Expeditions: Rome teszt

  • Írta: gorien
  • 2022. február 21.
Egy előkelő római család ellen összeesküvést szőnek – a kisebb gyermeket, hogy biztonságban legyen, elküldik a kis-ázsiai hadjáratra. Félteni azonban nem kell: hőstettei révén nemcsak magának hoz dicsőséget, de egész Rómát is megmentheti.

A Logic Artists lassan tíz éve szórakoztatja az Expeditions-sorozat (és tágabb értelemben véve a körökre osztott harcokkal felvértezett RPG-k) rajongóit: első alkotásukban az Amerikába látogató, spanyol konkvisztádorok bőrébe bújhattunk, a rákövetkezőben pedig az Anglia ellen törő vikingekébe. A csapat tehetségére a Larian Studios is felfigyelt és bevonta őket a Divinity: Fallen Heroes fejlesztésébe, ám mivel azt a projektet a Baldur’s Gate III miatt jegelték, a Logic Artistsnak maradt ideje befejezni a legújabb Expeditions-epizódot.

Az úti célunk ezúttal az ókori Római Birodalom, ami, valljuk be, az egyik olyan történelmi korszak, amivel szinte lehetetlen mellélőni. Miközben Rómát külső ellenfelek fenyegetik, a köztársaság is haldoklik, az intrikáknak pedig áldozatául esik egy római előkelő – kisebb gyermekét, hogy megmentsék a haláltól, Lucius Licinius Lucullushoz küldik Kis-Ázsiába, aki épp a pontoszi Mithridatész király ellen vív háborút. A fiatal római (akit az én esetemben Postumus Quintiliusnak hívtak) gyorsan az egyik helyi légió legátusaként találja magát, a társai segítségével pedig az egész birodalom sorsát átírhatja.

Az Expeditions: Rome csordultig van tömve változatos játékelemekkel: találunk szerepjátékos vonásokat, döntéshelyzeteket, körökre osztott harcokat, elfoglalandó régiókkal teli világtérképet, véletlenszerű eseményeket, bázismenedzsmentet, légióharcokat. Mivel ennyi minden nemcsak a fejlesztők, de a játékosok figyelmét is megterhelte volna, egyik sem túlságosan szerteágazó – ennek köszönhetően hamar bele lehet rázódni mindenbe, cserébe viszont nem mind őrzi meg sokáig a frissességét.

Ha bármelyikkel kapcsolatban értetlenkednénk, egy kódex mindig elérhető számunkra, de még így sem teljeskörű a tájékoztatás, egy-egy részlet ködös maradhat. Én például nem jöttem rá, hogy a légiók tapasztalata miként játszik bele a harcok alakulásába, erre a játék nemes egyszerűséggel csak annyit írt a teszt elkészültéig, hogy „a tapasztalat ugyanolyan fontos, mint az erő”. Szerencsére ilyenből kevés van, és lényegében nem akadályozzák a szórakozást.

A játékban három hadjáratot fogunk vezetni, hiszen Kis-Ázsia után Észak-Afrikába és Galliába is elvezet az utunk. A feladatunk lényegében mindenhol ugyanaz: csekély számú régióval kezdünk a világtérképen, amit teljes egészében meg kell hódítanunk. Ehhez terelgetnünk kell a légiónkat, el kell foglalnunk az ellenséges erődítményeket, miközben egyéb kulcsfontosságú pozíciókat (vasbányák, vadászmezők) is megszerzünk, illetve a frissen uralom alá vont régióban békéltető küldetéseket is teljesítenünk kell. A babérjainkon persze sohasem ülhetünk, hiszen amíg az ellenség él, rendre ellentámadásokat is fog indítani, így mozgékonynak kell maradnunk, ha nem szeretnénk, hogy a vérrel-verejtékkel kivívott régiókat elveszítsük.

Hogy garantálhassuk a sikert, érdemes folyamatosan fejlesztenünk a légiót. Vehetünk fel új centuriókat, akik különböző értékeik miatt másfajta parancsnoki stílust képviselnek a harcokban. Fejleszthetjük a bázist: nemcsak a saját társainknak hasznos fürdőt, kovácsot vagy orvosi sátrat szerezhetünk, de erősebb falakat, jobb boltot és olyan műhelyt is, amellyel a légióharcokban használható stratégiákat és egyszerhasználatos, nagyon erős „kártyákat” szerezhetünk.

A légióharcokat ugyanis kártyákkal vívjuk, itt nem az RTS-ekhez hasonlóan vezényeljük a nagy ütközeteket. Ahelyett, hogy manuálisan irányítanánk az egységeinket, azokat a számítógép mozgatja egy fapados képernyőn, amin néha számok villognak, hogy veszítettünk-e embert vagy nőtt-e a centuriókra leselkedő veszély. Mi öt kártya kiválasztásával gyakorolhatunk hatást a küzdelem alakulására.

Kiválasztjuk a hadvezért, megadjuk a légió formációját, megmondjuk, mi történjen a harcérintkezéskor, reagálunk egy váratlan bonyodalomra, majd eldöntjük, mit tegyenek katonáink a harc végeztével, akár veszítünk, akár nyerünk. A kártyák mindig jelzik, hogy a csata melyik aspektusára van hatásuk: csökkenthetik az ellenséges sereg létszámát, növelhetik a légió morálját, esetleg megakadályozhatják a sérüléseket. A győzedelmes összecsapások végén zsákmányt is szerezhetünk, ha pedig az ellenséges sereg létszámát egy bizonyos érték alá gyűrtük, akkor szerteszéjjel menekülnek, ellenkező esetben a legközelebbi rivális helyőrséghez.

Ezekkel a légióharcokkal legalább annyiszor (de valószínűleg többször) fogunk találkozni, mint ahányszor kis alakulatunk élén körökre osztott küzdelmekbe bocsátkozunk, és habár elsőre jópofa kis szüneteket jelentenek a komolyabb taktikázásban, idővel egyre jobban ellaposodnak. A kártyaválogatás nem lesz izgalmasabb a kikutatható lapokkal sem, és maga a harc sem lesz összetettebb vagy nagyobb kihívást jelentő, az animáció pedig viszonylag lassú. Legalább rábízhatjuk az automatára, ha akarjuk, de idővel akkor is inkább nyűgnek érződik.

Az Expeditions: Rome a körökre osztott harcok terén már jobban teljesít, azok sokkal inkább megdolgoztatnak minket és a szerepünk is sokkal fontosabb, ráadásul sokkal több terünk van a saját ízlésünkre szabni a dolgokat. A küzdelmeket hatszögletű mezőkből álló térben vívjuk, van egy egyszerű fedezékrendszer (vagy takarásban van valami, vagy nem), időnként vannak interaktív elemek a pályákon, és még a magaslatok is fontos tényezők lehetnek. Annak is hatása van a csata menetére, hogy milyen csapatösszetétellel érkezünk.

A karakterünk elkészítésekor négyféle karakterosztályból és a társaink, az úgynevezett praetorianusok is ezekből kerülnek ki. A princeps a pajzsot is használni képes harcos, aki életerőben és különböző ellenállásokban magasodhat ki, míg a veles akár mindkét kezében is használhat fegyvert és nagy sebzéseket oszt ki. A sagittarius az íjász, aki távolról uralhatja a csatateret, a triarius pedig a gyógyításért és egyéb buffokért felel.

Alosztályok nincsenek, de van egy hármas fejlődési fa mindegyik karakternél, amelyek specializációkat takarnak – a veles például lehet kiemelten hatékony vezérkarakterek ellen, míg az íjász kaphat reaktív, ellenséges mozgásra lövő képességet. A specializációk nem kizárólagosak, tehát minden irányba fejleszthetjük az embereinket. Az alaptulajdonságokat (mint a sebzés vagy az ellenállás) a felszerelésekkel módosíthatjuk, és mindenkinek kétszettnyi fegyvert állíthatunk be, amit harcokban váltogathatunk.

A legtöbb összecsapásban egy rövid pozicionálós fázis után azonnal a harc sűrűjében találjuk magunkat – ugyanakkor néha előfordul, hogy egy nagyobb területen mozgunk, ilyenkor szabadon járhatunk, amíg nem kerülünk egy ellenséges egység látókörébe, aminek hála meg tudjuk választani, honnan indul a bunyó. Karakterre bontott kezdési sorrend nincs: előbb a játékos mozgat minden bábút, majd a számítógép. Az embereink meghatározott mozgási ponttal rendelkeznek, azokat azonban nem kötelező egyszerre elkölteni, a mozgást megszakíthatjuk egy akcióval.

Az akciókba beletartoznak a különféle támadások, az elvérző társak stabilizálása, a buffok aktiválása is, illetve még arra is használhatjuk, hogy többet mozogjunk. A pályákon felvehető vagy magunkkal vihető fogyóeszközök azonban nem kerülnek akciópontba, egy „ingyenesen” lándzsadobás vagy kötszerhasználat fontos lehet, hogy megőrizzük karaktereink cselekvőképességét. Néhány karakter a fejlesztés során további akciópontba nem kerülő mozdulatokat is tanulhat, míg a velesnek még egy saját erőforrása is van további extratámadásokra.

A küldetések alatt nem csak a verekedés kedvéért harcolunk. Mindig van valamiféle küldetésünk, ami lehet az ellenséges egységek megölése vagy egy bizonyos pozíció elérése, így annak tükrében kell taktikát választanunk. Már alacsonyabb nehézségi szinteken is húzós lehet néhány összecsapás, gyakran nagy létszámfölényben van az ellenség, ugyanakkor többször volt példa arra is, hogy néhány jól megválasztott akció teljesen megfordította a csata menetét. Alapbeállításon a praetorianusok oda is veszhetnek a harcokban, szóval óvatosan duhajkodjunk!

Az átlagos harcok kibővített formái a várostromok, amelyekkel a kampányok végén találkozunk. Ezeknél először szét kell osztanunk az adott küldetésnek megfelelően az egységeinket, akik nem biztos, hogy az ostrom végéig találkoznak. A különböző alakulatokkal felváltva mozgunk: harci szcenáriók váltják egymást, amelyek a másik hadszíntérre is hatással lehetnek, a szcenáriók között azonban nem gyógyulnak az embereink. Az ostromok nagy hátránya, hogy nagyon sok karakter van egyszerre a képernyőn, mind az ellenséges, mind az mi oldalunkon, és azt bizony végig kell várnunk, hogy a számítógép minden egyes egységgel lépjen, ami nem a mi irányításunk alatt áll. Ez a jelenség nagyon elhúzza a harcokat, és sajnos nem is az ostromok kizárólagossága, kisebb küldetésekben is találkozhatunk hasonlóval.

A praetorianusok között megtaláljuk azokat a centuriókat, akiket a légió vezetésével is megbízhatunk, illetve öt egyedi bajtársat is, akik a játék elejétől kezdve a legutolsó kampány végéig velünk maradnak. Akad itt egy háborús veterán, két felszabadított gladiátor, a főhős vén tanítómestere és egy kémnő is, aki magát férfinak álcázva csatlakozott a küldetésünkhöz. Hála az írásnak és a szinkronhangoknak egész érdekes csapat kerekedik belőlük: a táborban egyesével is el lehet velük cseverészni (néhánynál a románc is opció), de időnként maguk között is vannak jópofa beszélgetéseik, később pedig saját mellékküldetéseket is biztosítanak.

A társaink mindegyikének megvan a maga világlátása, a tetteink ennek megfelelően váltják ki egyetértésüket vagy nemtetszésüket. Ez a rendszer azonban nem igazán hoz látványos eredményeket – sőt, úgy általában a szerepjátékos elemek nem elég hangsúlyosak. Sokszor szűkölködünk választási lehetőségekben, a karakterkészítéskor kiválasztható érvelési módszerünk (erő, logika vagy autoritás) is csak ritkán bizonyul hasznosnak. A legjópofább döntési helyzeteknek a világtérképen előforduló randomgenerált események bizonyulnak, amelyek néha ugyan hajthatnak komoly hasznot, de egy idő után önismétlőkké válnak, súlytalan végkimenetelekkel.

Annak ellenére, hogy az Expeditions: Rome nem minden eleme működik tökéletesen, az összkép mégis élvezetes. A hadjárat és a kisebb összecsapások grandiózusságot kölcsönöznek a történetnek, még úgy is, hogy az utóbbiak szórakoztatóbbak és több figyelmet igényelnek a játékostól. A három kontinensen átívelő történet érdekes és összesen nagyjából hatvanórányi figyelmet igényel a játékostól – egyáltalán nem kell sietnünk, minden hadjáraton annyit szöszmötölünk, amennyit csak szeretnénk. A játékpiacon találunk ennél összetettebb címeket is, de amit elveszít a bonyolultságon, azt megnyeri a hozzáférhetőségen.

Látvány és hangzás szempontjából hozza a kötelezőt, ám az összhatáson sokat emelnek a mutatós karakterportrék és a remekül összerakott szinkron, ami még a mellékszereplőknek is érezhető jellemet kölcsönöz. A főbb szereplőkhöz lehet kötődni, és ezt a suta szerepjátékos elemek sem teszik tönkre. Akit érdekel az ókori Római Birodalom kora, sok érdekességgel is találkozhat a Logic Artists alkotásában, bár történelmi hitelességet egyáltalán ne várjunk tőle.

Az Expeditions: Rome PC-re jelent meg.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...