Egy jó kis feltámadástörténetet mindenki szeret, ugye? A Telltale Games annyira ikonikus munkát végzett a sztoriközpontú, epizodikus játékok műfajában, hogy számos jegyét vele azonosítjuk (a „Telltale-formula” kifejezés sem hiába született), a csapat azonban mégis szomorú sorsra jutott. 2018-ban csődbe mentek. Az ott dolgozók egy részéből (akik olyan játékokon ügyködtek, mint a The Walking Dead vagy a The Wolf Among Us) megalakult az AdHoc Studios. Az LCG Entertainment egy évvel később megvette és ezzel felvette a Telltale Games nevet, utána pedig együttműködést keresett az AdHoc-kal. Habár a közös munka első bejelentett játéka a The Wolf Among Us 2 volt, mégis egy önálló projekt, a Dispatch révén mérhetjük majd fel először, hogy miféle feltámadás lesz ebből.
Már csak azért is, mert maga a Dispatch is egy feltámadástörténetnek ígérkezik. Adott egy világ, ami tele van szuperhősökkel, annyira, hogy komplett ipar épült a támogatásukra. Ennek a világnak a Los Angelesében él és küzd a bűn ellen Mecha Man – aki sem nem társul, sem nem szuper. A hősélete azonban véget ér a nyilvánosság előtt, amikor a bűnüldöző harcipáncélja elpusztul, és ott marad helyette Robert Robertson, a képességek nélküli ember.
Robert kap egy esélyt, amikor felkeresi Blonde Blazer egy szuperhősközpont képviseletében: álljon be hozzájuk, cserébe az amerikai kormány helyrehozza a szuperpáncélját. A feladat? Szuperhősök diszpécserének lenni: Roberts tapasztalata, jelleme és észjárása remek jelöltté teszi arra, hogy a terepen lévőket irányítsa. A gond? Az ő csapata egy afféle kísérlet: egykori szupergonoszok bandája, akik megpróbálnak jó útra térni. És ha ez a projekt elhasal, akkor az ő második esélyüknek is meszeltek.
A Dispatch első ránézésre olyannak tűnik, mint egy szuperhősös, munkahelyi komédiasorozat – ami nem is csoda, tekintve, hogy eredendően tényleg egy élőszereplős szériának indult, csak a Covid-19 miatt a fiókban rekedt. Úgyhogy inkább videójáték lett belőle. A sztárokról azért így sem kell lemondani, hiszen producerként a Critical Role is kivette belőle a részét. Szóval Laura Bailey, Matt Mercer, Travis Willingham és a többiek nyilván adottak a szinkronstúdióban, a főszereplőt Aaron Paul szólaltatja meg, de Jeffrey Wrightot és Jacksepticeye-t is hallhatjuk benne.
A nyolc epizód kétrészes bontásokban jelenik meg: az első pár október 22-én, az utolsó november 12-én. Mint egy tényleges sorozatnál a pilotepizódról, úgy most mi is a nyitányról írhatunk, és ebből szűrhetjük le, miféle kalandok és kihívások várnak Robert Robertsonra.
Az első két epizód nagyjából együtt adja ki a Dispatch prológusát. Tudom egyébként ajánlani a demóját, ami leginkább a második részből merít, mert a fő gameplay-elemeket abból is megismered. A Dispatch egy percig sem próbálja titkolni, hogy döntésalapú, narratívközpontú játék kíván lenni – de annyira, hogy a beállításokban még a Quick Time Eventeket is lekapcsolhatod, ha a lehető legjobban a sztorira szeretnél koncentrálni. Ezek leginkább a harcjelenetekben jelennek meg és a kurzor mozgatását kérik, amivel utánozhatod például Mecha Man csapásainak irányát.
A többi interakciót a választható dialógusok és a diszpécserkedés biztosítja. Ahogy az megszokott a Telltale játékaiban, egyes helyzetekben lehetőséged van eldönteni, milyen választ adsz egy beszélgetésben. Minden időre megy, és úgy látszik, ebben a játékban a csendben maradás nem opció, mert ha nem választasz, akkor magától is a felsorolt lehetőségek valamelyikét fogja mondani Robert.
Kisebb és nagyobb pillanatokban is remekelhetsz, ahogy a híres „Erre mindenki emlékezni fog” üzenetek is megjelennek majd a képen, jelezve azt, hogy a döntésednek később hatása lehet. Két rész alapján még nehéz leszűrni, hogy a következmények milyen szerteágazóak és súlyúak lesznek nyolc rész alatt, és a Dispatch megítélésének egyik legfőbb pillére ez lesz. Az epizódok vége a legfontosabb döntéseket felsorolja, szóval azokból következtethetsz majd, hogy melyik tetteid vezetnek majd nagyobb törésekhez a történetben.
A diszpécserkedés tűnik a Dispatch különlegességének. A második résztől kezdve, ahogy Robert felveszi új szerepét, lehetőséged van „csatába” vezetni a Főnix Projekt balfék szuperhőseit. Van itt piromán szépfiú, asztmás rosszcsaj, aki láthatatlanná tud válni, portálokat nyitó és óriási karddal hadonászó démonlány, meg félig ember, félig denevér tech-megszállott. Hogy néhányat említsek.
Minden hősnek öt különböző értéke van, amelyeket fejleszthetsz is, hiszen minél több küldetésen járnak, annál több tapasztalati pontot kapnak. A diszpécserképernyőn felbukkanó segélyhívások leírása alapján kell eldöntened, hogy ki a legalkalmasabb a feladatra. A áldozatmentes túsztárgyaláshoz például érdemes lehet azt küldeni, akinek a karizmája nagyobb az átlagosnál. A küldetés pontos értékfeltétele titkos, és a siker mértéke attól függ, hogy a hősök pontjaiból kirajzolt sokszög mennyire fedi le a küldetését.
Hogy legyen egy kis véletlen is benne, csak a 100%-os lefedés a biztos siker, még a 80-90%-os egyezést is el tudod bukni, ha peched van. Az esélyeidet időnként növelheted azzal, hogy több hőst is küldesz, de amíg az egyik mentoráltad akciózik vagy pihen, máshová nem irányíthatod, úgyhogy mindig jól fontold meg, mennyi erőforrást érdemes felhasználnod.
Az ügyelet végén aztán megkapod a kiértékelésed, ami révén extra tapasztalati pontokat vagy akár a diszpécserkedést segítő eszközöket kaphatsz – például gyógyszert, hogy gyorsabban álljanak talpra a hőseid két küldetés között.
Van még benne egy hacker minijáték is, amivel olykor akár magába a történetbe is beleszólhatsz, de itt már tényleg a „mini”-n van a hangsúly. Egyelőre úgy tűnik, csak annyira jó, hogy egy kicsit aktívabb legyen, mint a feleletválasztásoknál.
Két rész után azt kell mondjam, meglátszik, hogy eredetileg sorozatot akartak csinálni, nem videójátékot. Pláne úgy, hogy az interakciók egy része még ki is kapcsolható. Akkor tehát marad az a kérdés, hogy szuperhősös sorozatként mit nyújt a Dispatch. Az animáció nagyon látványos, simán elnézném bármelyik streamingszolgáltatáson, zenéket is nagyon jól választanak a jelenetek alá.
Humor terén a Dispatch nem veti meg a meztelenkedést és a káromkodást sem, de teljesen alpáriba eddig még nem ment át. A karakterek inkább szórakoztatónak tűnnek, mintsem együttérzésre valónak – élükön Roberttel –, de van egy olyan érzésem, hogy fog ez még változni. Legtöbbjük már most eléggé körülírt ahhoz, hogy sejtsd, milyen tulajdonságok mentén lesznek majd torzsalkodások közöttük. És szerintem van annyi potenciál a színes szereplőgárdában, hogy okozzanak még érzelmes meglepetéseket.
A legnagyobb gondom vele egyelőre legfőképp az, hogy nagyon rövidnek ígérkezik. Mindkét rész egy-egy óra volt, és ha ez a trend folytatódik, akkor egy nyolcórányi történetről beszélhetünk – és nem játékról, hanem történetről. Mert az eddigiek alapján leginkább csak ülni fogsz és nézni, és így döntések ide vagy oda, nyolc óra elég vérszegénynek tűnik, ha annak csak a negyedében csinálsz valamit játékosként.
Főleg, ha sok Telltale-játékhoz hasonlóan a Dispatch is abba a hibába esik, hogy a döntéseink sem eredményeznek sok változatosságot. De ez még a jövő zenéje, mint mondtam. A szórakoztató alapok megvannak, és én egyelőre bízok ebben a játékban, szóval biztosan írni fogok arról is, hogy a végére hogyan alakult ez a szokatlan szuperhősködés.
A Dispatch október 22. és november 12. között fog megjelenni PC-re és PlayStation 5-re. Az első két epizód tesztje PC-n készült.
Kapcsolódó cikk
Egyébként a Telltale-szerű játékok szerintem akkor a legjobbak, mikor valakinek még újdonságok. Nem azt mondom, hogyha eggyel játszottál, minddel játszottál, hisz a történet mindig más, de a sablon tök ugyanaz és a döntéseink sem osztanak szorzanak szinte soha. Nekem a legérdekesebb benne mindig az volt, hogy a végén megnézzem a százalékos elosztásokat a választásoknál.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.