Grand Theft Auto V megateszt

Csalóka dolog az idő. Úgy emlékeztem, a Grand Theft Auto IV nem túlságosan régen jelent meg, pedig az alapjáték konzolos debütálása óta már csaknem öt és fél év szállt tova. A skót DMA Designból alakult Rockstar North, és persze az egész szorgos cégcsalád nem csapta össze a nagy folytatást, ugyanakkor még éppen elcsípte vele az Xbox 360 és PlayStation 3 hattyúdalát. A nagy ötös ismét a Kalifornia déli részéről mintázott, a Szent András-törésvonal után San Andreas névre keresztelt fiktív államba repíti vissza a játékost, de a világ mégsem újrahasznosított a Grand Theft Auto: San Andreasból, a nulláról építették fel újfent. Természetesen Los Angeles legjellemzőbb helyszínei, épületei, negyedei és látványosságai visszaköszönnek Los Santos képében, ahogy a Salton-tó és környéke is, San Fierro / San Francisco és Las Venturas / Las Vegas ugyanakkor most lemaradt a térképről, csupán néhány apró települést látogathatunk még meg. A térkép méreteivel kapcsolatban voltak nagy ígéretek, melyek szerintem azért kicsit túloztak, noha az új Los Santos kétségtelenül nagyobb, a három korábbi nagyvárost azért önmagában nem übereli. Virtuális mérföldeket nem méricskéltem, de anno jóval tovább, talán tizenöt-húsz valódi percbe telt a sivatag átszelése, ami persze nem jelenti egyértelműen azt, hogy összement a terep, csupán kevesebb a felesleges üresjárat, percek alatt eljutunk bárhova, jobban hangolták be a játékélményt, vagyis lényegében pozitív irányba fejlődött minden. A nagyobb repülőgép-temetőt ugyan hiányoltam, apróbbak persze akadnak, a Los Angeles Union Station sem öröklődött, de bizonyára felbukkantak olyan épületek is, amik meg a régi Los Santosból hiányoztak. Összességében lenyűgöző a világ a hatalmas látótávolsággal, a dinamikus időjárással és az élethű óceánnal, ráadásul jóval alaposabban kidolgozták a városon kívüli részeket is, mivel sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak.

A legfőbb és legmerészebb újítás azonban a három párhuzamosan irányítható és menedzselhető karakter. A kilenc évvel korábban játszódó, bevezetőnek és egyben gyakorlópályának tekinthető, a legfőbb alapkonfliktusoknak megágyazó prológus után egy ideig csak a feka Franklint irányíthatjuk. A húszas éveiben járó, ambiciózus fiatal alapvetően jó srác, kezdetben van többé-kevésbé rendes munkája is, és bár olybá tűnik, hogy a zakkant nagynénje nyakán él, idővel kiderül, hogy a szerény családi kecó fele anyai örökségként az övé, lényegében a harcos feminista tánti a megtűrt rokon. Franklin és legjobb barátja, az indián és afrikai felmenőkkel rendelkező Lamar egy örmény luxusautó-kereskedőnek lopják vissza az adósságcsapdába csalt és fizetni képtelen adósok verdáit, behajtóként ügyködnek, amíg össze nem akad a bajszuk Michaelével, mely konfliktus végül az állásukba kerül. Emberünk ekkor lép a bűn útjára, miután a visszavonult Michaelben meglátja a potenciális mestert és apafigurát. A orábbi balhéi mellesleg nem ismertek, régebben valamennyire a Grove Street Familieshez tartozott, de kinőtt a bandázásból, és nem szívesen öl embert, persze amikor a helyzet úgy hozza, azért nem remeg az ujja a ravaszon. Az ismeretségi köre nem különösen kiterjedt, de ez mindhárom karakterről elmondható, egyrészt a fókusz így jobban a trióra helyeződik, egymással lógnak, másrészt talán kivitelezhetetlen és unalmas is lett volna, ha mindenki köré annyi háttérember kerül, mint a korábbi részekben.

Pár küldetés után nyílik rá módunk, hogy Michaelt is kötetlenül, missziókon kívül is irányíthassuk. Ő az ütközőpont, a bandavezér, a legfőbb szereplő, a GTA Danny Oceanje, bár ettől még nem kell feltétlenül gyakrabban kontrollálnunk, és számára sem büdös a munka, még felmosó mini-játékot is kell pörgetnünk vele. A némi súlyfelesleggel rendelkező Michael durván a negyvenes évei végén járhat, visszavonult bankrablóként nagyon unja magát, és a kapuzárási pánik is gyötri. Amíg bele nem szalad a többiekbe, a kikapós és egyben kleptomániás neje, a valóságshowba vágyó lánya, a játékfüggő fia és a pénzéhes pszichiátere jelenti számára a világot, no meg a régi filmek. Az már kezdetben is gyanús, hogy miután kilenc éve lebukott a ludendorffi balhéban, a világ számára hivatalosan meghalt, és tanúvédelmi programba került, hogyan élhet ilyen fényűző életet Hollywood helyi megfelelőjében, Vinewoodban, egy teniszpályának is otthont adó, pazar luxusvillában. A válasz nem késik sokat, a dolgot egy korrupt FIB-ügynök (aki nem tudná, ez GTA-s FBI) rendezte el elsősorban a saját előmenetele céljából, innen már lényegtelen, és nem is derül ki egyértelműen, hogy a tanúvédelem mennyire hivatalos. Michael vonakodva, lassan rázódik ismét a bűnözői életmódba, amikor hirtelen összecsapnak a feje felett a hullámok. Felindulásból hatalmas kárt okoz egy mexikói maffiózónak, amit valahogy meg kell térítenie, az új aktivitása feltűnik felsőbb FIB-vezetők számára is, akik „szívességekkel” hozakodnak elő, és végül előkerül a régi barát, Trevor is, akit Michael annak idején a többiekkel együtt feldobott. Nem szívesen tette, gyötrik is a démonok miatta, de családos emberként úgy érezte, ha akkor nem száll ki, rövidesen a tepsiben végzi. A sorozatos rablások és más balhék aztán fel is rázzák hősünket, vérszemet kap, a hosszú, tunya évek után végre ismét elemében érzi magát.

Trevor viszonylag későn nyílik meg, különösen, ha a többi karakterrel sok mellékest is csinálunk, akkor viszont egy ideig mást nem irányíthatunk. Ő egy igazi veszett kutya, egy ketyegő bomba, egy pszichopata állat, és ezt minden túlzás nélkül írom, ha másért nem, miatta mindenképp megérdemli a játék a felnőtt korhatár-besorolást. Ugyanakkor egy ilyen figura bőrébe bújni sem rossz móka. Trevor kezdetben a városon kívül él, az egész lepukkant vidék az ő felségterülete, persze néhány száműzetéses szakaszt leszámítva (ami a határok átlépésekor nagyon erős támadások sorát hozza a nyakunkra) bárki bármerre mehet, eltávolodhat az otthonától, már kezdetben is teljesen nyitott az egész bejárható világ. Érzésem szerint a szereplők kinézetéért nagymértékben felelős Roxie Vizcarra (figyelem: tényleg nagyon nem gyermekbarát az oldala, ahogy a tumblija sem) leginkább nála élte ki a sajátos stílusát, meg persze került bele egy nagy adag Hunter S. Thompson is. Trevor „ügyvezető igazgató” a saját, három főt foglalkoztató, metamfetamint és fegyvert forgalmazó „vállalkozásában”, az mellékes, hogy a két holdkóros csicskája együttesen is alulról karcolgathatja az 50-es IQ-t, egyedül a nagyobb balhékban is jól teljesítő Chef normális. Emberünk jól érzi magát a senki földjén, a konkurenciát mindig megregulázza, ami azt illeti, az antréja sem hétköznapi, miután a The Lost and Damned GTA IV DLC-ből ismert motoros banda is a környékére tévedt, Trevor megdöngette Ashleyt, és brutális kegyetlenséggel agyonverte a kiegészítő néhai főszereplőjét, Johnnyt. A dolgok akkor állnak a fejük tetejére, amikor Trevor véletlenül megtudja, hogy régi cimborája, akinek emlékére még tetkót is varratott magára, nem halt meg. Ettől iszonyatosan pipa lesz már úgy is, hogy az árulásról ekkor még nem tud, a húrok pattanásig feszülnek, és dübörögve közeledni kezd a hatalmas összeütközés.

Nagyon tartottam tőle, hogy a váltás nem fog működni, vagy technikai problémái lesznek (egyebek mellett, ha nagyobbat ugrunk a térben, hatalmas adatmennyiséget kell betölteni), vagy annyira szétaprózza a figyelmünket a három szereplő, hogy végül egyikhez sem kötődünk. A dolog szerencsére viszonylag jól sikerült, ha ketten vagy hárman együtt vannak, az emberváltás egy pillanat alatt végbemegy. Amennyiben máshol tartózkodnak, csak küldetésen kívül, körözési csillagok nélkül válthatunk, ekkor komótosan felmegy a virtuális kamera az égbe, átmozdul a célpont fölé, és szép lassan bezoomol, cirka 5-6 másodpercig tarthat a művelet, egyáltalán nem veszélyes. A nem túl rég magára hagyott szereplőket még elcsíphetjük ugyanabban a helyzetben, de egy idő elteltével önállósítják magukat, átöltöznek, és teszik a dolgukat. Kezdetben szinte mindig egy étteremben találtam őket, valószínűleg így tervezték, hogy mielőtt belerázódunk, ne csöppenjünk rázós szituációkba, de később már nem volt ritka, különösen a fékezhetetlen Trevor esetében, hogy nagyban üldöztek a zsaruk. Persze a rendszer nem teljesen problémamentes, több emberes küldetésben különösen nagy káosz alakulhat ki, pláne úgy, hogy váltáskor fel kell készülnünk az új pozíció és szemszög gyors felismerésére, honnan lőnek ránk, merre húzódjunk fedezékbe, ráadásul, ha rövid idő után visszaváltunk, már az átmenetileg mesterséges intelligencia által terelgetett figuránk is gyakran teljesen másutt, más szituációban lesz. Ezeket leginkább a nem veszélyesen magas nehézségi szint, a nagyon gyakori ellenőrzőpontok (melyektől újra próbálkozunk, természetesen a nagyobb kihívásra szomjazóknak nem kötelező élni velük), a nyugodt állapotban félig visszatöltődő energia és végső soron a pár hiba után betanulható scriptek ellensúlyozzák. A dolog előhívása sem rossz, amíg a digitális iránygombot lefele nyomjuk, amolyan bullet time módon lelassul minden, némi statisztikát is nézegethetünk, és a jobb karral nyugodtan tallózhatunk a szereplőket reprezentáló körcikkek között, mellesleg így még Franklin kutyájának nézőpontjából is kaphatunk ízelítőt.

Igazán jelentős, meghökkentő változások ugyan az előző rész óta nincsenek, hiszen nyerő felálláson nem szabad változtatni, ugyanúgy külső nézetben, gyalogosan vagy járművekben száguldozva kell bűnöznünk és feladatokat megoldanunk a nyitott világban, amit a korábbi GTA-kban már megszokhattunk, a rengeteg apró finomítás ugyanakkor összességében nem kicsit növeli a játékélményt. Mellesleg a Rockstar bátran vágott, nyesett, butított és egyszerűsített is itt-ott. A nagy térkép például viszonylag kevés ikont sorakoztat fel, nem lehet és nem is kell rajta szűrni, a játszhatóságot ugyanakkor nem hátráltatja, korábban is fejben kellett tartanunk néhány fontosabb helyet, most sincs másként. A kicsi, akció közben látható térkép előre és hátra is lépett, szakított a szkeuomorfizmussal, mint Sir Jony Ive, nem imitál már kör alakú iránytűt, a különféle állapotcsíkok sem a peremén futnak, hanem alatta, maga a térkép a nagyobb négyzetben ugyanakkor korszerűen bedöntött, így sokkal többet mutat, mint a korábbiak felülnézete. Az ellenfeleket mellesleg csak akkor láthatjuk rajta, ha beszélnek vagy zajt csapnak, persze ez fordítva is működik, amikor nem látnak minket, a hangunk alapján bukhatunk le, ezt is monitorozhatjuk, a minket reprezentáló kék kör aurája a visszajelzés. Az ugratáskor némiképp döntögethető autók sem ladikként siklanak már, és szerintem jobban törnek meg deformálódnak, emellett nem is védenek annyira, egy-két jó helyzetben levő hekus az ablakokon keresztül is pillanatok alatt szitává tudja lyuggatni az emberünket. Más esetekben is könnyebb meghalni, és változott a körözési rendszer is, egy csillag után rögtön jön a kettő, ha nem adjuk meg magunkat, és nyilván nem tesszük, ezt már nem egyszerű lerázni, háromnál pedig jönnek a szinte mindent látó helikopterek. Amikor a kopók elvesztették velünk a közvetlen vizuális kontaktust, a térképen a közelieket meg is figyelhetjük, sőt azt is, hogy merre néznek, meddig látnak el, mit pásztáznak, ez persze nem életszerű előny nálunk, de izgalmasabbá teszi a legjobban a Drive - Gázt! elején ábrázolt macska-egér játszmát.

Jelentéktelennek tűnő apróság, ugyanakkor szintén remek ötlet, hogy a véletlenszerűen felbukkanó feladatok közelében egy nagyot vakuzik a játék a szemünkbe, míg a négyesben és korábban rengetegszer száguldhattam el az ilyenek mellett le és fel, ahogy nyilván mindenki, ezzel a rendszerrel itt nem lehet nem észrevenni őket. A fegyverváltáskor szintén belassul minden, a nagy körmenüben bármikor nyugodtan kalandozhatunk, sőt az egy mezőbe kerülő, rendszerint azonos lőszerkészleten osztozó hasonló csúzlik között még az iránygombokkal lapozhatunk is. Ráadásul a fejlesztők nem finomkodtak a „mennyit bírhat el egy ember valójában” téma körül, annyi dorgálóeszköz és skuló lehet nálunk, amennyit csak akarunk, Rambo elbújhat a fasorban, hovatovább a választék is óriási, és szinte mindent szanaszét modolhatunk, kikapcsolható lámpákkal, hangtompítókkal, nagyobb tárakkal, távcsövekkel és sok egyébbel is legózhatunk, még külön festéseket is kérhetünk. Visszatért a fodrász- és tetoválószalon, így a ruhákon túl is változtathatjuk a kinézetünket, nem tért ugyanakkor vissza a gyúrás és az evéssel változtatható testsúly, melyek elsőre jó poénok voltak a San Andreasban, de hamar fárasztóvá váltak, nem is passzol az ilyen Sims irány egy GTA-ba. Sokak örömére visszatért az autótuning is, rengeteg dolgot fejleszthetünk, olyan fontosabbakat is, mint a páncél és golyóálló gumi, csak a bling-bling kevesebb, nincs matricázás, csak átfestés, ahogy a rugós lowrider-téma sem öröklődött, de annyira nem hiányzik. Lóghatunk a haverjainkkal is, de nem nyaggatnak minket, ami talán a legidegesítőbb dolog volt a négyesben, és egy röpke sértődést leszámítva szerintem nincs is tétje, ha egy lefixált találkozót lekésünk, nincsenek magasan tartandó barátcsíkok. Ha már itt tartunk, nagyon mellékes, de az ezúttal cickót valóban villantó sztriptíztáncosnőkkel viszont kialakíthatunk ilyen módon jó viszonyt, és nem csak pénz, de bókok és érintések segítségével is, amit otthon egy kvázi Hot Coffee-re invitálással hálálnak meg.

Mivel a játék a jelenben játszódik, a mobilok is korszerűek, és a fejlesztők még arra is ügyeltek, hogy mindenkién más operációs rendszer fusson. Így a telefonfülkék után a netkávézók is a múlt ködébe vesznek, fotózhatunk, akár selfie-t is, világhálót böngészhetünk, tőzsdézhetünk és járműveket is vásárolhatunk az elektronikus svájci bicskákkal. A Twittert figurázó Bleeter mellett megjelent a Facebook GTA-s megfelelője, a Lifeinvader is, így a hírek mellett ezeken is követhetjük, hogy miképp reagálja le a nép egy-egy látványosabb akciónkat. A gyors mozgást és kevés üresjáratot a megváltozott arányok mellett az is biztosítja, hogy eltűntek a sztrádákról a fizetőkapuk, semmi effélével nem kell folyamatosan bajlódnunk, ugyanakkor érzésem szerint sokkal kevesebb épületbe mehetünk be, mint korábban, még nyitott Cluckin' Bellt és Burger Shotot sem találtam, a küldetésekben érintetteken túl talán csak néhány kirabolható boltba térhetünk be, de nyilván ez volt a jobban kidolgozott felszín ára. Visszatértek a megvásárolható ingatlanok is, ezek többsége nem szimpla pénznyomda, hanem végtelen számú variált küldetést kínál, egyeseket, például a drogfutárost és autómentőst szabadon vehetjük fel, másoknál hívásra kell válaszolnunk, ilyenek a védelmi feladatok. Azt ugyanakkor nem értem, hogy az előző részben eltörölt mentős és tűzoltó munkák mellett mért szüntették meg még a rendőrit is, van persze rengeteg teendő, de ezek a még élő taxis mellett bizonyára sokak által kedvelt alapfeladatok voltak. Kiesett még a tekézés, a biliárdozás, továbbá mindenféle video- és szerencsejáték, kicsit más szabályokat kapott a darts is, ugyanakkor ismét elérhetővé vált a vérengzés, a lőtér és a triatlon. Utóbbi arról is lerántja a leplet, hogy ismét hajthatunk kerékpárokat, gyakorlatilag a modelleket leszámítva minden korábbi GTA-ban megjelent járműtípus elérhető itt: autók, motorok, biciklik, helikopterek, repülőgépek, hajók, néhány speciális munkagép, sőt újdonságként egy tengeralattjáró is.

A kiszáradt sivatagokkal, jól működő farmokkal, szőlőbirtokokkal, drogtanyákkal, lepukkant bádogfalukkal, takaros kisvárosokkal, bányákkal, böhöm nagy hegyekkel, erdőkkel és még ki tudja mikkel tarkított vidék mellesleg nem csak látványos, de gyalogosan sokkal veszélyesebb, mint a nagyváros. Szinte mindenhol prérifarkasok ólálkodnak, de a gazdátlan kutyák is jókorát harapnak ki az energiacsíkunkból, ha nem kerüljük el őket. A legveszélyesebb állatok azonban az erdőkben és hegyekben poroszkáló pumák, nagyon gyorsan, váratlanul rontanak ránk, és azonnali halált okoznak, ugyanez a helyzet a mélyebb vizekben a cápákkal. Az állatok határozottabb jelenléte kelti igazán életre a külső területeket, a birtokokon marhák, az erdőkben szarvasok és vaddisznók legelésznek, utóbbiak pedig megágyaztak a vadász mini-játéknak is, ami elég jó móka, már amennyiben kivédjük a nagymacskák minden orvtámadását. Mellesleg Franklin Chop nevű kutyáját magunkkal is vihetjük, ha rendelkezünk egy iOS-t futtató készülékkel, a rövidesen Androidra is megjelenő, ingyenes iFruit app segítségével Tamagotchi-módra idomíthatjuk a scriptelt hetyegéssel elhíresült ebet. Az újabb szabadidő-tevékenységek között megjelent még a jógázás, ami egy könnyű, egyszerű és meglehetősen unalmas gombnyomogatós feladat, ha az ötlet nem is rossz, hogy az analóg karokkal a valódihoz hasonló pózokat tartsunk ki, és a légzésünket két másik gombbal szabályozzuk. A golf már izgalmasabb, szinte teljes értékű játéknak is elmehetne, a több nehézségi szintet kínáló tenisz szintúgy.

Az érdekesebb újítások közé sorolható még, hogy minden karakter rendelkezik nyolc paraméterrel: specialitás, kitartás, lövés, erő, lopakodás, repülés, vezetés és tüdőkapacitás. Ezek „gyárilag” a figurákra lettek szabva, Franklin az autókra szakosodott, így ő már kezdetben is nagyon jól tekeri a kormányt, Michael a fegyverhasználatban erős, Trevor, a kiszuperált kanadai pilóta pedig a levegőben van otthon, bár a későbbi elérhetősége miatt szinte mindenben erősebben kezd, mint a többiek, akik addigra már sokat fejlődnek az irányításunk alatt. Ezek az értékek sok mindent meghatároznak, kezdve azzal, hogy mennyire stabilan kezelhetjük a fegyvereket, autókat és légi járműveket, egészen odáig, hogy milyen hosszan bírjuk ki egy levegővel a víz alatt. Mellesleg a kitartás kimaxolása után akármilyen hosszan sprintelhetünk, soha nem fáradunk el. A szintén újdonságnak számító specialitás mindenkinél egyedi, Franklin esetében járművekben bevethető időlassítás, bullet time, Michaelnél hasonló, viszont gyalogosan, harcban élesíthető, Trevor speckója is az összetűzéseknél jön jól, ő amolyan berserker módba kapcsol, többet sebez és kevesebbet sérül. Az ilyen tartalékainkat az energia és pajzs melletti harmadik csík tükrözi, már amikor nem víz alatt vagyunk, akkor ugyanis a levegőt mutatja. Tölteni hasonló, de mégis kicsit változó módokon tudjuk, a rossz sávban történő autós száguldozás Franklinnél alapban is növeli az értéket, Michaelnél csak a nagyon gyors sebesség és az ütközések előli kitérések tornázzák a mutatót, Trevor csíkja pedig csak az utóbbiaknál növekszik lassacskán, persze vannak más módok is, a sikeresen kivitelezett fejlövések és Trevor esetében az elszenvedett sérülések is hatékonyan befolyásolják a mércét.

A történet leginkább a telhetetlen FIB-ügynökök zsarolásai, a Tevor és Michael között feszülő konfliktus és egy sor, gyakran több küldetésnyi előkészítést igénylő rablás köré épül fel. A sztori kezdetben nem tűnt annyira ígéretesnek, a legtöbb helyzet, ha más színben is, de szerepelt már korábbi GTA-ban, ugyanakkor a végére azért nagyon hangulatos, buddy film jellegű atmoszféra alakul ki. A rablásoknál mellesleg több, mesterséges intelligencia által irányított szereplőt is felbérelhetünk, néhányat véletlenszerű találkozásoknál nyithatunk meg, de akadnak régi ismerősök is, mint Packie McReary. Ők a sikeres balhék után fejlődnek, viszont részesedést is kapnak a zsákmányból. A válaszutak már nem újdonságok, de itt különösen hangsúlyosak, a legtöbb rablást két teljesen eltérő módon is végrehajthatjuk, a végjátéknál pedig egyenesen három út közül választhatunk. A technikai újítások közül a legjobban azt díjaztam, hogy végre bárhol menthetünk állást, a nagyobb volumenű küldetések filmzenét is kaptak, továbbá a teljesített missziókat újrajátszhatjuk, ráadásul mindegyiknél vannak különféle célok (x idő, y fejlövés stb.), melyek alapján belső trófeákat is gyűjthetünk, ez pedig jól megtolja a rengeteg gyűjtögetnivalóval, bázisugrásokkal, ugratókkal, versenyekkel és egyebekkel amúgy is hónapokra elegendő játékidőt. Magasak voltak az elvárásaim, a Grand Theft Auto V mindenben nem érte el ezeket (a Vice City hangulatát szerintem egy újabb rész sem ugrotta meg), mindenesetre jött, látott, és meggyőzött, nálam bekerült a legjobbak közé.

Kapcsolódó cikkek

• Grand Theft Auto V PC-s teszt
• Grand Theft Auto V végigjátszás 3/3.
• Grand Theft Auto V végigjátszás 2/3.
• Grand Theft Auto történelem