Érdekes módon ezt a kicsi indie horrort egy kicsi szigeten, a Kanári-szigetekhez tartozó Gran Canarián fejlesztette egy ehhez mérhetően kicsi stúdió, a Broken Bird Games. Legelső játékukat, a Lutót – a spanyol szó jelentése gyász – először 2021-ben jelentették be egy teaser trailerrel. A fejlesztők már akkor is hangsúlyozták, hogy a játék a mentális egészség, különösen a gyász és a depresszió témáit kívánja feldolgozni egy pszichológiai horror formájában. Végül a teljes fejlesztési ciklus körülbelül négy évet tett ki. Ez a hosszú fejlesztési idő részben a csapat méretének köszönhető, de valószínűleg az is hozzájárult, hogy mindaz, amit bele akartak sűríteni, hatalmas kihívások elé állította őket.
A játék azzal az alaphelyzettel indul, hogy hősünk nem tudja elhagyni saját otthonát. Már ez az egyszerű koncepció is erős szimbolikát hordoz: a pszichés bénultság, a gyász okozta elszigeteltség érzése minden pillanatban jelen van. Aztán felcsendül egy férfi narrátor hangja, ami végigkíséri az egész, kb. 4-5 órás utunkat. A félig-meddig konkrét, de így is nagyon ködösítő, teljesen szinkronizált narráció mellett a többi történetvezetési elem már egyáltalán nem lineáris, inkább érzésszerű – az emlékek, félelmek és vágyak egy később egésszé összeilleszthető mozaikként bontakoznak ki előttünk különféle nyomasztó terek formájában.
A Luto nem kínál klasszikus történetmesélést vagy karakterek közti párbeszédeket (bár a narrátornak olykor feltehetünk kérdéseket, választhatunk két opció között, amikor beszélhetünk vele). Ehelyett képekkel, szimbólumokkal és hangulatokkal dolgozik. Hol egy gyermekszoba válik rémálommá, hol egy folyosó vezet újra és újra ugyanoda vissza. Az élmény így sokkal inkább egy vizuális költészetre emlékeztet, mint egy tipikus videojátékra.
Mechanikailag a Luto leginkább a „walking sim” (sétaszimulátor) kategóriába sorolható, de ez senkit ne tévesszen meg: az atmoszféra folyamatosan fojtogató, a környezet pedig állandóan változik, torzul, mintha maga az elme térképeződne fel előttünk. Egyedül talán az egészen furfangos, nyakatekerten működő fejtörők jelentenek különbséget a többi sétaszimulátorral szemben. Ebben egyrészt fantasztikusan újítóak voltak a fejlesztők, hiszen némelyik fejtörőhöz még csak hasonlót sem láttam más játékban, másrészt viszont olykor már túlsággal is frusztráltak.
Frusztrációt azonban más tényezők is gyakran okoztak. Példának okáért idehoznék olyan jeleneteket, amikor mész egy végeláthatatlan folyosón vagy egy képzelt sivatagban, és nagyon úgy tűnik, sosem lesz vége. És hát… van, amikor tényleg nem lesz vége. Ez egy normális játékban azt hiteti el veled, hogy game-breaking bugba futottál, de itt más a helyzet: ez nem egy „normális” játék. A Luto nem vezeti a kezed semmilyen szinten, még a narrátor igazában sem lehetsz mindig annyira biztos. A folyton változó környezetben pedig pláne nem. Ó, és egyszer konkrétan a narrátor kidobott engem a menübe, hogy menjek csak vissza a történet másik pontjára. Mint valami vírus, ami átveszi az irányítást fölötted. De végül is a halál is ilyen. Képes bármikor átvenni az irányítást az életünk és a szeretteink élete felett.
Aztán van egy pontja a játéknak (nagyjából az utolsó harmadától), amikor átvált irtó metába. Itt hirtelen a Layers of Fear helyett sokkal inkább a The Stanley Parable-ra kezd hasonlítani, ami tudom, hogy tök hülyén hangzik, de így van, higgyétek el! Ahogy főszereplőnk kilép a belső kis világából, ahol a családi tragédiái fojtogatják, mi is ki fogunk lépni a játékból – átvitt értelemben. Sőt, egy rövidke, de annál szórakoztatóbb momentumra még egy retro játékélményben is részesülünk. Ennyire bizarr, ennyire meta horrort még biztos nem láttál.
A Luto technikai kivitelezése látványban elsőrangú. Az Unreal Engine 5-nak hála elképesztően részletes belső tereket tár elénk – legyen szó egy megszokott nappaliról vagy egy pszichotikus látomásról; minden textúra, minden fényhatás a szorongás érzetét erősíti. A fénnyel való játék kiemelkedő, a sötétség soha nem üres, mindig sejtet valamit. A hangdizájn pedig talán a játék legerősebb eleme: halk suttogások, torz neszek, távoli sírás – mindez headsettel szinte elviselhetetlenül intenzív tud lenni. A zene ugyan minimális, de amikor megszólal, akkor maradandó nyomot hagy.
Azonban sajnálatos módon Playstation 5-ön én elég durva teljesítményingadozásokat tapasztaltam, vagy például olyat, hogy egy-egy másodpercre megakadt a kép, amikor egyik szobából a másikba átléptem. Ezenkívül a feliratok fordításával is történt pár malőr: minden egyes alkalommal, amikor elindítottam a játékot, a nyelv átváltott az eredeti spanyolra, és vissza kellett állítanom az angolt. Ez nyilvánvalóan nem olyan feature, mint a narrátor „mindenbe belenyúlkálása”.
A Luto nem egy könnyen fogyasztható horrorjáték, és nem is annak készült. Helyenként tartalmaz kisebb-nagyobb jumpscare-eket (vérmérséklettől függően más-más reakciókat váltva ki a játékosokból), de nem érdemes szörnyeket, bujkálást és menekülést várni tőle, mert ez a játék másképp fog elbánni a pszichéddel. Szóval, aki hajlandó szembenézni a gyász és a mentális bezártság egyszerre beteg, gyönyörű és művészi megjelenítésével, annak a Luto maradandó élményt fog nyújtani.
A Luto 2025. július 22-én jelent meg PlayStation 5-re és PC-re (Steam és Epic Games Store). Mi Playstation 5-ön teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.