Trails in the Sky 1st Chapter teszt

Amikor a nyolcvanas években megszületett az első remake, amely domináns erővé csak generációkkal később, a remaster-gátat átszakító PS3-Xbox 360 érában vált, talán még senki se gondolta volna, hogy nem csak az fog éles vitát szülni, hogy hol húzódik a leporolás és az újjáépítés határa, de az is, hogy egy remake-től elégséges teljesítmény-e az, ha nem csinál egyebet, mint modern ecsettel pontról pontra újra felfesti azt, amit eredetileg is nyújtott. Az augusztusi Metal Gear Solid Delta: Snake Eater, a Metroid Prime Remastered a szintén idei Tony Hawk's Pro Skater 3+4 tökéletesen reprezentálja ezen iskolákat, nem beszélve a Final Fantasy VII Rebirthről , amit már a szükség szült, minden idők egyik legjobb japán szerepjátéka ugyanis technológiai szempontból nem tudta tartani a lépést az idővel, egy új, azóta felnőtt közönség számára úgy a legemészthetőbbé úgy tehető, ha az alapoktól építik újjá, és 20 év elteltével pontosan ugyanebbe a kikötőbe futott be a Trails in the Sky 1st Chapter is.

Napjaink egyik legaktívabb és egyben egyik leggrandiózusabb szerepjáték sorozata, a több ezer játékórát számláló, egybefüggő történetet alkotó The Legend of Heroes-család ugyanis az egyik legnehezebben emészthető eposz, amennyiben valaki a nulláról szeretne belevágni. Nem csak az nem mindegy, pontosan melyik ponton is kezd bele, de választásától függően az se mindegy, mennyire tudja tolerálni az esetlegesen idejétmúlt mechanikákat, a kopottas vagy épp szegényes tálalást, nem beszélve arról az irgalmatlan mennyiségű időről, ami a felzárkózáshoz szükséges. Az egyik ilyen embert próbáló pont maga az origó, azaz az eredetileg PSP-re megjelent első epizód, ami nem csak tálalásában, de működésében is kopottabb volt a későbbi arcokhoz képest, világépítése azonban verhetetlen volt - eddig. A stafétát ugyanis mostantól modern klónja, az első felvonást az alapoktól újraépítő Trails in the Sky 1st Chapter viszi tovább, amely a széria modern eszközeivel (azaz a Daybreak motorjával) építi újra azt a sagát, ami mindent elindított.

Helyszíne ennek megfelelően az Erebóniai Birodalom és a Calvard-köztársaság közé ékelődött Liberl, a Zemúriai kontinens délnyugati csücskét elfoglaló királyság, amely egy szomszédjával folytatott száz napos háborút követően relatív békében tengeti mindennapjait. Ennek egyik őrzője a Bracer-céh, egy a kormányzattól független szervezet, amely a civilek védelmére és ügyes-bajos dolgaik megoldására esküdött fel. Fegyverhordozó kalandorai egyfajta zsoldosok, akik hol békefenntartóként, hol polgárőrként, hol katonaként járják a hozzájuk tartozó területet.

Cassius Bright is egy ilyen fickó, aki nem csak lenyűgöző bajszáról ismert, de elkötelezettségéről is, amely főleg akkor nem ismer határt, ha lányáról, a szabályokra és igazából a világon mindenre fittyet hányó Estelle-ről, és fogadott fiáról, Joshuáról van szó. A tizenévesek ezt első kézből tapasztalják meg, mikor bracerré válásuk napján apjuknak nyoma vész, így Liberl egészét felkutatják, hogy a nyomára leljenek, hogy közben belecsöppenjenek egy olyan összeesküvésbe, amely Liberl jövőjét veszélyezteti.

A Trails in the Sky 1st Chapter mindezt pedig úgy tálalja, ahogy modern epizódjai teszik: egy teljesen 3D-s, nagy zónákra osztott (de nem open world!) világgal rendelkező japán szerepjátékként, ahol kisebb-nagyobb települések sokaságát, a Liberl-királyság összes főbb megyéjét felkaroló térképet kell bejárni elsősorban Estelle-t és Joshuát irányítva, akik mellé időnként több társ is szegődik. A Trails-játékok elsőrangú világépítése itt sokszorosan van jelen, amit több dolognak is köszönhet. Egyrészt a felfoghatatlanul gazdag karakterkínálatának: a csapaton túl minden helyszínen számos nevesített szereplő vár, akik saját előtörténettel és személyiséggel rendelkeznek, és bár általában csak passzív nézői az eseményeknek, minden fontosabb ponton újabb és újabb kommentárral várnak. Másrészt az embertelen mennyiségű lore-nak hála, az első pár órában a dialógusok során kirajzolódik Liberl és a környező országok történetének összes főbb közelmúltbéli eseménye, nem beszélve az aktuális belpolitikai problémákról.

A Trails in the Sky 1st Chapter megörökölte elődje történetmesélésének minden elemét, így annak tempóját is, így a két-három órányi intenzív akciót mindig körülbelül ugyanennyi lassú, érdemleges eseményt nem nagyon kínáló átkötő rész követ, ami általában egy-egy kisebb-nagyobb konfliktus megoldásáról, vagy egy új terület megismeréséről szól, hogy igazán csak a végjátékra való ráforduláskor, valahol 70%-nál kapjon észbe, és kezdjen el folyamatosan masszív fordulatokat, újabb és újabb rejtélyeket adagolni. Ez továbbra is vízválasztó, most viszont sokat segít az, hogy előadásmódja maximálisan modern: a korábban a nyugati kiadásból hiányzó szinkron kamatostul kerül pótlásra, amit igazán az egészen pazar angol szinkron tud kiemelni, na meg a kifejezetten jól megrendezett, a legtöbbször - a sorozathoz hűen - over the top jelenetekkel telitömött átvezető videók.

Idő erre bőven van, csak a fő történet is minimum 50 órát is fel tud emészteni, amennyiben valaki az elvárt módon követi - azaz nem csak a sztoriküldetésekre koncentrál, de az azok közé tömött több száz mellékfeladatra is, amely elveszett tárgyak és személyek felkutatásától veszedelmes szörnyek legyőzésén át mindenféle elképzelhető dolgot megkövetel, tárgyi- és egyéb jutalmak fejében. Ráadásul ezt most már modern kényelmi funkciók teszik nem csak követhetővé, de nagyon élvezetessé is, hiszen az új keretrendszer rendes küldetésnaplót, részletes térképet, jelölőket és egyéb kiegészítő információkat is kínál, így se kóvályogni, se céltalanul bolyongani nem kell, csupán kiválasztani, hogy az ember mivel is akarja eltölteni az időt.

Ez persze rengetegszer harcot jelent, ehhez alapot pedig a saga aktuális arcja, a Daybreak-vonulat szolgáltat, amely nem csak a technikai alapokat adta kölcsön, de a hibrid harcrendszert is. A világban mindig láthatók (és így ki is kerülhetők) az ellenfelek, egyáltalán nem kötelező harcokba bocsátkozni, kivéve ott, ahol ez elkerülhetetlen, mint a szűk kazamaták és folyosók, a terebélyes dungeonök, vagy a sztorit előrébb lendítő bossharcok. JRPG-ről lévén szó küzdeni muszáj, mert a nehézség ugyan jól skálázható, de a karakterfejlesztéshez elengedhetetlenül szükséges mind a tapasztalati pont, mind az artokat (tulajdonképpen varázslatok) működtető kvarc kristályok felhalmozása és megfelelő használata.

Minden karakter képes valós időben közel- vagy távolsági harcba bonyolódni, de ez alapvetően csak azon célpontok ellen hatékony, akik több szinttel a csapat alatt vannak; a velük megegyező, vagy rajtuk túlmutató szörnyek esetén érdemesebb egy gombnyomással körökre osztott módra váltani, melynek során felváltva követik egymást a felek, és nyomás és egyéb tényező nélkül lehet kiválasztani az aktiválandó artokat, craftokat, vagy épp használni az inventoryban cipelt italokat és egyéb kiegészítőket. A Daybreakre nagyon is emlékeztető harcrendszer hatalmas flexibilitást nyújt, figyelembe veszi a karakterek pozícióit, a támadások hatósugarát vagy pontosabb célzását, lehetőséget ad kombóépítésre, a támadások láncba fűzésére, és még egy tucatnyi egyéb dologra. Emiatt még az ezredik küzdelem is izgalmas, de minimum kielégítő is tud lenni, amit tökéletesen kiegészít a széria most már ikonikus és mély karakterfejlesztése, ahol nem csak a felszerelésekről, de az artokat és craftokat meghatározó orbmentekről, kristályokról is gondoskodni kell, minden szereplő esetében, így még a legjelentéktelenebb mellékküldetéseknek is súlya és célja van, hiszen ez további finomhangolást tesz lehetővé.

Mindehhez pedig nem csak modern keret, de modern tálalás is társul. A Daybreak-motor és az általa előállított látványvilág nem tudja felvenni a versenyt a műfaj olyan AAA-képviselőivel, mint a Final Fantasy VII Rebirth, de nem is akarja. Ehelyett egy maximális teljesítményt nyújtó, sokszor lenyűgözően festő, végtelenül hangulatos világot épít fel, amit nem csak aprólékosan kidolgozott helyszínek, részletgazdag és még a Trailshez képest is anime-centrikusabb ábrázolásmódú karakterek tesznek igazán megkapóvá, de egy olyan univerzum is, amely a klasszikus fantasy mellett egy tető alá terel steampunk és modern elemeket is, pont, mint a franchise későbbi játékai, melyeket az Orbal-forradalom fűt.

A Trails in the Sky 1st Chapter így még annál is jobb lett, mint amilyennek elsőre tűnt: nem ad hozzá felesleges elemeket, nem nyújtja el indokolatlanul a történetet, nem írja felül a korábbi eseményeket, és nem is változtat meg semmit fundamentálisan. Maximálisan hű az eredetihez, amit modern előadásmóddal, kényelmi funkciók tömkelegével és egy borzasztóan hangulatos tálalással koronáz meg, nem csak a 2025-ös év egyik legjobb japán szerepjátékát nyújtva, de a lehető legtökéletesebb beugrópontot is egy olyan sagába, amiben a műfaj minden kedvelője találhat valami szerethetőt – és remélhetőleg nem kell hosszú éveket várni az arc lezárását elhozó maradék két remake-re!

A Trails in the Sky 1st Chapter 2025. szeptember 19-én jelent meg PC-re, Nintendo Switchre & Switch 2-re. A teszt PC-s és Steam Deckes verzió alapján készült. A kódot a játék kiadója, a GunGho Online Entertainment biztosította - köszönjük!