A magát szerényen Kanada elsőszámú játékfejlesztőjeként aposztrofáló Brian Provinciano 2002-ben, 11 éve tűrte fel az ingujját ama konok elhatározással, hogy ő bizony pusztán hobbiból, egyes egyedül, kvázi egyszemélyes hadseregként elkészíti a Grand Theft Auto III-at a Famicomként is ismert NES-re, a fejlesztést pedig a Grand Theftendo névre keresztelte. Az ilyen, úgynevezett demake garázsprojektek többsége mögül persze rendszerint elpárolog a kitartás, ráadásul az anyag jogilag is problémásnak ígérkezett, hősünk legfeljebb abban bízhatott, hogy egy emulátorokkal és flash kártyákkal működő, ingyenes ROM miatt a Rockstar nem fogja kiperelni a gatyájából. Két évvel később leplezte le az egész újragondolt Portland Cityt tartalmazó prototípusát, ami a képek és videók tanúsága szerint már meglehetősen kiforrott volt, és flottul működött az 1.79 MHz-en: a kép scrollozott minden irányba, éltek és lepuffantásra haltak a járókelők, meg lehetett autókkal furikázni is.
Az anyag az évek vánszorgásával párhuzamosan hízott és változott. Mivel Provinciano amúgy is PC-n dolgozott az általa nulláról épített, eszméletlenül fejlett hardveres (futás közben NES-debugolás) és szoftveres (még az assemblert is ő írta) fejlesztőkészletével, egy idő után már a PC lett a célplatform, azzal a távlati tervvel, hogy majd később visszaportolja a kész játékot NES-re. Miután így számos technikai korlát vált köddé, elkezdett más játékok előtt is tisztelegni pályaelemekkel, küldetésekkel, harcrendszerrel és egyebekkel, végül eltűnt a GTAIII alap, csupán nagy vonalakban maradt meg egy hasonló sandbox-alapú váz, de ez sok további játékról is elmondható. Innen kezdett komolyra fordulni a dolog, emberünk otthagyta a szintén játékfejlesztői főállását, Vblank Entertainment néven saját céget alapított, és teljes munkaidőben az immár eladásra szánt játékra koncentrált.
A kiadás előtti végjáték meglehetősen hektikusan alakult. Noha Provinciano már begyűjtött pár díjat, elismert és várt volt a terméke, mégsem sikerült olyan egyszerűen jóváhagyatnia és kiadatnia, ahogy remélte. A fejlesztés utolsó százalékai alig fogytak, már-már nevetségesnek tűnő, mellesleg a játékban magában is bőségesen parodizált bürokratikus labirintusok hátráltatták a kreatív munkát. A Nintendo öltönyösei például tárgyalni sem hajlandók egy olyan céggel, ami nem tart fent saját irodát, így csak az ő kedvükért külön telephelyet is kapott a Vblank, amit nem kevés pénzért kellett fenntartani egy fő számára, lényegében feleslegesen. A Microsoft-menet sem ment sokkal olajozottabban, noha ott volt a majdnem kész produktum, ők azért berendeltek több száz oldal dokumentációt, és elhúzták fél évig a tárgyalást. Végül külső zenészekkel és egy társgrafikus bevonásával csak pont került a történet végére, amikor ősszel kigördült a Retro City Rampage PC-re, továbbá Amerikában PS3-ra és Vitára is. Mi európaiak az utóbbiakat pár napja kaptuk meg az X360-as változat világpremierjével közel egy időben, és állítólag még ebben a hónapban kifut a Wii átirat is.
Az alapok természetesen hűen követik a GTA-s hagyományokat, ha a világ, a történet és a karakterek le is kanyarodtak idő közben az útról. Egy Theftropolis nevű, nem túl nagy várost kapunk, ami ugyanakkor már kezdetben is teljesen bejárható, az átszelése gyalogosan legfeljebb két percbe telhet. A kutyagolás mellett járművekkel is közlekedhetünk, de a kínálat kizárólag a szárazföldre korlátozódik: gördeszkát, biciklit, motort, személyautót, továbbá a rendőrautótól a kamionon át az úthengerig változatos céljárműveket és munkagépeket csaklizhatunk el. Akad néhány nagyon különleges eszköz is, például a régi Batman-tévésorozat Lincoln Futura alapú Batmobile-ja, a Vissza a jövőbe filmek időutazásra felspécizett DeLorean DMC-12-ese, illetve a meglovagolható Donkey Kong. A járókelőket és a forgalmat a NES-gyökerekkel rendelkező programban természetesen nem irányítja valami ördögi komplexitású script, a breaktáncosokat, utcazenészeket és pár efféle álló figurát leszámítva mindenki megy a dolgára, szóba nem elegyedhetünk velük, az egyetlen lehetséges interakció a megtámadásuk, ami után fejvesztve próbálnak menekülni.
Sok egyéb teendő híján, a legtöbb küldetés során, sőt gyakran teljesen akaratunkon kívül is a bűn útjára léphetünk. Ekkor a tetteink súlyának függvényében nő a körözöttségi szintünk, amit itt a GTA-sorozattal ellentétben nem néhány csillag, hanem egy fokozatos hőmérő szimbolizál. Ilyenkor kergetnek minket egyre nagyobb erőkkel a rendőrök, sőt a végén már a hadsereget is bevetik ellenünk tankostul. Mellesleg a legmagasabb fokozat sem különösebben veszélyes, ha a nekünk rohanó rendőrautók és golyók között folyamatosan ugrálunk és szlalomozunk. A körözöttségi szintet fix helyeken található, forgó, kék érmékkel és a járművünk átfestetésével is csökkenthetjük, továbbá, noha a kopók utánunk jönnek a házakba is, a csövekben biztonságban vagyunk tőlük, ezzel a trükkel kibekkelhetünk egy maximális riasztást is. A missziókat szintén a jól ismert módon vehetjük fel megjelölt pontokon tanyázó NPC-ktől, néha több is él párhuzamosan, és néhány már megismert figura kihagyható, fakultatív feladatokat is tartogat számunkra, ezeket a sárga színűkről ismerhetjük fel.
A gyalogos irányítás nagyon kézre áll, arra megyünk, amerre a bal analóg kart húzzuk. Külön gomb is szolgál a támadásra, ebben az esetben egyenes irányba ütünk, lövünk vagy dobunk, hosszú nyomással pedig akár rögzíthetjük is a célpontot, ugyanakkor a jobb karral meg bármikor harcolhatunk nyolc irányba szabadon, így gyakorlatilag egy fapadosabb twin stick shootert kapunk. Néhány vicces, klasszikus nintendós mozdulatot is átvett a játék, az ellenfeleket a fejükre ugrálva is sebezhetjük, ez a támadás ráadásul a játék végén sokkal erősebbé válik, hasonlóképp fel is kaphatunk tárgyakat és embereket, hogy aztán eldobjuk őket. A járművek irányításával már kevésbé voltam kibékülve. Alapban ugyanúgy mozognak, mint a karakterünk, a bal kar által meghatározott irányba, így a kar húzása egyben a gázpedál nyomásának is megfelel, külön gáz nincs, csak fék. A legtöbb közlekedési eszköz ráadásul elég lassan gyorsul, de aztán szinte irányíthatatlanul száguld. Ez valószínűleg a koncepció része volt, kapunk is pár arra utaló viccet, hogy ámokfutást rendeztünk a járdákon, ez gyakorlatilag elkerülhetetlen, emiatt ha csak tehettem, gyalogoltam. Szerencsére kevés küldetés épít sok és precíz vezetésre, tehát különösebb problémát nem jelent a dolog. A megnyerés után találtam csak meg az alternatív kiosztást, annál a hagyományos módon kormányozhatunk jobbra és balra, meg kapunk külön gombot a gázra és fékre, de a túlgyorsulós problémát ez nem orvosolja, sőt így talán még kevésbé kontrollálható a vezetés, érthető, hogy a másik mód lett az alapértelmezett.
Történetünk 1985-ben kezdődik, ekkor vetődik a szimplán Player névre hallgató, bőrjakós, nem túl eszes héroszunk Theftropolis városába, és mivel egy szuperbűnöző toborzó hirdetésébe akad bele először, hát el is szegődik bandatagnak. Három évvel később, a játék jelenében még mindig a Jokerről mintázott Jester szolgálatában áll, ekkor kapjuk meg az irányítást A sötét lovag nyitójelenetéről másolt küldetés során. A rablás nem sikerül túl jól, meg kell ismételni kicsiben, ám ekkor hirtelen lezuhan a figuránk elé egy telefonfülke, kiugrik belőle Bill és Ted, majd kisvártatva feltehetően robot Bill és robot Ted, végül berobog Brown doki is, aki a jelenetet látva tévesen az hiszi, hogy protagonistánk a rutinos időutazó, ezért megbízza az időgéphez szükséges, többnyire különféle játékokból indokolatlanul átemelt tárgyak beszerzésével. Innen ez a fősodor, még a Szellemirtók kötelékében végzett munkák száma nagyobb, persze rengeteg küldetés és részfeladat is behoz nosztalgikus játék- vagy filmjeleneteket. Hozzá kell tennem, hogy a fejlesztő persze kellően óvatos volt, nem akarta jogilag megütni a bokáját, így szinte egy név, cím vagy védjegy sem szerepel az eredeti formájában, és a játék sok helyen hangsúlyozza, hogy csupán paródia, persze ettől még minden popkulturális utalás jól felismerhető és azonosítható.
Ahogy GTA nem létezik mini-játékok nélkül, úgy GTA-klón sem nagyon. A többség beépül a történetbe (Frogger, Commando, Metal Gear, Paperboy, Maniac Mansion, Tapper, Smash T.V., OutRun stb.), de akadnak arcade automaták is, amiken többnyire sztárolt független fejlesztők által készített, kortárs, hasonlóképp retro stílusú, jogilag lezsírozott, néven nevezett játékok különféle rokonai, mellékszálai futnak. Ez nem teljesen újdonság, elsütötték már, de mindenképp jópofa és érdekes, kíváncsi lennék, hogy ingyenes reklámcsere lapul-e a hátterében, de erre bizonyára nem derül fény soha. Ilyen a Bit.Trip: Retro City, a 3D szemüveggel is játszható, képzeletbeli Virtual Boyon futó Virtual Meat Boy és az Epic Meal Time, továbbá a Destructoid játékportál és a Minecraft is kapott komolyabb „reklámidőt”. A csak futólag szöveggel, plakáttal, tárggyal, fegyverrel vagy egyéb módon megidézett filmeket és játékokat is jegyzeteltem egy ideig, de a lista több bekezdést kitöltene, így csupán pár hangsúlyosabbat emelnék még ki: Mario, Zelda, RoboCop, Leisure Suit Larry, Monkey Island, Skate or Die, Knight Rider, Bionic Commando és Fez.
A félig oldalnézetbe rajzolt, felnagyított, pufók pixeles grafika igazán remekül működik, megkockáztatom, hogy gazdagabb és hangulatosabb, mint az első, felülnézetes GTA-k. A figurák ugyan ebből következően már túlontúl elnagyoltak, a rendőröket például nem egyszerű megkülönböztetni a kék járókelőktől, amikor éppen nem üldöznek minket. Nálam bevágódott a régi gépeket kerettel és megjelenítési stílussal megidéző beállítási lehetőség is, bár nyilvánvaló, hogy négyszínű Game Boy módban senki nem tolná végig az anyagot. Sajnos a történet még dadaista kísérletként szemlélve is zagyvaság, nagyjából azon a szinten mozog, ahogy egy ötéves lejátssza akciófigurákkal a reggeli rajzfilmeket. Provinciano az egy évtizedes fejlesztés során nyilván elvesztette az értékítéletét a művével kapcsolatban, ez természetes, és vélhetően az anyagi problémák miatt kellő mennyiségű független tesztelővel sem rendelkezett, akik rámutattak volna a problémára. Noha a téma szubjektív, és üdvözöltem a címből is következő, irdatlan mennyiségű nosztalgikus kikacsintást, a humort is meglehetősen felületesnek, kidolgozatlannak, vérszegénynek tartottam, ami sajnos szinte csak olyanokban merül ki, hogy: figyi, berakom ide a tini nindzsa teknőcöket, ha mind a négyet lekaszabolod, kapsz egy acsit. A Retro City Rampage mindezekkel együtt is egy szórakoztató, kellően tartalmas, szerethető XBLA-játék, csupán azt a magas lécet nem sikerült átugornia, amit sokan elvártunk tőle.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.