Oceanhorn: Monster of Uncharted Seas teszt

  • Írta: Shifty
  • 2016. szeptember 28.
Arcadia birodalmát egy ősi gonosz fenyegeti. Főhősünk édesapja az egész életét tette fel a rejtélyes tengeri szörny megtalálására, de a nagy kutatásban végül nyoma vész. Így hát nincs más választásunk, mi is felkerekedünk.

Régi tartozásunkat rójuk most le, hiszen a The Legend of Zelda: The Wind Wakert ihletforrásul használó Oceanhorn: Monster of Uncharted Seas még iOS-en kezdte pályafutását, méghozzá 2013-ban. A sikeres mobilos premiert aztán a nagygépes kitérők követték, először tavaly tavasszal PC-n, majd Mac-en, hogy aztán PlayStation 4-en és Xbox One-on kössön ki az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb Zelda-klónja. A finn Cornfox & Brothers lehetetlennek tűnő kísérlete viszont csak részben volt sikeres, hiszen hiába hiánypótló próbálkozás az az Oceanhorn, a legnagyobb problémája pont az, hogy már-már szolgalelkűen igyekszik másolni klasszikus elődjét, így ahelyett, hogy saját útját járná, olykor-olykor beletörik a bicskája a koppintásba. Mindenesetre kalandozás és felfedezés rég volt ennyire szórakoztató.

Főhősünk egy nap arra ébred, hogy kalandor édesapja egy ősi, rejtélyes szörny kutatása közben eltűnik. A  kezdetben személyes indíttatású történet a cselekmény előrehaladtával aztán nagyobb léptékűvé válik, így Hermit szigetének szülöttje hirtelen Arcadia teljes birodalmának a jövőjéért is felelős lesz. Utunk kezdetén hátramaradt naplóbejegyzések segítségével vágunk neki a nagy, több szigeten zajló kalandnak, hogy aztán az ősi erők sikeres felkutatása után magabiztosan vegyük fel a küzdelmet a misztikus, világunkat fenyegető szörnnyel szemben.

Az Oceanhorn játékmenete semmiben sem tér el a Zelda-sorozatra jellemző koncepciótól, vagyis amellett, hogy rengeteg mellékes tevékenységgel (például horgászással) is elüthetjük az időt, a fő pillér továbbra is a harc, illetve a szigetek és azok rejtett zugainak, dungeonjeinek a felfedezése maradt. Előbbi meglehetősen egyszerű sémát követ, ugyanis amint megszerezzük páncélunkat, gyakorlatilag a védekezés és a támadás megfelelően időzített kombinációival tudjuk túlvilágra küldeni a ránk támadó különböző lényeket, kezdve az ogreszerű lényektől egészen a koboldokig. Eszköztárunk természetesen nem merül ki ennyiben, kalandjaink során szerezhetünk még különböző bombákat, továbbá egy íjat is, amelyek aztán nemcsak a harcban, de az egyes szigeteken való előrejutásban is nagy segítségünkre lesznek.

Márpedig rengeteg dolgot kell majd felfedeznünk, kezdve a különböző kapukat kinyitó kulcsoktól, egészen az egyedi ősi ereklyéket és kincseket rejtő ládikákig. Olykor mindössze egy-egy bombával könnyen orvosolható torlasz állja az utunkat, máskor viszont fejtörők megoldása lehet a továbbjutásunk kulcsa. Ezen a téren egyébként a finn csapat Zelda-klónja nemigen fogja a játékos kezét, de úgy az első egy óra után hamar rájövünk, hogy igazából ez is csak illúzió. Leginkább azért, mert információkat az egyes szigetek helyi lakosaitól is szerezhetünk, másrészt pedig azért, mert a dungeonök közötti közlekedés meglehetősen lineárisra sikeredett, így nemigen fordul olyan elő, hogy az egyik szigeten megszerzett kulcsot majd egy másik sziget rejtett dungeonjében fogjuk csak tudni használni.

És valahol ez az a pont, ahol az Oceanhorn megbicsaklik. A bájos történet alatt ugyanis egy nagyon egyszerű játékmenet húzódik meg, ami közel sem nyújt olyan mélységeket és lehetőségeket, mint a Zelda egyes epizódjai. Ez leginkább pár órányi játék után ütközik ki, így a közel 14 felfedezésre váró szigetet megjárva gyakorlatilag mindenhol ugyanaz lesz a feladatunk, és olykor a megoldások is azonosak. Nagy kár, hogy nem sikerült ötletesebb, változatosabb kihívásokkal kitölteni a cselekményt, mert egyébként Hermit szigetének bátor kisfiúja egy hihetetlenül csodálatos, életre szóló történet részese ebben a kalandban, ezzel pedig elég könnyű azonosulni, így még akkor is viszi előre az embert a kalandvágy, amikor már sokadjára kell ugyanazt csinálnia.  Legyen szó bossfightról vagy a dungeonök kipucolásáról.

Hangulatát tekintve viszont az Oceanhorn nagyon be tudja szippantani az embert. Hangulatosak az élénk színekben gazdag helyszínek, a pályadizájn is rejt meglepetéseket, miközben Kalle Ylitalo mellett olyan zseniális szerzők komponálta zenék csendülnek fel, mint Kenji Ito és Nobou Uematsu. Nagy kár, hogy a hozzácsapott tartalom a nagyjából 13-14 órás játékidő alatt hamar egyhangúvá válik, így a különböző tárgyak vásárlásához szükséges aranytallérok gyűjtögetése, a szintlépéshez elengedhetetlen kék kristályok harácsolása vagy az egyes szigeteken elérhető mellékküldetések teljesítése se képes hosszabb távon lekötni az embert. Kis dózisban viszont remek szórakozás az Oceanhorn, főleg azon Zelda-rajongóknak, akik más platformon is szívesen merülnek el csodálatos világok felfedezésében. 

Szóval az irány jó, így csak remélni tudjuk, hogy a folytatásra a hibákat kiküszöböli a csapat és már saját, egyedi ötletekkel is előállnak.

Az Oceanhorn: Monster of Uncharted Seas iOS-re, PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg - mi a Microsoft konzolján teszteltük.

2.
KopyAti
Picit offolok!
A ni no kuni-nak lesz második része? Mert mintha láttam volna valahol a kínálatban.
1.
RangerFox
Erre rálesek, videó alapján tetszik.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...