Superliminal teszt

Jelentkezzen, aki játszott úgy gyerekként, hogy a szeme elé tartott mutató- és hüvelykujja közé fogott egy távoli tárgyat, embert, vagy a Holdat, majd elképzelte, ahogy elmozdítja, a tenyerébe veszi azt!

Jó, most mindenki engedje le a karját, és olvassa el, miért olyan veszettül szórakoztató a Pillow Castle különleges logikai játéka, a Superliminal! Ritkán érzem egy videojátéktól újra gyereknek magam. Ritkán érzem egy videojátéktól okosnak magam. Ritkán érzek egy videojátékot letehetetlennek. De gyakran szeretném ezt a hármat így, egyszerre érezni, ahogy ez az alig féltucat fejlesztő ezúttal összehozta.

A csapat első játékában egy álomterápián veszünk részt, belső nézetben járjuk be álmainknak a fizika törvényein csak nevető szobáit. Az első pár feladvány során megismerkedünk az alapmechanikával, miszerint a mozgatható tárgyak változtatják méreteiket attól függően, hogy hová tartjuk őket a térben, és az adott nézőpontból mekkorának tűnnek. Például, ha az orrom előtt, az asztalról felvett sakkfigurát a szoba szemközti, felső sarkába tartom, majd elengedem, tőlem távolabb és jóval nagyobb méretben fog a padlóra esni. Ez az „alaptétel” lesz legfőbb eszközünk arra, hogy kiszabaduljunk saját álmunk fogságából.

Ugyanis a Superliminal a The Stanley Parable és a Portalhoz hasonló végtelenül mulatságos narratívával rendelkezik, csak jóval kisebb - de elegendő - mennyiségben. Pillanatok alatt a színfalak mögött találjuk magunkat, és a kellemes rejtvényfejtegetésből egy rémálomszerű menekülés lesz egy passzív-agresszív MI és egy segítőkész doktor kíséretében, aki tudja, és tényleg megérti, hogy értéktelennek, hasznavehetetlennek érezzük magunkat... De tényleg.

Utunk során elképesztően kreatív, okos, látványos, olykor akár szédítő feladványokat oldunk meg. Ezek pedig még önismétlővé sem válnak, egyrészt a szürreális miliőtől, másrészt mert a játék elképesztően jó ritmusban képes az utolsó pillanatokig új, élvezetes mechanikákkal előrukkolni. Játszik magával a térrel, a mozgással, vagy akár a játékossal, annak elvárásaival. Teszi ezt úgy, hogy nem is lesz leterhelő, mert minden egyértelműen jelzett „fejezet” elején tart egy gyors, könnyed ismétlést a már megszerzett tudásból. Ha pedig sikerül ráhangolódni a tervezők gondolkodására, egy hihetetlenül kielégítő flow élményben lehet részünk.

Ehhez pedig tényleg elég kicsit más szemmel megközelíteni az egyes akadályokat, de a próba-szerencse ősi hagyománya is életképes taktika. Ha valamelyikőtök ennek ellenére a nagy, piros almánál szerzett frusztrációtól az elektronikáig lerágja a kontroller burkolatát... az nyugodtan kezet foghat velem.

Az esztétikus, galériákat idéző látvány mellett a zene is fején találta a szöget, már ha szól. Amikor a kijelölt útvonalon haladunk, szép, bár kissé sejtelmes zongorajátékot hallunk, a tilosban viszont csak az ipari gépek zúgása, monoton zakatolása lesz társaságunk a magányban. De a környezeti hangoktól is libabőrös lettem, a jó értelemben. Lépéseink zaja, a tárgyak koppanásai különböző méreteikben, a játék menüjének pattogása egytől-egyig tökélyre lett hangolva.

Hibával egyedül a játék elején találkoztam, mikor két teljesen különböző szobában a szükséges tárgy átesett a padlón, de ebből egyszer kellett csak újraindítanom a feladványt, a másik esetben a tárgy újra megjelent eredeti helyén. Illetve a játék az utolsó húsz percében – ahol az igazán elvetemült próbatételek lakoznak –, már kellemetlenül sokszor eljátszotta a „hamis befejezés” trükköt. Ez általában egyszer működik, itt azt mondom, még másodjára is jól állt a játéknak, de a sokadik átejtés után már igen megcsappant a türelmem.

Egy virtuális kalandtól általában dicső hősnek, vagy reményvesztett bujdosónak érzem magam. Utána örökké hajszolt boldogság tölt ki, vagy keserédes melankólia lep el. Az viszont, hogy ilyen játékosság, vidámság, újra felfedezett önbizalom legyen a jussom, kevésbé fordul elő. Így a Pillow Castle alig háromórás játékát bárkinek jó szívvel tudom ajánlani, főleg most, hogy PC mellett végre konzolokra is ellátogatott. Akár egy ülésből, akár többől éli át az ember, úgy gondolom, hogy ez az álomterápia tényleg működik.

A Superliminal PC-re, PS4-re, Xbox One-ra és Switchre jelent meg - mi PS4-en teszteltük.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...