Terminator: Dark Fate – Defiance teszt

Ugyan a Terminator 2 óta eltelt események eltörlése még akár jól is elsülhetett volna (én azért a harmadik és a negyedik filmmel is egész jól elvoltam), de ez a remek kiindulási alap nagyjából az ötödik perc magasságában darabokra is hullott, amikor a filmkészítők nemes egyszerűséggel szembe köpték azokat a rajongókat, akik újra és újra bizalmat szavaztak ennek a már évek óta vergődve döglődő szériának. A „csavar” – mert gondolom annak szánták – nagyjából semmissé tette az egész, korábban még James Cameron által megteremtett világot, ezzel pedig valószínűleg végérvényesen sikerült kinyírni az egész moziverzumot. A filmvásznon történő hullagyalázás közben azonban történt egy jó dolog is a témában, méghozzá a 2019-ben megjelent Terminator: Resistance című FPS, ami bár kisebb büdzséből készült és a költségvetés nagyját kapásból elvitte a jogok megszerzése, mégis volt valami olyanja, ami csak pár gépnek adatik meg. Volt neki lelke.

Az évek alatt kultstátuszba emelkedett, érezhetően rajongók által készített gyöngyszem még a nyilvánvaló hibái ellenére is hivatkozási alap a témában, a Slitherine Studios pedig szeretett volna legalább valami hasonlót, ha nem jobbat letenni az asztalra. A főleg taktikai és stratégiai játékokra szakosodott fejlesztőcsapat a korábbi címeikhez hasonlóan ezúttal is egy RTS-ben gondolkodott, témának pedig a fentebb már emlegetett förmedvényt, a Sötét Végzet által teremtett idővonalat választotta. Nem tudom, hogy ez valódi érdeklődés okán, esetleg pénzügyi döntés miatt történt, de bárhogy is legyen, működik, ugyanis ami a filmvásznon egy tömegkatasztrófával ért fel, az a monitorokon egész kellemes élmény, persze csak akkor, ha el tudunk vonatkoztatni valahogy az aktuális univerzum korábbi, rémálmokba illő történéseitől.

A világ tehát adott volt, úgyhogy most már „csak” egy játékot kellett hozzá készíteni, ami szerencsére többé-kevésbé sikerült is, feltéve, ha egy izgalmas és változatos kampánynál nem vágyunk többre. Kétségkívül ez, azaz a sztorimód a Terminator: Dark Fate – Defiance legerősebb pontja, ami nem is véletlen, lévén ezen kívül nagyjából semmit sem tudunk csinálni. Kapunk ugyan egy Skirmish és egy többjátékos opciót, de fájóan kevés lehetőség közül választhatunk. Mindkettő esetében be kell érnünk mindösszesen négy (!) pályával (pályaszerkesztő nincs), ráadásul előbbinél kizárólag gép ellen játszhatunk 1v1-ben, míg utóbbinál 1v1, vagy 2v2 közül válogathatunk, méghozzá bot támogatás nélkül. Annyi előnye azért van ezeknek, hogy itt kipróbálhatjuk magunkat a Legion (gépek), valamint az újonnan megjelenő Movement (ellenállók) oldalán is, mivel a kampány kizárólag csak a Founders (emberek) irányítására biztosít lehetőséget. Azt azért szeretném itt leszögezni, hogy a készítők elmondása alapján a jövőben számos új térkép, illetve játékmód érkezhet majd, többek között egy kooperatív opció, aminek hála egymással vállvetve harcolhatunk az élő szövet, vagy a fémváz oldalán.

Amíg azonban ezekre várunk, vegyük az irányt a kampány felé, ami, ahogy fentebb már írtam, kifejezetten jóra sikeredett. A történet szerint az emberek tartalékai kezdenek kimerülni, ugyanakkor ezzel szemben a Legion által küldött géphadsereg erősebb, mint valaha. A túlélésbe vetett hit kezd elhalványulni, a kilátástalanság egyre-másra üti fel a fejét a katonák között, de nem hagyhatjuk, hogy a remény teljesen odavesszen. Ezt, a szinte esélytelen harcot vívhatjuk végig egy parancsnok szemszögén keresztül, akit irányítva sokszor nemcsak a gépek, hanem saját fajtánk ellen is harcolnunk kell. A helyzetünk tehát nem túl rózsás, ez pedig a játékmenetben is számtalan módon jelentkezni fog, többek között úgy, hogy bázisépítésről csak álmodhatunk, a folyamatosan fogyó készleteink pótlása pedig körülményesebb, mint egy T-800-as összepréselése.

Küldetéseinken korlátozott mennyiségű katonával rendelkezünk, akik száma ugyan az aktuális misszió előrehaladtával bővülhet valamicskét, de nem érdemes hiú ábrándokat kergetni, sosem leszünk túlerőben. Pontosan emiatt minden egyes élet számít, hiszen a halott katona haszontalan, ráadásul az osztagban megüresedett helyeket meglehetősen ritkán, kizárólag a pályák között tölthetjük fel újra. Ennek okán fontos szerephez jutnak a fedezékek, a bevehető épületek, valamint a különféle gépezeteket javító és embereket gyógyító egységek, akiket minden áron védelmeznünk kell, legalábbis akkor, ha sikerrel szeretnénk teljesíteni az elénk kerülő, egyébként meglehetősen változatos feladatokat. Egy-egy térképen több teendőt is abszolválnunk kell a siker érdekében, de korántsem mindegy, hogy mikor mit csinálunk. Időnként ugyanis döntéshelyzetbe kerülünk, amik függvényében folyamatosan változni fog valamicskét a történet menete. Ezek többnyire plusz lehetőségekben öltenek testet, mint például egy légvédelmi támogatás, de olyan is előfordulhat, hogy bizonyos kívánalmak teljesítése nyomán a világtérképen extra, korábban sosem látott missziók tűnnek fel.

Ezek miatt az újrajátszhatósági faktor hatalmas, hiszen könnyedén előfordulhat, hogy teljes küldetések esnek ki a történetből, mert teszem azt korábban egy-egy civilt hagytunk bennégni egy épületben. Akárhogy is legyen, csapatunk felkészítése és felszerelése létfontosságú, amit meg is tehetünk a küldetések előtti eligazítás alkalmával. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy nyílnak ki további lehetőségek számunkra, ezáltal varázsolva pillanatok alatt komplexé a kezdetben kissé esetlen összecsapásokat. Utóbbiakat tovább színesítik a katonák által elsajátítható képességek, amiket egyenesen kötelező használni, hiszen egy-egy jó helyre telepített akna, eldobott gránát, vagy kilőtt rakéta akármennyire is furcsán hangzik, de életeket menthet. A hatalmas robbantások közepette azonban érdemes azt is észben tartani, hogy a különféle tankok, fedezéket nyújtó tereptárgyak, valamint épületek egyáltalán nem sérthetetlenek, így aztán ajánlott mindenkit kivezényelni belőlük (sokszor egyenként, mert az útkeresés katasztrófa), mielőtt felforrósodna a lábuk alatt a talaj.

Bár a rombolható tereptárgyak egész jól mutatnak, a játék grafikája sajnos eléggé kopottas. Talán pont emiatt korlátozták a készítők a kamera beközelítésének mértékét, viszont a borzalmas textúrák, illetve a fapados, robotikusan mozgó (ez a Legion oldalán azért érthető) karakterek még madártávlatból is feltűnnek. Ami pedig kifejezetten fájdalmas, hogy hiába néz ki bűnrondán a játék, elképesztően optimalizálatlan, szinte percenként képes beakadni, ráadásul a töltési idők sem túl barátiak, akár SSD-re telepíti az ember, akár nem. A látvánnyal szemben viszont az audioszekció egész kellemes, a zene kellően gépies és remekül teremti meg a hangulatot, amit a fegyverek autentikus ropogása csak tovább erősít. Amin meglepődtem, hogy teljes szinkront kapunk és ugyan akad pár karakter, akiknél kilóg a lóláb, mindent összevetve több, mint korrekt a végeredmény.

A Terminator: Dark Fate – Defiance jelen állapotában közel sem egy rossz játék, de az összképet nézve sajnos egyelőre nem több, mint egy biztató alap, aminek kiteljesedéséhez jó pár foltra és még legalább ugyanennyi tartalmi bővítésre lesz szükség. Ettől függetlenül hazudnék, ha azt állítanám, nem élveztem a kampány biztosította, több tíz órányi gépirtást, de ez lehet inkább annak köszönhető, hogy az itt átélhető kaland mind megvalósításban, mind pedig minőségben könnyedén szétalázza a legutóbbi mozis próbálkozásokat és még Arnold Schwarzenegger sem kellett ehhez. Arról már nem is beszélve, hogy mostanság igencsak ritkák a valós idejű stratégiai játékok és bár jelen tesztünk alanya jelenlegi állapotában egyáltalán nem kiemelkedő alkotás a műfaján belül, később még könnyedén azzá válhat. Sőt, később még akár a Terminator: Resistance kultstátuszát is elérheti, csak győzzük ezt kivárni és nehogy úgy járjunk vele, mint azzal az Ítéletnappal, amit folyton rebesgetnek, de végül valamilyen furcsa oknál fogva állandóan halasztásra kerül.

A Terminator: Dark Fate – Defiance február 21-én jelent meg, méghozzá kizárólag PC-re.