Forgive Me Father teszt

Sötét fellegek gyülekeznek felettünk, ugyanis Cthulhu hívása annyi év után válaszra talált, a hatalmas szörny pedig csatlósaival együtt igyekszik eltörölni az emberiséget, de azzal nem számolt, hogy két önjelölt igazságosztó fegyvert ragad és küzdeni fog.

Gondolom, nem lövök le nagy poént azzal, ha elárulom, hogy a bevezetőben megemlített hősöket mi személyesíthetjük majd meg, akiknek egyetlen feladatuk az H.P. Lovecraftet idéző förmedvények pokolra küldése lesz. Egyikőjük sem választotta ezt a sorsot, de a szükség nagy úr, így maguk mögött hagyták a megszokott életüket és elindultak egy pokoli kínokkal kikövezett úton, hogy a megannyi szenvedés után megtalálják a várva várt megnyugvást és békét. Egyikőjük egy pap, aki feszülettel és bibliával felszerelkezve veti bele magát a megszállott csőcselék közé, másikuk pedig egy újságírónő, aki a füves cigi és a voodoo baba erejét hívja segítségül. Nem lesz könnyű dolguk, mivel a túloldalon ember feletti erővel rendelkező szörnyetegek várnak rájuk, de szerencsére az ólom túladagolást egyik dög sem élvezi igazán, abból pedig lesz majd itt bőven.

A Forgive Me Father ugyanis nem kertel és a kezdő képsorokat követően rögtön bedobja a játékost a mélyvízbe. Bármelyik karaktert is választjuk, egy üres szobában találjuk magunkat, ahol pár feljegyzés elolvasása után kinyitjuk az ajtót és máris kezdetét veszi a végeláthatatlan darálás. A játék alkotói le sem tagadhatnák, hogy a régi idők FPS-ei előtt tisztelegnek, ahol a papírvékony sztoriban helyet kapó főhősök először lőnek, és azután sem kérdeznek. Ugyan a pörgős akció közben néha kapunk pár szusszanásnyi szünetet, de ezek csak arra lesznek jók, hogy felöltsük a kiürült készleteinket, mentsünk egyet, aztán folytassuk ott, ahol korábban abbahagytuk. Agyatlannak hangzik és valójában az is, cserébe viszont piszok élvezetes, ami leginkább a kifogástalan hangulatnak, valamint a mérhetetlenül túltolt brutalitásnak köszönhető. Kifordult belek, szétszakadó testrészek és több száz liternyi vér jelzi utunkat, miközben olyan zúzós gitárriffek szolgáltatják a talpalávalót, amik még a legjámborabb játékosokból is kihozzák a belső démonokat.

Igazi bűnös élvezet ez, aminek varázsa az egyszerűségében rejlik, azonban ahogy haladunk előre a játékban, úgy kapunk egyre több és több olyan játékelemet, amik igyekeznek meglepni a retro műfajban már járatos veteránokat. A mindenféle kulcsok és kapcsolók keresgélése közben ugyanis hőseink tapasztalati pontokat gyűjtenek, amiket a szintlépést követően egy egész terjedelmes képességfán oszthatunk el, így szerezve további bónuszokat. A szokásosnak mondható statisztika növelés mellett a kezünkben megforduló fegyvereinket is módosíthatjuk, így jutva dupla pisztolyhoz, vagy épp erősebb gépfegyverhez. A felhozatal teljesen korrekt, szinte minden fontosabb és híresebb halálosztó képviselteti magát, amik esetében az újratöltéssel sem kell bajlódnunk, hiszen amíg van skúló, addig húzhatjuk a ravaszt. Ha pedig mégis kifogynánk mindenből, akkor még mindig aktiválhatjuk a képességeinket, amik mindkét karakter esetében különbözőek és sokszor bizony életeket menthetnek.

Azonban ezek tudatában sem bízhatjuk el magunkat, hiszen az élettöltő bibliát, az ellenfeleket megvakító fényképezőt, vagy épp a közelharci sebzést növelő füves cigit nem használhatjuk végtelen számban. Ezekhez ugyanis az őrületünket kell feltornászni, ami minden egyes ölés után növekszik valamennyit, ha pedig elér egy bizonyos szintet, akkor kezdődhet el az igazi tánc. Külön poén, hogy minél magasabb ez az értékünk, annál többet sebzünk, cserébe viszont a látásunk folyamatosan romlik, először szürkébb lesz a világ, majd a legvégén már teljesen fekete-fehér monokróm körítés mellett kell osztanunk az áldást. Egyébként, ha ez valakit zavarna, akkor a menüben kikapcsolható, viszont ezt én nem ajánlom, mert óriási élmény a megannyi filterrel felkevert vérgőzös akciózás, amit szerencsére hőseink sem hagynak mindig szó nélkül.

A beszólások megmosolyogtatóak és bárkit is válasszunk a legelején, rengeteg utalásban és kikacsintásban lesz részünk. Ez utóbbi egyébként az egész játékra jellemző, így aztán nemcsak a titkos helyek reményében, hanem a megannyi húsvéti tojás miatt is érdemes alaposan körbenézni a pályákon, amik eléggé változatos helyszíneket vonultatnak fel. Sajnos azonban a felépítésük már nem az igazi, az egy kaptafára készített folyosókkal teletűzdelt labirintusokban sokszor ugyanis hihetetlenül nehézkes a tájékozódás, amin az sem segít, hogy térkép hiányában csak a memóriánkban bízhatunk. Szerencsére a pályák legalább nem hatalmasak, de így is belefuthatunk pár olyan helyzetbe, mikor vakarjuk a fejünket, hogy most mégis akkor merre kellene továbbhaladni.

Ugyanebből az okból kifolyólag lett volna jó, ha kapunk egy naplót, ahol a korábban már felvett feljegyzéseket, a feladatainkat, vagy épp a tutorial üzeneteket olvashatjuk el, ha ugyanis lemaradunk valamiről, akkor azt csak az adott pálya újratöltése után tudjuk ismét elolvasni. Ez alapjában véve nem olyan nagy gond, hiszen elsőre minden egyértelműnek tűnik, de például a kézhez kapott lámpa már korántsem az és bizony ennek használata sokszor elengedhetetlen a sötétebb helyszínek felfedezésében. Én elkövettem azt a hibát, hogy az erre vonatkozó üzenet felbukkanása közben pont meg akartam nézni egy feljegyzést, így az E billentyűt megnyomva rögtön továbbugrott az egészről, én pedig ott álltam letolt gatyával a sötétben. Gondoltam, majd a beállításokban rákeresek, hogy mégis mire van kiosztva az a fránya lámpás, de hiába kerestem, a listában nem volt ilyen funkció. Maradt a régi, jól bevált módszer, azaz végignyomkodtam mindent, de hogy nektek ezzel ne kelljen szenvedni, megsúgom, az egér jobb gombja a megoldás. Szívesen.

A világítást pedig érdemes is gyakran használni, ugyanis a játék valami elképesztően jól néz ki, legyen szó fényárban úszó szállodákról, vagy épp sötétségbe borult temetőkről. Ahogy fentebb már említettem, a helyszínek kellően változatosak, ráadásul telis-tele vannak olyan környezeti elemekkel, amikkel interakcióba léphetünk. A kissé képregényes stílus remekül áll a 3D-s környezetnek és szerencsére ebből a retro szagú miliőből a megannyi ellenfél sem lóg ki. Az alapból 2D-s spriteokkal támadó szörnyetegek, ugyanis nemcsak jól néznek ki, de még ötletesek is, a fejezetek végén ránk váró bossokat pedig garantáltan nem fogjuk elfelejteni egy darabig. Mindezt emeli még egy szinttel a fentebb már méltatott zene, ami nyugalmi állapotban megbújik a háttérben, de ha kezdetét veszi a mészárszék, akkor a gitárosok is a húrok közé csapnak.

A Forgive Me Father ennek fényében akár egy tökéleteshez közeli játék is lehetne, de sajnos hiába a remek külcsín és a pörgős akció, nagyon érződik rajta, hogy a lengyel Byte Barrel csapatának ez volt az első komolyabb próbálkozása. Ugyan a játékmenet játszi könnyedséggel szívja be a játékost az agyatlan henteléssel, érdemesebb kisebb adagokban fogyasztani, mert könnyedén monotonná válhat, hogy minden egyes pályán ugyanazt kell csinálnunk, csak pepitában. A sztorival amúgy sem ajánlott sietni, mivel az 5 fejezetre bontott és nagyjából egy délután alatt kivégezhető történet után csak a New Game+ és az Endless mód marad. Előbbi még talán érdekes is lehet a hátramaradt fejlesztések miatt, de utóbbi elég gyorsan megunható, főleg miután rájövünk, hogy az ellenfelek hihetetlenül buták és könnyedén kijátszhatóak. A tartalom tehát kissé karcsú és egy kicsit sajnálom, hogy hiába van két főszereplő, semmilyen többjátékos lehetőséget nem kaptunk, pedig adná magát egy belekben tocsogó kooperatív móka, de talán majd később.

Sajnos bugokkal is találkoztam a tesztelés alatt, amelyek közül a legszembetűnőbb, az a női karakter férfi nyögéshangjai voltak, de reméljük, az efféle hibák nagy része az április 7-ei megjelenésig ki lesz javítva. A fagyások és szaggatások szerencsére elkerültek, egész jól optimalizált a játék és a grafikai stílus okán akár egy jóval régebbi számítógépen is gond nélkül elfut. Amit viszont egyáltalán nem értettem, az a gyorsmentés teljes hiánya. Ha már retrozunk, akkor nyomjuk fullba rendesen, ehelyett egy pályánként időnként megjelenő koldust kapunk, akinél ugyan tudunk menteni, viszont sem előtte, sem utána erre nincs lehetőségünk. Persze a kicsit több, mint negyedórás etapokat könnyű újrakezdeni egy-egy halál után, de mégis csak jobb lett volna, ha egy titkos hely felkutatása közbeni sajnálatos zuhanást követően nem kellene az adott pályaszakasz legelejéről újrakezdenem az egészet.

Azt azonban nem lehet elvenni a Forgive Me Father-től, hogy még a fentebb említett hiányosságok ellenére is egy piszkosul szórakoztató akciódömping, ami ugyan nem váltja meg a világot, de amit ígér, azt többé-kevésbé korrekt módon szállítja. Egy olyan főhajtás ez a régi korok FPS játékai előtt, ami elé öröm lehuppanni egy húzósabb nap után, hogy aztán hátradőlve a székünkben átadjuk magunkat Cthulhu hívásának és a pörgős, pihenést még csak messziről sem ismerő játékmenetnek. Lehet, hogy az emberiség már elveszett és nincs visszaút, de az tuti, hogy a Vének még sosem rettegtek ennyire, mert akár áldást, akár aláírásokat osztogatunk a felénk csoszogó szörnyetegeknek, a végén úgyis cafatokra robbantjuk őket, méghozzá a világunkat eltipró terveikkel együtt.  

A Forgive Me Father április 7-én lépett ki a korai hozzáférésből és jelenik meg, méghozzá kizárólag PC-re. A játékot mi egy i5-4590, 16 GB RAM és egy GTX 1660 társaságában teszteltük.

2.
2.
Lucius01
Most hagytam abba. Jó játék!
1.
1.
Ganzer
Erre rápróbálok, tetszik az art design.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...