Torchlight III teszt

Ahogy a bevezetőben már említettem, a Torchlight III fejlesztése nem zajlott épp zökkenőmentesen, hiszen nem elég, hogy az eredeti két részt tető alá hozó Runic csapata lehúzta a rolót, még az őket felvásárló Perfect World is bekavart. Az eredetileg Frontiers alcímmel ellátott projekt ugyanis eléggé vegyes fogadtatásban részesült, aminek eredményeképpen a kiadó döntött, és egy free-to-play MMO helyett egy teljes értékű folytatás mellett tette le a voksát. Ennek hála a számos volt runicos, valamint blizzardos dolgozót magába foglaló Echtra Games szinte a nulláról kezdhette újra az addigi munkálatokat, és bár a többjátékos opciót nem vetették el teljesen, egy jóval lineárisabb kalandot hoztak tető alá. Ez a döntés elég furcsán hathat, főleg azok számára, akik ismerik a sorozat korábbi epizódjait, de mielőtt belevetnénk magunkat a sűrűjébe, kezdjük a legelején.

A sztori szerint 100 évvel a második rész után járunk, amikor az elpusztítottnak hitt gonosz ismét a felszínre tör, hogy halált és borzalmat hozzon a világunkra. Természetesen mi ezt nem hagyhatjuk, így választott hőseinkkel újra fegyvert ragadunk, hogy egyedül, vagy akár többedmagunkkal megkeressük, és a föld alá száműzzük a gonosz hordát, persze a felbujtójukkal együtt. Mint látható, a sztori ezúttal sincs túlgondolva, viszont a korábbi részekre jellemző humoros báj kevésbé érhető tetten rajta, így idővel azon kaphatjuk magunkat, hogy a kötelező köröket gyorsan átugorva indulunk vissza a vadonba szörnyecskékre vadászni. A történet tehát hamar unalomba fullad, sajnos azonban a játékmenet sem igyekszik növelni az adrenalint.

Elsőként is a karakterünket kell kiválasztanunk, aki lehet távolsági vagy közelharcos, mágus, esetleg egy robotikus tank, akinek a mellkasában egy gépágyú kapott helyet. Mindegyik szerzet egyedi képességekkel rendelkezik, a lehetőségeinket pedig tovább bővíthetjük egy számunkra szimpatikus relikvia kiválasztásával, amellyel extra skillekhez juthatunk, így okozva fagyasztást, égést, vagy épp vérzést. Míg a karakterünk csakis aktív extrákkal rendelkezik, itt már találhatunk pár passzív bónuszt is, amelyekkel tovább erősíthetjük a támadásainkat. Ezt követően már csak egy hűséges társ kiválasztása van hátra, hogy aztán együtt induljunk el a szörnyekkel alaposan körberakott kalandunkra.

Miután bejutottunk az első és valójában egyetlen városkába, mondanám, hogy kinyílik a játék, de nem akarok hazudni. Már itt látható, hogy a pályák meglehetősen szűkre sikeredtek, és egy hosszúnak tűnő, de annál jóval rövidebb lineáris útra lettek felfűzve. Ennek hála kissé mobiljáték-érzése lehet az embernek, amire csak rátesz egy lapáttal a menürendszer, valamint a később megszerezhető erődünk is, amit kedvünk szerint fejleszthetünk és csinosítgathatunk. Ez utóbbi egyébként a játék egyik legjobb része, mivel rengeteg opciót kapunk, így aki érez magában késztetést, az több órát elszórakozhat a saját kis otthonának létrehozásával, mindenki más viszont csak lepakolja az extrákat adó dolgokat, aztán rohan vissza a vadonba.

A bázisunkat magunk mögött hagyva indulhatunk is felfedezőutunkra, és miközben aprítjuk a dögöket, gyűlik a tapasztalati pont és halmozódik a jól a megérdemelt loot. Szinte minden egyes szörny rejteget valamit, szóval ajánlott nyitott szemmel járni, nehogy lemaradjunk egy komolyabb baltáról, vagy erősebb páncélról. Időnként belefuthatunk combosabb ellenfelekbe is, akiket megölve ládákhoz juthatunk, ezekben mindig valami jóval erősebb felszerelés lapul. A pályákat tehát érdemes mindig kipucolni, de nem kell aggódni, ez sok időnket nem veszi majd el, mivel meglehetősen kiábrándító módon pár perc alatt bejárható az összes. Külön poén, hogy kalandunk során egyetlen mellékküldetéssel sem fogunk találkozni, ami a helyszínek méretét elnézve valamilyen szinten érthető, de a műfaj veteránjai számára istenkáromlással érhet fel.

Szerencsére legalább a karakterekben ott a lehetőség, ha már a területekben nincs, igaz, a most használt rendszer mélységében közelében sincs a korábbi részekben tapasztaltakhoz. Az alapskillek fejlesztése mellett egyedi módosítókkal ruházhatjuk fel hősünket, és az éppen aktuálisan használt segítőnket is tápolhatjuk, aki így jóval ellenállóbb lehet a harcokban. Kedvenc kutyusunk, baglyunk vagy alpakánk azonban nemcsak a csatákban vállal fontos szerepet, hanem hordárként sem vall szégyent, ha ugyanis tele lesz a szütyőnk, simán elküldhetjük őt a boltba, majd miután végzett a bevásárlólistával, ismét beleveti magát a sebzés kiosztásába.

A rengeteg ölés és küldetés közepette a hírnevünk is növekszik, ami egy battle pass-féle rendszerben csúcsosodik ki. Az egész lényege, hogy több szerződés közül választhatunk, amelyekben folyamatosan haladunk előre, így nyitva ki egyre komolyabb extrákat. Ez rendszerint pénz vagy valamilyen egyedi berendezési tárgy az erődünkbe, de akad pár hasznosabb dolog is a sok lim-lom között, szóval érdemes ide gyakran betévedni. Ha esetleg mégsem tetszene az éppen aktuális lista, akkor bármikor válthatunk közöttük, viszont a megszerzett hírnévpontok nem vihetőek át egyikről a másikra.

Mivel a játék eredetileg egy MMO-nak készült, így még az alaposan átdolgozott változatából sem hiányozhat az online lehetőség, azonban ha valaki egyedül szeretné végigjátszani a kalandot, azt is megteheti. Azonban a többjátékos opciót választva a kezdőváros megtelik élettel, hiszen az éppen ott tartózkodó játékosok feltűnnek a játékunkban, bármikor beszélgethetünk velük, sőt, partiba verődve egy kis közös öldöklés sincs kizárva. Szerencsére a rendszer elég jól működik, a szerverek stabilak és laggal is csak néha találkozhatunk a kalandozásaink során.

A látvány szintén rendben van, remekül hozza a korábbi részekre jellemző kissé mesés hangulatot, a puffogtatott képességek pedig egész jól néznek ki. A hangok terén sincs komoly gond, az aláfestő zenék kellően elvarázsolják az embert és a szinkron is teszi a dolgát, ellenben az ellenfelek folytonos nyekergése idővel kikészítheti a hallásunkat. Az irányítással viszont már akadnak bajok, amelyek leginkább akkor jönnek elő, amikor valami mögött, takarásban szeretnénk navigálni. Ilyenkor a játék nem mindig tudja eldönteni, hogy mi most alul, vagy felül szeretnénk csinálni valamit és rendszerint beakadunk a semmibe, azonban nem kell megijedni, a bárhová lehívható portálunk segít a bajban. Sajnos ezenfelül még pár kisebb bug is benne maradt a végső változatban, de szerencsére egyik sem olyan, amit egy újratöltés ne oldana meg. 

Végeredményben a Torchlight III nem lett egy kifejezetten rossz játék, de az előző részek ismeretében hatalmas visszalépésnek érződik, ami leginkább a túlontúl egyszerűsített játékmeneten és a változatosság szinte teljes hiányán érhető tetten. A választható karakterek fejlesztése alaposan veszített mélységéből, a pályák elképesztően rövidek és lineárisak, és hiába a többjátékos lehetőség, idővel az egész unalomba fullad. Bár vannak elemei, amelyek kiemelhetnék a középszer mocsarából, ilyen például a karakteres látványvilág, valamint a saját erőd fejlesztésének lehetősége, minden másban az átlagos szintet súrolja, így még a nyomott ár ellenére sem tudnám tiszta szívből ajánlani. A műfajjal ismerkedők talán tehetnek vele egy próbát az egyszerűbb kezelés okán, főleg, ha a jövőben bővülni fog a most még kissé foghíjas tartalom, viszont ha a Torchlight II szellemi örökösét keresed, akkor jobb, ha kihagyod, mivel biztosan csalódni fogsz.

A Torchlight III-at mi PC-n teszteltük, de emellett megjelent még PlayStation 4-re, Xbox One-ra és Nintendo Switchre is.