Hellforces

A Pokol szolgái elárasztották a Földet, az utcákon friss húsra éhes zombihordák portyáznak, valami újkeletű démon kavarja ismét a kakit, nem titkolt célja, hogy leigázza az emberiséget...

Persze mindig akad olyasvalaki, azaz a becses játékos, hogy keresztülhúzza a számításait. A Painkiller óta azonban némiképpen más lett a vérbeli gamertársadalom értékítélete, hogy efféle vevőcsalogató háttértörténetre ne figyeljen oda, a hentelős FPS-ektől lassan migrénünk lesz, de sebaj. Bolondok lennék, ha nem adnánk esélyt az orosz fejlesztő srácoknak, ezért fittyet hánytunk minden rossz Ómennek. Talán ismét baklövést követtünk el, de bánja kánya, mert a Hellforce grafikus engine-je rendelkezik minden olyan speckóval, ami 2005-ben elvárható. Nos a játék ezen kívül semmilyen izgalmas dologgal nem kápráztatott el bennünket.

Ami mindenképpen elismerésünkre adhat okot, hogy a 2002 tavaszán induló fejlesztés hajnalán Nikolay Khudentsov vezető programozó szinte egyes egyedül készítette el a Hellforces motorját és az akkoriban mindössze 18 lelket számláló stúdió lelkesen vetette bele magát a munka oroszlánrészébe. Több mint három évig tartó munkálatok során kedvező kilátásaink voltak az előzetes képek megtekintésével, ami egy újabb agyatlan belső nézetes akciójáték eljövetelét jósolták, amely még nem jelentette azt, hogy a produktum ne lenne szórakoztató, csupán egy üres tech-demo. A designerek nyilatkoztak minden szépet és jót, hogy bizony megteremtik a mostanság oly divatos hátborzongató hangulatot, amely véget nem érő akcióval fog párosulni.

A srácok viszont elfeledkeztek a program gerincét adó nagybetűs történetről, mert az amit a tányérunkba raktak, csak egy penészes, gusztustalan férgekkel teletömött zagyvalék. A történet szerint minden bonyodalom úgy kezdődik, hogy egy Henry Alfred Cole nevű biofizikus új, alternatív energiaforrás után kezd el kutatni. Első kísérletei, amely elsősorban a szempilla mozgásának energiáját, valamint a madarak csicsergésének magas frekvenciáját és a hangyák kinetikus energiát kívánta felhasználni, nem járt sikerrel, mígnem Henry agyán át nem futott egy világrengető gondolat! Eszerint a minden élő emberben megtalálható lélek lenne az igazi energiaforrás. Mielőtt még a Tiszán Túli Áramszolgáltató Kft nemtetszését nyilvánítaná ki a kutatás ellen addig derék biofizikusunk már önkéntes embereket is bevetett célja érdekében, csakhogy – itt jön a fordulat – arra senki nem gondolt, hogy a lélekből való energiakinyerés során a páciensek előhallottá válnak. A tetejébe még nem egyszerű, békésen kóricáló zombikká, hanem vérszomjas, minden halandóra rátámadó bestiává, tehát nincs olyan szerencsénk, hogy egymást falnák fel. A nem mindennapi eseményre a párhuzamos létsíkon – a pokolban tevékenykedő – Baphomet nevű démon is felkapja a fejét és önzetlenül kezébe is veszi az irányítást, hogy a zombihordák asszisztálásával saját malmára hajtsa a vizet. Lucifer kultuszát követő sátánista szekták még halandó ember tagjai pedig boldogan lépnek ki ezután csendes munkakörükből, hogy eleget tegyenek uruk parancsainak, mi több a hatalmon lévő kormányok becserkészésével még a közigazgatás is felborul, szóval fejetlenség lesz úrrá a földön. Akadnak persze olyanok is, akik a régi, unalmas rendet szeretnék visszacsinálni a pokol erőinek megsemmisítésével, és itt jönnék mi a képbe. A nagy kavarodásban ugyanis eltűnt szeretett barátnőnk, Linn, így elsődleges feladatunk a leányzó megtalálása és ha már úgyis felkerekedtünk, akkor elkenhetnénk a démon és talpnyalóinak száját is.

A játékkal töltött órák főleg azzal fognak telni, hogy megyünk előre a minden kreativitást nélkülöző pályákon és lövünk mindenre ami mozog. Néha előfordulhat, hogy nem tudunk továbbjutni, mert zárt ajtókba botluk, szóval elég sok időt keresgéléssel fogunk eltölteni, mire megtaláljuk megoldást. Legtöbbször elég logikátlan helyekre tették a kulcsokat, így újra át kell kutatnunk az egész terepet. A pályák felépítése egyáltalán nem jött be, mivel meglehetősen kuszák és szövevényesek, ami még nem jelenti egyből azt, hogy labirintusszerűen lennének elrendezve, annál is inkább, mivel eléggé lineárisak. Ha végigjárjuk minden zeg-zugát, akkor nem lehet baj. Nem mondhatnám, hogy ismétlődőek lennének a pályaelemek, mivel érezhetően azt szerették volna elérni a fejlesztők, hogy minden pálya egyedi látvánnyal bírjon, nos ez nem jött össze. Hangulat terén szerettek volna némi paráztatást elérni, de ez az ötlet is elvetélt a megvalósításban, a félelem legcsekélyebb szikráját sem tapasztaltam magamon, mialatt megszámlálhatatlan ellenfél hullája fölött lépkedtem át. A koncepció tehát nem a túlélésért zajlik, mint a legtöbb hasonszőrű FPS-ben, hanem az özönlő hullákon való átgázolást erőltetik, agyatlan lövöldözéssel párosulva.

Ha már a tömegoszlatásnál tartunk meg kell jegyezem, hogy a fegyverarzenál 18 darab gyilokszerszámot ölel fel, olyan alapszintű tárgyak, mint a vízvezetékcső, kés, machete, hentesbárd elsősorban a közelharcban lesz segítségünkre, én például sohasem pazaroltam a golyót a zombikba, helyette mindig szépen felszeleteltem őket. A szokásos H&K géppisztoly, mesterlövész puska, Kalashnyikov, shotgun, háromfajta pisztoly mind-mind helyet kapott, az olyan egzotikusnak szánt eszközök mellett, mint a halálfejes bot, amely a nyers erőn túl mágikus értéket visel. Ha éjszaka közepén felébresztettek akkor sem tudnám az mondani, hogy lenne köztük olyan darab, amely használható is, ergo azokat fogjuk előnyben részesíteni, amihez lőszert is találunk, ez pedig attól függ mivel támadnak ránk az éppen aktuális ellenfeleink. Vannak ám másodlagos tüzelési módok is, amelyek legtöbbször ki is merül abban, hogy más irányból suhintunk a hentesbárdunkkal, vagy éppen egy sorozatot eresztünk ki a géppisztolyból. A pályákon elszórva találunk különböző speciális tárgyakat is, amit felvéve, majd kiválasztva, az U billentyű lenyomásával használhatjuk őket. Ilyen például az ideiglenesen megnövelt sebzést adó cucc, vagy a healt pack, de találunk olyan használhatatlan csecsebecsét is, mint a Barbie woodoo baba, valamint a rémes punkzenét játszó magnó stb.

A Hellforces multiplayer módja bizonyára nem fog tömegeket mozgósítani, mivel egyetlen játékmódot (DM) tartalmaz, mindösszesen három pályával. Ha mindenképpen arra vetemednétek, hogy nekiültök, maximum nyolcan sanyargathatjátok egymást. De a többjátékos mód is ugyanolyan ötlettelenre sikerült, mint a Single rész, tényleg csak akkor vágjatok bele, ha már karikákat láttok a sok CS-zéstől. A világháló tanulsága szerint úgy látszik, tényleg nem hiába festem az ördögöt a falra, hiszen a szerverek tényleg kongnak az ürességtől.

Úgy látszik a program egyedüli pozitívuma a korszerű grafikus motor. Az első indítást megelőzően a gépünk hardvereinek ismeretében tökéletesen testre szabhatjuk a tengernyi kapcsoló segítségével. Az már más tészta, hogy meglehetősen szűkösen adagolták eme fícsöröket a valódi játékban, a motor ennél a látványnál többre lenne képes. A bump mapping ennek ellenére üt, de korántsem annyira, mint a Splinter Cell Chaos Theory-ban igaz ott már megcsodálhattunk a shader modell 3.0 áldásos hatását, itt még be kell érnünk jobb esetben a 2.0-ás technológiával. Fanyalgásnak nincs helye, mivel összességében egész tűrhető a látvány, szép munkát végeztek a szovjet felebarátaink. A karaktermodellek bár 7000 poligonból épülnek fel, mégis sok amatőr hiba áll fenn e téren: először is ismétlődőek, másodszor olyan csapnivaló az animációjuk, mint ide Kamcsatka. A fizika sem egy nagy durranás, a rongybaba effektus közepes, az objektumokkal való kölcsönhatás pedig csak arra jó, hogy ne tudjuk végigmenni egy folyosón, mivel folyton beleakadunk egy dobozba. Ja, a testek egymásba ragadását még most, 2005-ben sem sikerült kigyomlálni, kösz szépen! Intelligenciáról voltaképpen nem is beszélhetünk, az ellenfelek minden reakciója kimerül abban, hogy meglátnak és támadnak. A zombiknál ez még érthető is, a némiképp fejlettebb elmeállapotra hivatott kommandósok viszont csak állnak egy helyben és derékból tüzelnek. Förtelem az egész. A hangokról hasonlóképpen tudok vélekedni, a hörgések és sikolyok még rendben vannak, de a fegyverhangok csapnivalóak. Apropó, mindenkit óva intek attól, hogy ugrálni kezdjen főhősével, mivel olyan pubertáskori megnyilvánulás hagyja el a száját, amitől még most is borsódzik a hátam. A zene igénytelen, kb. két perc után kikapcsoltam.

A Hellforces unalmas fércmű, ami azon kívül, hogy a grafikája megállja a helyét semmilyen kiemelkedő dologgal nem volt képes elkápráztatni bennünket. Talán a fejlesztők okulnak a gyermeteg hibáktól és reméljük a következő játékuk kapcsán egészem más megvilágosításban beszélhetünk róluk. Nem célom senkit lebeszélni a játékról, de akik mégis kipróbálnák, legyenek tisztában azzal, hogy érdemleges szórakozásban kevés részük lesz.