2025 legjobb játékai - szerintünk

Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy 2025 során minden egyes napra jutott egy-egy új játékteszt, ami az elmúlt 26 évünkben rekordnak számít, és bizony 2026-ban sem fogjuk behúzni a kéziféket! Ám még mielőtt a fejest ugranánk a jövő évi felhozatalba, lássuk, az oldal tesztelői számára hogyan alakultak a 2025-ös Top 3-as listák!

Baraaju kedvencei:

3. Eternal Strands
Valószínűleg sokak figyelmét teljesen elkerülte ez a játék, hiszen uborkaszezonban jelent meg év elején, és szörnyen kevés reklámot kapott. Pedig a fejlesztő Yellow Brick Games menő veteránokból tevődik össze (köztük van Mike Laidlaw is, a Dragon Age egyik atyja). Egyébként viszonylag egyszerű a játék játékmeneti loopja, de engem abszolút beszippantott. Van egy bázis, ahol szerethető karakterekkel cseveghetsz visual novel stílusban, fejlesztheted a gearedet, a varázserődet meg magát a bázist is. Onnan indulsz ki mindenféle küldetésekre a felfedezésre váró pályákon, ahol mindenféle elementális mágikus képességeiddel ügyeskedve gyepálhatod az ellent. Na de milyen ellent! Némelyik egészen óriási, őket pedig úgy mászhatod meg, mint anno a Shadow of the Colossus gigászi lényeit. Nem mellesleg az Eternal Strands rajzfilmesen szép, a zenéje pedig fülbemászó.

2. Atelier Resleriana: The Red Alchemist & the White Guardian
Erről a játékról tesztet is írtam, és alapvetően egyáltalán nem számítottam rá, hogy akár az év kedvence is lehet belőle. Játszottam korábban több Atelier-játékkal is, és noha szerettem a chill/cozy hangulatukat, nem lettem a franchise rajongója. Ezen úgy tűnik, a Resleriana változtatott, mert sikerült végre a Gust fejlesztőcsapatának (a Koei Tecmo Games segítségével) egy olyan mixet összehoznia az eddigi játékok tulajdonságaiból és elemeiből, hogy létrejött az ultimate Atelier-RPG. Van itt cuki főhősnő, parryvel megtámogatott körökre osztott harc, tökélyre fejlesztett craftolás és alkímia, bolt- és városmenedzsment, és még a történet sem túl lapos.

1. Clair Obscur: Expedition 33
Igen, beállok a világméretű sorba, egyszerűen nem tudom nem ezt a játékot megjelölni az év legjobbjának és fő kedvencének. Részemről viszont a fő indok az, hogy végre jött egy nyugati kis csapat, amelyik sikeresen megszerettette olyan emberekkel is a JRPG-stílust, akik eddig széles ívben elkerülték, méghozzá talán fintorogva is. Noha lehet, hogy részben a parryzős mechanikának is köszönhető ez, de nézzétek a második helyezettemet, az ízig-vérig japán Atelier Reslerianában is pont ilyen a harcrendszer. A lényeg, hogy remek karaktereivel, szinkronjaival, művészi dizájnjával és zenéivel együtt az Expedition 33 óriási siker lett, és ez elismerésre méltó. Persze én még jobban örülnék, ha a japán JRPG-ket is ennyire csípnék nyugaton, de ki tudja, talán most lesz némi változás ebben is.

Májkül kedvencei:

3, Doom: The Dark Ages
A Doom újkori történelmében kétségkívül a 2016-os reboot volt a legjobb dolog, ami csak történhetett a szériával, mivel úgy sikerült megújítania a nagy elődök által lefektetett alapokat, hogy mindeközben az azokból áradó ördögi esszencia ugyanúgy letépte az arcunkról a bőrt, mint ahogyan azt annak idején az eredeti részek tették. Az id Software azonban nem állt meg egy pokoljárásnál, rögtön trilógiában gondolkodtak, amiknek általában az az ismérve, hogy az első rész felvezetése után jön a csúcspontként tetszelgő második etap, majd legvégül a befejezés, ami csak a legritkább esetekben tud felnőni az elődjeihez. Nos, ez számomra a Doomnál egyáltalán nem így történt, hiszen míg az Eternal egy korrekt akcióorgia volt, de annál semmiképpen sem több, addig a jóval masszívabb belezéseket ígérő The Dark Ages maga lett a megtestesült álom. Az elsőre lassúnak, viszont ezáltal sokkal súlyosabbnak érződő összecsapások alkalmával Doomguy végre valahára megtudta mutatni a benne szunnyadó valódi őrületet, ráadásul mindezt úgy sikerült a csúcsra járatnia, hogy a vérgőzös aprításokhoz sokszor semmi mást nem vett igénybe, csak a mindig keze ügyében lévő, láncfűrészes pajzsot. Emiatt aztán a pokolfattyak jobban teszik, ha hősünket meglátván inkább rögtön fedezékbe vonulnak, hiszen hiába tűnik fegyvertelennek a marcona démonírtó, haláluk időpontja még így is bármikor beállhat az állkapcsaik közé a csizmája talpának képében. A The Dark Ages tehát egy igazi bűnös élvezet lett, ami tökéletes partner lehet abban, hogy egy hosszú napot követően kicsit kiengedjük magunkból az időközben felgyülemlett démonokkal szembeni ellenszenvünket és ez még azzal együtt is igaz, hogy a frissiben bevezetett sárkányos és mechás részek látványosak ugyan, de élvezetben meg sem tudják közelíteni a talajszinten zajlódó eseményeket. 

2, Skate Story
A pokoli tematikát meghagyva maradjunk még egy kicsit a föld alatt, hiszen a tavalyi év számomra legnagyobb meglepetése, a Skate Story egészen a dobogó második fokáig gurult be a gördeszkáján állva. Az üvegből készült démon szürrealista kálváriája teljesen letaglózott és bár a történet végefelé néhol azért elvesztettem a fonalat, bőven kárpótolt mindezért a pszichedelikus látványvilág, a fülbemászó dallista, valamint a piszkosul élvezetes, a Tony Hawk széria legszebb pillanatait megidéző játékmenet. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez a koktél nem lesz mindenki teája, de aki hozzám hasonlóan nyitott az ilyesfajta elmebeteg marhaságokra, az nyugodtan tegyen vele egy próbát és legalább az ingyenes demót próbálja ki, mert higgyétek el, megéri kockáztatni. Utóbbi pedig még akkor is igaz, ha éppen magával a Sátánnal kerülünk szembe a papírmunka alkalmával.

1, Kingdom Come - Deliverance II
Játékos fronton a 2025-ös év elképesztően erősre sikeredett, hiszen az eredetileg még ideszánt GTA 6 elcsúsztatása után is kapásból fel tudok sorolni legalább 4-5 olyan címet, amik csont nélkül behúzhatták volna az év játékának járó rangos elismerést. A francia elmúlás, a majmos banángyűjtögetés, Kojima második sétája, a pokolbéli akciózás folytatása, vagy épp a kőkemény selyemdal mind-mind okkal vannak ott, ahol, számomra viszont a legmélyebb benyomást – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt – a Kingdom Come - Deliverance II tette. A Daniel Vávra nevével fémjelzett cseh csoda valósággal magába szippantott és hónapokon át nem eresztett, majd, amikor végre levegőhöz jutottam volna, akkor elkezdték rám csorgatni a más játékok esetében önálló epizódoknak is beillő kiegészítőket. Ilyesfajta részletgazdag középkori világban még sohasem csatangolhattunk korábban, ráadásul nemcsak egy lenyűgöző díszlet az egész, hanem tőlünk függetlenül is zajlik benne az élet. Néha egész egyszerűen csak félbehagytam a megannyi teendőmet, kikötöttem a lovamat, leültem mellé egy padra és csak szótlanul néztem azt, ahogyan a körülöttem nyüzsgő virtuális lakosok hús-vér ember módjára élik a mindennapjaikat. Olyan gyönyörű pillanatok ezek, amik lehet, hogy egyesek számára jelentéktelennek tűnnek és nem többek csupán, mint egy átlagos hétköznap, de nekem ott, azon a padon, maga volt a csoda. Még akkor is, ha éppen nyakig szarosan és segg részegen üldögélek, miközben a pórnép válogatott szidások közepette használja köpőcsészének a rumtól élettelennek tűnő testemet. Hát létezik ennél varázslatosabb dolog a világon?

Pandaril kedvencei:

3, The Alters
Jan Dolski története igazán cseles, mert minden arra utalt, hogy egy túlélős, kraftolós TPS-t kapunk, ám valójában sokkal több közös van a játékban az RTS és a mikromenedzsment szimulátorokkal, nyakon öntve egy jó adag kelet-európai hangulattal és egy igazi hard sci-fi történettel. Kevés játék frusztrált ennyire, miközben mégis mély nyomot hagyott bennem. A közvetlen fenyegetés hiányának ellenére a számos környezeti veszély, a szűkös időkeretek, az állandó menedzselés és a klónok lelkének simogatása egy olyan elegyet alkotott, ami velem maradt még a végefőcím lefutása után is. A számos érdekes helyzet, kihívás, sőt vicces szituáció mellett Alex Jordan munkásságát külön kiemelném, ha már a díjátadókon megfeledkeztek arról, hogy ugyanannak a karakternek egy tucat különböző, alternatív személyiségét játszotta el teljes hitelességgel.

2, Clair Obscur: Expedition 33
Kicsit későn kapcsolódtam csak be az év játékába, és nem is értem még a végére, azonban már így is egyértelmű a számomra, hogy miért zsebelt be annyi díjat. A karakterek, a történet és a zene egyértelműen az Expedition 33 fénypontjai, bár tény, hogy a játékmenet is pompásan áll össze. Valahogy nekem mégis a másvilági látvány és Lorien Testard dallamainak fúziója volt az, ami miatt azt éreztem, hogy ez a játék nemcsak jó, hanem elcsépelt irodalmári szóhasználattal élve fontos is. 2025 az indie játékok éve volt, és a Clair Obscur: Expedition 33 volt ennek a zászlóshajója. Eddig a játék minden percét élveztem, és nagyon remélem, hogy hamarosan újra arról számolhatunk be, hogy a francia csapat új játékon dolgozik.

1, Hades II
Meghajolok a Sandfall Interactive előtt, hisz az az eredmény, amit elértek debütáló játékukkal, valóban példaértékű, és minden laudációt megérdemel a csapat és a játékuk is. Sőt nem is vitatom, hogy a világ számára az Expedition 33 az év játéka. Azonban számomra (hangsúlyozom: számomra) a Hades II az év játéka. Szinte igazságtalannak érzem, hogy pont e között a kettő között kell választanom, azonban a Supergiant Games játéka valahogy olyan reakciókat vált ki belőlem, amilyeneket a Sandfall mesterműve sem. Melinoé lehetetlen küldetése mindent tud, amit az első rész, és még annál is többet. A ciklikus történetvezetés, aminek zsenialitása az első részt is a legemlékezetesebb roguelike-ká tette, a feszes játékmenet, az őrült tempó, a gyönyörűen megrajzolt világ, a remek karaktermodellek, Darren Korb fantasztikus zenéje, a számtalan apró figyelmesség, amivel a mitológiához nyúltak, és a rengeteg tennivaló, amivel foglalkozhatunk, egyszerűen egy letehetetlen játékká teszik a Hades II-t. Bár tesztet nem készítettem az 1.0-s verzió érkezését követően, így is egyértelmű, hogy ha van számomra 10 pontos játék 2025-ben, az a Supergiant Games mesterműve.

RangerFox kedvencei:

3, Death Stranding 2: On the Beach
Ugyan nem tartozok Kojima legelvetemültebb rajongói közé, elismerem a munkásságát, és az első Death Strandingre mind a mai napig kellemes emlékként gondolok vissza. A második rész tovább mélyítette az elsőből megismert, gazdag sci-fi világot, valamint a játékmeneten is sokat csiszoltak. A kevésbé korlátozó járműhasználat miatt lényegesen könnyebb és gördülékenyebb lett a küldetések teljesítése, ez valamelyest le is faragott a játékidőből, valamint a kihívás is érezhetően kisebb lett. A történet prezentációja elképesztő, a színészi játék parádés, a grafika pedig páratlan ebben a generációban. Ugyan elveszítette a világa a titokzatosságát azáltal, hogy a legtöbb dolgot igyekeztek megmagyarázni a történet során, mindent összevetve egy fantasztikus élményben volt részem, és minden PS5-tulajnak kötelező alkotás a Death Stranding 2: On the Beach.

2, Super Mario Galaxy 2 Remaster
Tudom-tudom, a Super Mario Galaxy 2 egy Nintendo Wii-re megjelent játék, mit keres egy 2025-ös toplistán? Idén jelent meg a játék felújított változata Switchre, és muszáj volt helyet szorítanom a listán számára azért, hogy leírhassam, hogy ez a legjobb 3D platformer a Nintendo idei felhozatalából. Mindent megkaptam tőle, amit a Donkey Kong: Bananza nem tudott megadni: kreatív pályadizájn, aranyos karakterek, végtelen ügyességi kihívás és megfelelő mennyiségű tartalom. Mind a mai napig megállja a helyét, kiválóan öregedett, és nemcsak előrelépés volt az első részhez képest, hanem az egész 3D platformer műfajban is előremutató volt. Olyan magas sztenderdet állított fel, melyet mind a mai napig nagyon kevés játéknak sikerült elérnie, megugrania pedig talán csak a Mario Odysseynek sikerült.

1, Clair Obscur: Expedition 33
Nem gondoltam volna megjelenés előtt, hogy ekkora hatással lesz rám a Clair Obscur: Expedition 33. Azóta nem telt el olyan hét, hogy ne jutott volna eszembe valamelyik jelenet belőle, vagy hogy ne hallgattam volna meg egy-egy számot a játék során felcsendülő fantasztikus soundtrackből. A Clair Obscur megreformálta a régóta vergődő, és a saját farkába harapó kígyóra emlékeztető körökre osztott RPG-k műfaját, és egy olyan monumentális, semmi máshoz sem fogható élményt adott számomra, melyet egy jó darabig nem fogok elfelejteni. Az utóbbi idők egyik legjobb játéka, és újra emlékeztetett arra, hogy miért is szeretem annyira ezt a hobbit.

Sirdani kedvencei:

3, Blue Prince
Idén – hatalmas örömömre – nagyon sok olyan cím jelent meg, ami nem pusztán a sikeres trendek szolgai másolatára felhúzott koncepcióval próbálta belopni magát a játékosok szívébe, hanem saját lábakon állva önálló identitást keresett és épített, és ezen címek közül az egyik legizgalmasabb idén egészen biztosan a Blue Prince volt. Kevés játékot tudok mondani, ami ilyen bravúrral volt képes ötvözni a narratív építkezést a logikai kihívásokkal és a sétaszimulátorok érzelmekkel teli felfedezésével. A hangulat végig magával ragadó, a történet ötletes és kellően rejtélyes, a milliónyi apró kis utalás és részlet, na meg a gondosan kitervelt fejtörők együttese pedig tényleg valami olyant alkotott, amivel érdemes tennie egy próbát minden játékosnak.

2, Kingdom Come Deliverance II
Noha az első résznek egyáltalán nem voltam nagy rajongója (főleg a kezdeti borzalmas PC-s optimalizáció miatt), a folytatásnak mindenképpen akartam adni egy esélyt, mert a trailerek a maximumra tekerték bennem is a hype-ot. Ám közben mélyen legbelül csak enyhe csalódottságra, és a középszerűséget csupán picivel felülmúló élményre számítottam, de ja… tévedtem. Utólag úgy érzem, hogy a The Witcher 3: Wild Hunt óta nem élveztem egyetlen open world játékot sem ennyire, ám a technikai bravúrok és a végig szórakoztató játékélmény miatt a fejlesztők sajátságos humora és a középkori élet meglepően részletes bemutatása az a maradandó élmény, ami miatt Henryt egyetlen francia sem tudta letaszítani számomra idén a dobogóról.

1, ARC Raiders
Már a játék első trailerénél is leesett az állam a látottaktól, és ez nem változott sem az első, sem pedig a századik kör elindítása után sem. Számomra egyértelműen az év multis élménye, minden része annyira tudatosan átgondoltnak és aprólékosnak tűnik, mint amilyent csak a bő egy-másfél évtizeddel korábbi multis címeknél tapasztalhattunk, és mint amire azóta folyamatosan azt mondják, hogy már elérhetetlen a túlzott komplexitás miatt. Az Embark csapata jött, és cáfolt. Mindehhez pedig a játék közössége csak még egy hatalmas pluszpont! Nagyon remélem, hogy a váratlanul óriásira duzzadt népszerűség-cunamit képesek lesznek meglovagolni, és 2026-ban is annyi új tartalom érkezik majd a poszt-apokaliptikus Olaszországba, hogy esélyünk se legyen ráunni a projektre.

Zoenn kedvencei:

3, Battlefield 6
Ős-Battlefield rajongóként (már a BF1942 óta követem a szériát) nekem a szívem ügye volt, hogy a DICE sorozata végre a régi fényében ragyogjon. Csupán négy stúdió együttes munkája, és a belső teszteken résztvevő játékosoknak köszönhető, hogy az EA ezúttal nem okozott csalódást. A kiadó évek óta zajló rossz szériája végre megtört, bár mára vannak jelek, hogy a formula kifulladt, három hónappal a megjelenés után is számos probléma van vele, de a fejlesztők mentsége mellett szóljon, igyekeznek időben reagálni. 40 éves fejjel már korántsem HC szinten játszok a BF6-tal, csupán levezetésként egy-egy komolyabb extraction után.

2, Ninja Gaiden 2: Black
Itagaki-san még pont megérte, hogy az év elején újra régi fényében tündököljön minden idők legnehezebb hack 'n' slash akciójátéka, ami nem csupán szebb lett, hanem számos idegesítő hibát sikerült orvosolni benne. Régi harcosként csak örülök neki, hogy idén a játékipar visszatért a hőskorba, amikor a kihívást még nem a soulslike-ok jelentették, hanem az emberfeletti reflexek. Nyilván mára beérem szerényebb nehézségi szinttel is, viszont a legújabb 4. részt valahogy nem tudtam annyira élvezni, mint a klasszikust. Hayabusa az igazi nindzsa, és pont.

1, Arena Breakout: Infinite
Az elmúlt években nagyon elkaptak a kivonásos shooterek, és noha nálam a Hunt: Showdown 1886 a műfaj uralkodója, idén csak egy cím érhetett a nyomába, a Morefun Studios ingyenes lövöldéje. Nem akar lehúzni, nem is büntet folyton, mint a Tarkov. Minden egyes mechanikáját finomra csiszolták, izgalmas és okos, és még így is bitang nehéz. 2025-ben megannyi gazdag, fájdalmas és örömteli órákat köszönhettem neki.