a végkifejlet. Elég sok valódi és mechanikus pókkal kell szembenéznünk a harcokban, mellettünk számos bizarr teremtménnyel, és ott lesz a Pókúrnő is, nem beszélve a kibernetikus organizmusokról, akik közül sok illusztrálva is van, a látványuktól még a vér is meghűl az ereinkben (Nagy Gergely és Gréger Tamás ezúttal is jól bánt a pennájával). Kristóf nem adja ingyen a későbbi könnyítéseket, számos izzasztó próbával és rejtvénnyel teszteli a tudásunkat. A kaland kellő kihívást nyújt, viszont kellően kiegyensúlyozott is, a végén még az úrnő bajnokával is meggyűlik a bajunk, bár reménykedhettünk abban, hogy addig jó pár buffos tárgy van nálunk.
A Pókúrnő tornyában nem leszünk frusztráltak, hagyja kalandozni az olvasóját, talán ez a legszerteágazóbb könyv a Halhatatlanok-sorozatból, ez is egy-két délutánra elég játékidőt biztosít, viszont többször is újrajátszható pont az említett ismérvek miatt. Ha viszont a két könyvvel egyszerre játszunk, nem árt tartalékolni a mágikus javakat A Vipera Szeme végére, hiszen ennek végén visszakerülünk az előző könyvbe. Lehet, annyira nem emlékezetes, mint a klasszikus labirintusos könyvek, kétségkívül sok értéket hozzáadott a most indult ciklushoz. Reméljük, belátható időn belül kézhez kapjuk a sorozat következő kötetét, a Délibábok vadászát is.
Arcytaryum Labirintusa
Író: Darken Bloodstone (Kiss László Lajos)
Kiadó: a szerző magánkiadása
Kiadás éve: 2025
Fejezetpontok száma: 600(!)
Megrendelhető közvetlenül a szerzőtől (fizikai és PDF formátumban is)
A borítóról már messziről néz ránk fenyegető szemével egy dinoszaurusz masszív boltívek alatt fáklyafénynél - ennél jobb figyelemfelkeltő anyag nem is kell! Kiss László Lajos nem aprózta el első játékkönyvét, ami egészen elképesztő, 600 fejezetponton terpeszkedik, előrevetítve azt, hogy nem lesz rövid kaland az Arcytaryum Labirintusa (igazából csak Jonathan Green-féle Drakula árnyéka és a Steve Jackson Királyok koronája című könyve hosszabb nála). A címből már sejthető, hogy ezúttal is egy vérbeli labirintusjátékot kapunk, Lajos egy interjúban hangoztatta is, mekkora hatással volt rá Livingstone Halállabirintusa, nyilván ő is szeretett volna egy szteroidokkal felturbózott saját verzió.
A szerző egy saját világot komponált a könyv köré: Antharsra számos ókori és középkori civilizáció rányomta a bélyegét, lovagok, vikingek, barbárok és gladiátorok járják a vidékeit, csakúgy mint a klasszikus fantasy fajok, orkok, goblinok és trollok képviselői is. Természetesen vannak olyan szörnyek is, akik csak erre a világra jellemzőek, érezhető, hogy az íróra megannyi klasszikus toposz hatott az évek során. A hatalmi harcok során nagy szerep jut a mágiának is, illetve a bátor kalandorok felemelkedésének, hiszen hőstetteiket később balladákba foglalják. Hősünk egy harcos kalandor, aki éppen csak megérkezett egy egzotikus országba, máris egy emberevő óriás barlangjába tévedünk. A csatában mutatott tettünk egy varázslónő figyelmét is felkelti, aki a Mélység Labirintusának próbájáról mesél nekünk. Ide csak a legbátrabbak merészkednek, ám ha élve kijutunk innen, mesés vagyonra tehetünk szert. A próbát minden évben megrendezik, ám eddig senkinek sem sikerült leküzdenie a veszélyeket. Talán pont te leszel az, aki megtöri a nyeretlen szériát?
Bevallom, az alaphelyzet kísértetiesen ismerős Sukhumvit báró hasonló útvesztőjéből, de üsse kő, nem lehet elég hasonló történetekből! Egy rövid bevezető szakasz után máris az ominózus tévkertbe kerülünk, ahol egymást követik a járatok és az ajtók, amelyek mögött mágikusan kitenyésztett szörnyetegek, ogrék, körmönfont mágusok, mutáns pókok és persze a rivális kalandorok keresztezik utunkat. A változatosság kellően nagy, és a fejtörők is izzasztó tudnak lenni, és külön öröm, hogy a sorstársainkkal ideiglenes szövetségeket is köthetünk, másokkal viszont meg kell ütközni, mese nincs. Ami leginkább tetszett, hogy egy mentési rendszer is bekerült a könyvbe. Azaz a csillagozott menüpontokra halálunk esetén visszatérünk, nem kell újrakezdeni a történetet. Az akkori statisztikánk is felszerelésünk is megmarad, igencsak hasznos segítség tud lenni az elnyújtott játékidő során.
A harcok a tipikus FF-alapokra épülnek, de az író megbolondította mindezt az ellentámadás lehetőségével, így nem kell tétlenül néznünk az ellenfél körét, ha gyenge támadóértéket produkál, automatikusan visszavágunk. Minden legyőzött combosabb ellenfél után 1 tapasztalati pont üti a markunkat, ha ebből 3 összejön, kapunk egy 1 támadóképességi pontot, magyarul fejlődik a karakterünk. Az új szabályokhoz tartoznak a becsületpontok is, amik nőnek vagy csökkennek a ténykedéseink hatására. Ha túl sok piszkos eszközhöz nyúlunk, annak meglesz a hatása, míg ha tiszta módszerekkel játszunk, békén hagyunk másokat, bónuszokhoz juthatunk bizonyos pontokon. Persze a jófejség nem mindig vezet sikerre - ezzel is számolni kell.
Utunk során számos hasznos tárgyat szerezhetünk, néhányuk még a helyes irányt is megmutatja, de persze innen sem hiányozhatnak a halálos kelepcék, amelyekbe óhatatlanul is belefutunk (mentési rendszer miatt nem olyan nagy gond). A titkosírások megfejtése már nem kevés agymunkával jár, ezekből jó sokat elhelyezett a sztoriban a szerző, ehhez már tényleg elő kell vennünk papírt és ceruzát, ha tetszik, ha nem. Sajnos túl sok minden múlik a próbadobásokon és a szerencsén, pedig a könyv nem egyszer a gondolkodást erőlteti. Nem kevés kitartást követel meg az olvasójától az Arcytaryum Labirintusa, nemcsak azért mert elnyújtott, hanem mert időnként ismétlődnek a körülmények és a megoldások is.
Nem mondom, hogy a végére nem lesz érdekes, mert nagyon is az, de az régivonalas nehézség és néhány fejtörő kihívásfaktora elriaszthatja a zöldfülű olvasókat, ám én, aki a Bajnokok próbáját is leküzdötte, végig kitartottam és győzelmet arattam! Az illusztrációk is az író munkái, ahogyan a borító is a saját olajfestményén alapul, de a végeredmény nem túl megnyerő számomra, ám a célnak éppen megfelelnek. A szerző az első műve után sem ült ölbe tett kézzel, már úton van tőle Az árnyak erdeje és A barbár vadon titka, amiket a jövőben mindenképp be szeretnénk mutatni, hiszen kíváncsi vagyok, mennyit tudott fejlődni!
Ha van hasonló irományod elfekvőben és szeretnéd, ha bemutatnánk a GK olvasóinak, írj nekünk habozás nélkül! A jövőben sem fogjuk vissza magunkat, de már egyenként fogjuk bemutatni a magyar újdonságokat. A három cikkes kitérő után legközelebb visszatérünk Ian Livingstone-hoz!