Arise: A Simple Story teszt

Az Arise: A Simple Story nem árul zsákbamacskát: ahogy azt a címe is sugallja, egy olyan végtelenül egyszerű történetet mesél el, amivel valószínűleg mindnyájan tudunk azonosulni. A 4-5 órás kaland egy férfi életútját és annak legmeghatározóbb fordulatait mutatja be, az érzelmes történetnek pedig egy gyönyörűen megfestett álomvilág és egyszerű feladványokkal vegyített platforming ad keretet. A gyerekkortól az öregedésig vezető út során szó esik a felnőtté válásról és az első szerelemről, veszteségről és az igazi boldogságról, személyes tragédiákról, félelmekről és a főszereplőnket szüntelenül hajtó reményről is. Nem egyszerű feladat mindezt néhány órányi játékidőre lesűríteni úgy, hogy a végeredmény érzelmileg hatásos egyveleget alkosson, de a Piccolo Studio ezt erőfeszítés nélkül teljesítette.

Tudnak ezek a spanyolok! Legutóbb talán épp a Nomada Studio első alkotása, a kereken egy éve megjelent GRIS tett rám olyan mély benyomást, mint az utóbbi napokban az Arise. Könnyű párhuzamot vonni a két játék között, hiszen ízlésesen megrajzolt, egyszerű platformerekről van szó, amelyek egyetlen szó nélkül mesélnek mélységesen szomorú és elképesztően felemelő történeteket. Az persze nyilvánvaló, hogy az Arise letisztult háromdimenziós dizájnja nyomokban sem emlékeztet a GRIS akvarellvilágára, de mégis gyanakszom arra, hogy Barcelonában van valami a vízben, amitől a grafikus művészek és a zeneszerzők képesek teljesen átszellemülni.

Az Arise álomba illő helyszínei tiszta tükörképként reflektálják a férfi életének szakaszait és az ezekhez társuló lelki világát. A gyermekkor gondtalan, játékos napjai óriási mezők, nyíló virágok és barátságos állatok képében jelennek meg – ez a napfényes tavasz. Az emberélet derekán aztán eljön a nyár: csillagfényes tavakon burjánzó vízililiomként bontakozik ki a szerelem és heves, pusztító viharként jelennek meg az élet legsötétebb pillanatai. Ezt követi az ősz és a tél, az elmúlás időszaka. Egyszerű képlet ez, nem talált fel semmi újdonságot a Piccolo csapata, de mivel ízléses mértékletességgel adagolják a képi metaforákat, azok sosem tűnnek erőltetettnek vagy túlzottan álművészinek.

Ahol viszont ténylegesen sikerül igazán újítaniuk, az a játékmenet és az irányítás. A hagyományos ugrálós, falmászós útkeresést ugyanis egy különleges képesség bolondítja meg: az idő manipulációja. Az élete legfőbb emlékeire visszatekintő főhősünk a kedve szerint tekerheti előre vagy vissza az idő kerekét. Az adott pályáktól, illetve pályaszakaszoktól függ, hogy milyen időintervallummal játszadozhatunk, ez pedig így van jól, hiszen ennek függvényében léphetünk át az előttünk álló akadályokon. Néhány pályán heteket, talán hónapokat is áttekerhetünk egy szemrebbenés alatt, máshol viszont csupán pár másodperc történéseivel ügyeskedhetünk.

A télen felgyülemlő hókupacok egyszer puha párnaként tompíthatják az esésünket, de az időt felgyorsítva a tavasz felolvasztja a jeget és a havat – ezzel megemelkedhet a szomszédos tó vízszintje, így egy deszkán egyensúlyozva elérhetjük a korábban elérhetetlennek tűnő szirteket. Máskor viszont mindössze néhány másodpercünk van arra, hogy megtaláljuk a megfelelő pillanatot, de ennél többre nincs is szükségünk. Egy ponton például a földhasadástól omladozó sziklafalak hulló törmelékét kell némi fantáziával liftként használnunk a felfelé utazáshoz: csupán az időt kell visszaforgatnunk a megfelelő pillanatokban.

Láttunk már hasonlót más játékban is, de az Arise igazi egyedisége az irányításában rejlik – ahogy annak idején a Brothers: A Tale of Two Sons, a Piccolo játéka is újragondolja némileg a kontroller hagyományos használatát. Az előbb ecsetelt időmanipulációt ugyanis a kontroller jobb analóg karjának döntögetésével hívhatjuk életre, miközben hősünket a bal analóggal irányíthatjuk. Ez viszont azzal jár, hogy kizárólag fix, a fejlesztők által előre megtervezett kameranézetből figyelhetjük az eseményeket. Merész választás ez egy olyan platformernél, ami néha megigényli precíziót, és sajnos néha tényleg előfordult, hogy a valódi feladványok helyett leginkább a perspektívával küzdöttem. Ettől függetlenül mégis úgy érzem, hogy az innovációra való törekvés indokolttá teszi az ilyen áldozatot.

További különlegesség, hogy ezt a két síkon zajló irányítást fizikailag is feloszthatjuk – itt lép a képbe az Arise kooperatív módja. Míg az egyik játékos a főhőst irányítja, az óra tekergetését kiszervezhetjük egy barátunknak vagy családtagunknak egy másik irányítóeszközre. Habár nem éreztem úgy, hogy a játék alapvetően sokkal többet nyújtana kooperatív módban, ez a funkció mégis piszkosul jól működhet például az olyan pároknál, akik egyik tagja kevésbé érzi otthon magát a videojátékok világában. Az idő irányítása a gyakorlatban nem nehéz, de mégis kulcsfontosságú feladat, a történet, a látvány és a mesterien komponált zenei aláfestés pedig könnyen szavatolja azt, hogy mindkét fél elégedetten, habár némileg harmatos szemmel élvezze a játékot.

Mert nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy milyen elképesztő munkát végzett a művészi csapat. Nem elég, hogy a pályák tökéletes harmóniában állnak a történettel, azok önmagukban is festményre illő látképeket alkotnak. A soundtrack pedig külön megér egy misét, hiszen az aláfestésért az a David Garcia felel, akinek a Rime és a Hellblade: Senua’s Sacrifice zenéit is köszönhetjük. Hallhatunk itt mindent a lágyan trillázó zongorafutamoktól kezdve egészen a nagykoncertes szerelésekig, ezek a dalok pedig önmagukban is olyan történeteket mesélnek el, melyeket sok egyéb játék megirigyelhetne.

Az Arise: A Simple Story tökéletes mintapéldája annak, hogy egy videojáték néha sokkal több lehet a puszta összetevőinél. A szinte teljesen puritán játékmenet, az elemi egyszerűségű történet és a letisztult, de ízléses képi és zenei világ önmagukban nem sok különlegességet tartogatnak, együtt viszont olyan kombinációt alkotnak, ami még a legszigorúbb ember szívét is meglágyítja. Ha anno ti is elpityeredtetek a Fel! nyitójelenetén, akkor kössétek fel a gatyát! Itt sem marad majd szem szárazon.

Az Arise: A Simple Story PC-n, PlayStation 4-en és Xbox One-on jelent meg. Mi PC-n teszteltük a játékot.