Ha jól emlékszem, akkor ez a felirat állt az Egygyűrűn mordori nyelven. Az Egygyűrű, ami olyan sok problémát tudott okozni, pedig „csak” egy apró kis ékszer nem igaz? Hát az igazat megvallva a történet szerint nem csak az... De ezt már mindannyian ismerjük, a legendás történetet, ami annyira szép és megható olyan emberi, és varázslatos is egyben, hogy akár még meg is történt lehetne... De amit nem ismerünk az az, hogy voltak-e más hősök is a legendás második Gyűrű Háborúban, voltak-e még mások is, akik a jóságért és a fényért harcoltak egy olyan korban, amikor csak a barátság és a becsület menthet meg minket, egy olyan korban, ahol csak együtt, egymásban bízva győzhet a jó ügye, egy olyan korban, amit csak a harmad kornak emlegetnek...
A kérdésre a válasz az, hogy természetesen voltak, valószínűleg rengetegen voltak, akiknek a történetét el lehetne mesélni, akár ugyanekkora trilógiában, mint a Gyűrűk Ura. Ebben a játékban, egy ilyen kalandozó csoport életét és történetét kísérhetjük végig, akik ráadásul majdnem ugyanazon az úton mennek végig, mint Gandalf és barátai. Tulajdonképpen majdhogynem a nyomdokaikban haladhatunk végig. Ha jobban bele gondolunk akkor ez nem mindig jelent túlságosan könnyű útvonalat, elég ha Moriára gondolunk, ahol az a rengeteg Goblin volt emlékeztek? Arra is emlékeztek, hogy milyen lény volt még ott Moriában? Na vele is fogunk harcolni... Szóval a lényeg az az, hogy nem hiszem, hogy unatkozni fogtok miközben ezzel a gémmel nyomultok. A történet szerint Benethor-ral kezdjük a kalandjainkat, aki egy Gondori harcos, küldetése nem más, mint Boromir megkeresése és megsegítése ha szükség van rá. Mint azt tudjuk, igencsak nagy szükség lett volna rá, de ezek szerint nem fogjuk őt megtalálni, mert sorsunk fonala másfelé kanyarodik majd. Rögtön a történet elején, megsebeznek minket a gyűrű lidércek, ami tudjuk, hogy nem túl mókás dolog ugyebár. De szerencsére arra járt egy tünde harcos lány, aki a legendás tünde varázslovakat megídézve legyőzi a lidérceket és gyógyszert ad nekünk. Így kezdődnek a kalandjaink Középföldén, és így fogunk belekeveredni a csodálatos történet hatalmas folyamába.
Nézzük akkor a játék stílusát és menetét. Nem tudom, hogy van-e olyan ember, aki még nem játszott a legendás Final Fantasy valamelyik darabjával, de aki még nem, annak legfeljebb új lesz majd a játék menete. Ugyanis a Third Age egy FF klón, de sajnos bármennyire is jó az alapötlet, és a történet magja, nem üti meg az FF-ek varázslatos hangulatát. Miért? Azért mert az FF-ekben a történet volt az, ami előre vitte az embert, a végtelenül sok harc, ami a játékokban volt, csak a szükséges rosszt alkották. Eleinte nagyon élvezi az ember, hogy fejlődik a karakter, meg egyre több varázslata lesz, de hamar beleun ebbe a dologba és már csak a story fogja érdekelni. Namost ugyanez áll fenn itt is, csak miután már beleuntunk a harcba a történet nem fog minket annyira érdekelni, mert már ismerjük azt. Nincsenek annyira nagy fordulatok, annyira nagy meglepetések, ami miatt ott akarnánk maradni a játék előtt. Még a Gandalf által (túlságosan) rendszeresen küldött kis zöld palantirok sem mutatnak újdonságot, mert a filmből vannak összevágva a jelenetek. Ha ezek például nem ismert jelenetek lettek volna, akkor tuti, hogy a játék 50-szer kedveltebb és keresettebb lett volna mint amilyen most. Szóval mint azt leírtam, nem lesz semmi más dolgunk, csak irtani, fejlődni, fejleszteni és ennyi.
Rengeteg felszedhető tárggyal, fegyverrel és páncéllal fogunk találkozni, javarészt ládákban, de természetesen minden megnyert csata után is. Ezekkel könnyíthetjük majd meg egy kicsit az életünket. Szerencsére a páncélok és fegyverek személyre szólóak, úgyhogy nem fogunk összezavarodni a fejlesztések során. Minden egyes karakternek három fajta varázslata (skillje) van, az egyik a fegyverével kapcsolatosak, a másik a kasztjával, a harmadik meg passzív varázslat, ami magától fejlődik. Szerencsére ez a rendszer nagyon profin ki van dolgozva, mert minden egyes új varázslatnak van egy pont szükséglete, amit akkor kapunk meg, ha egy azonos csoportba tartozó varázslatot használunk. Tehát ha azt szeretnénk, hogy például a kiválasztott sword skill-ünket megkapjuk, akkor annyi, más fajta sword skill-t kell használnunk, amennyi annak a pont szükséglete. Természetesen így csak a sword skilljeink fognak fejlődni, míg például a power skillek nem. Tehát rajtunk áll, hogy milyen irányba fejlődik a karakterünk. A játékban 10 különböző nagyobb helyszínnel fogunk találkozni és mindegyiken belül rengeteg apróbb küldetéssel. Minden helyszín akkor lesz 100%-os, ha az összes alküldetést megcsináltuk, ehhez természetesen minden helyszínre el kell látogatnunk, ami valljuk be megéri az extra tárgyak és a fejlődésünk miatt is. Minden teljesített helyszín után, lehetőségünk van a főmenüben kiválasztani az „Evil mode-ot” ami nem más mint, pár csata jelentet a rosszak oldaláról. Ez egy nagyon ötletes kis dolog, ugyanis, ha megnyerjük az összes csatát a rosszakkal, akkor kapni fogunk pár varázstárgyat, amiket az általunk kiválasztott kimentett állás felülírásával már használni is tudunk. A játék egyik talán legidegesítőbb dolga, hogy szinte minden egyes csata után szintet lépnek az embereink. Pedig nem a legkönnyebb fokozaton játszottam. Nem tudom hogy ezt miért így találták ki a készítők, de emiatt elmarad a szerepjátékok egyik legfontosabb izgalmi forrása a szintlépés. Igaz az ellenfeleink is egyre keményebbek lesznek, de akkor is nagyon idegesítő tud lenni, hogy 5 percenként szintet lépünk.
Értékelés:
A játék grafikája, az egyik legnagyobb erőssége. Hihetetlen, hogy milyen grafikákat képesek létrehozni erre az egyszerű kis penya hármasra. Fantasztikusan szépek a tájak, még ha egy kicsit színtelenek is. A szereplők arca teljesen emberi, (már aki ember ugyebár). A környezet és mindennek a kidolgozása teljesen profi és hiteles. A zene a másik nagy erőssége a gémnek, ami ugyebár mind egytől egyig az eredeti zene, rendkívül jól kiválogatva. Ez talán a legnagyobb húzóerő az anyagban, ami miatt nehéz abbahagyni. A játszhatósággal sincsen túlságosan nagy baj, hiszen hamar megtanulható és logikus az egész játékmenet, talán csak a karaktermenüben lehet az elején összezavarodni, mert kétfajtaképpen lehet minden pontot megközelíteni, de idővel megtanulható ez is. A hangulattal már gondok vannak, mert igaz, hogy érezzük a gyürük urás feelinget, de egy idő után már teljesen bele fásulunk a folyamatosa harcba és a történet sem tud igazán elég újdonságot nyújtani nekünk. A szavatossággal van viszont a legtöbb gond, mivel a játékot alig 20-25 óra alatt végig lehet nyomni, és szinte biztos, hogy soha többé nem fogjuk elővenni. Tehát a LOTR – Third Age egy egyszeri kaland, főleg LOTR fanatikusoknak, de mivel jómagamat is annak tartom, ezért attól félek, hogy még nekik sem okoz igazán felejthetetlen élményeket a játék. Sajnálom, hogy ezt kell hogy írjam de a játék csak egy erős közepes... :( Aminek nem örülünk igazán...
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.