The Elder Scrolls IV: Oblivion Remastered teszt

Jól emlékszem, amikor 2006 tavaszán megjelent az Oblivion, mert éppen két hónap volt még az érettségimig, és arra kellett volna készüljek. Sokunknak ez a játék instant get volt a legendás Morrowind után, természetesen vártam, hogy megnézhessem közelebbről a Birodalom székhelyét, Cyrodiilt. Az Obliviont elindítva is egy rabot alakítunk, akárcsak az összes Elder Scrolls-játékban, ám itt különösen erősre sikerült a nyitány: rögtön a világot megrengető események közepébe csöppenünk és hamarosan magának a Patrick Stewart hangján megszólaló császárnak társaságában igyekszünk elhagyni a börtönt.

Örökre elmémbe égett az a szekció, amikor kiérünk a csatornarendszerből és meglátjuk az ősi tünde romokat az előttünk terülő kis szigeten, a mólót a csónakkal, a napsütést és ahogyan ez tükröződik a vizen… és felcsendülnek Jeremy Soule 10/10-es aláfestő dallamai. Ez számomra egy meghatáró gaming elmény volt, egy egyszeri, megismételhetetlen pillanat. Hittem ezt egészen múlt hétig, amikor is hirtelen megjelent az Oblivion remaster, és kicsit más formában, de újra átélhettem, libabőr included.

Tegyük hozzá, hogy 2006-os eredeti azért kapott hideget-meleget a fanoktól: a Morrowindhez képest megmutatta a térkép és a compass, hová kell menni a küldetéseink céljához, illetve a gyorsutazás is helyet kapott a játékban, és ez erodálta a klasszikus hardcore szerepjáték feelinget. A játéknak amúgy voltak tényleges, ennél sokkal karakteresebb problémái is, erre kitérek később. A helyszínváltás eredményeképp a Morrowindben főszereplő Vvardenfell-sziget vulkanikus, hatalmas gombákkal tarkított, egyedibb látképe lecserélődött egy sokkal szokásosabb nyugati fantasy settingre, klasszikus erdőkre, mezőkre, és a szinte idegen sötételf kultúra helyett is egy jóval ismerősebb szociális miliőben találtuk magunkat.

A csavart és az egzotikumot viszont egy másik sík inváziója szolgáltatta: az ún. Oblivion-krízis kellős közepén jártunk, melynek során kapuk nyíltak a halandó világba, és a pusztítás daedra hercegének pokoli seregei özönlöttek át rajta. Amin ki lehet jönni, be is lehet menni (biztosan van ilyen mondás), úgyhogy a gombák helyett tüskékkel, földöntúli gépezetekkel, hatalmas fekete tornyokkal, csöpögő vérrel, idegen és aktívan gyilkolni próbáló flórával és faunával találtuk szembe magunkat, amikor hősiesen áthaladtunk egy-egy kapun, hogy bezárjuk azokat. Ez ugyanis egy központi sztori és mechanikai elemmé vált a végigjátszás során.

Akkoriban elsősorban az akciójátékok és a first person shooterek tolták ki a grafika határát és feszegették a technológiai korlátokat, és ugyan az Oblivion tájképe és fizikája ütősnek számított egy szerepjátékhoz képest, különösen a ragdoll fizika és a megragadható, mozgatható tárgyak miatt, az animációk és a karakterek arca (úristen azok a fejek) viszont kifejezetten gagyira sikerültek, és ezt a trendet amúgy még jó ideig folytatta a Bethesda a motorjaival és a különböző játékaival.

Ugyan már a Morrowindben is rendelkeztek a NPC-k valamiféle rutinnal, de az Oblivionban szintet lépett a dolog: reggel elindulnak a napi dolgukra (amelynek része, hogy elképesztően életidegen, cserébe humoros párbeszédeket folytatnak a többiekkel), boltot vezetnek, meghatározott időben esznek-isznak, egyéb szükségleteket intéznek, majd este hazatérnek és ledőlnek aludni vagy kocsmáznak. Még olyan küldetés szempontból fontos NPC is akad, aki havonta meglátogat egy másik várost, és ha rosszkor megyünk, huzamosabb ideig nem is találjuk otthon.

Abban az esetben, ha ne adj isten kifogytunk volna a felfedeznivalóból, akkor még nem is beszéltünk a számtalan modról és pluginről amit a közönség letett a negyedik epizódhoz – azóta rutinná vált, hogy a fanok fejezik be / bővítik igazán a Bethesda-játékokat. 2006-ban simán kimondtuk, hogy ez egy szerepjáték, és elfogadható, hogy bénácska az animáció, vagy ortó NPC fejek vannak benne, és a saját karakteredet sem lehet normális külsejűre megcsinálni, cserébe a lényeg, hogy egy élő-lélegző világ terül elénk, amit kedvünkre felfedezhetünk több száz óra alatt, és ami képes teljesen beszippantani – na, az a helyén van. A vágy megvolt a jobbra, de értettük, vagy inkább elfogadtuk a korlátokat.

A játékostársadalom is egy szűkebb körnek minősült, mint ma, kisebb volt a kínálat, a műfajok is jobban elkülönültek, a Steam éppen csak megnyitotta a kapuját a nem-Valve játékok számára. Még kellett egy év, mire az első iPhone-ok piacra kerültek, és inkább 2008-2009-ben kezdett a zsebekben teremni egy-egy miniszámítógép. Ez a digitalizáció és fejlődés, beleértve a közösségi média terjedését, a videojátékok világát is közelebb hozta egy jóval szélesebb közönséghez, akik előtte rá sem néztek konzolokra, és a PC-t is maximum irodai munkára használták.

Ezen évek során aztán a gaming szépen tagozódott be a szórakoztatóipar fősodrába, ennek hála a 2011-es Skyrim körül már a trailer idejében már akkora őrület volt a gaming minden rétegéből, ami előtte elképzelhetetlen volt. Már az előzetesből látszott, hogy a Bethesda emelte a tétet, és végre rendberakják mindazt, amivel adósok voltak: az animációk meg arcok terén hatalmas volt a fejlődés, folytatták a neves szinkronszínészek alkalmazását is, meg persze a sárkányok, úúú a sárkányok, és-és-és látványos, ütősebb harc, sőt, kivégzések!

Az újrakiadásoknak és a milliónyi modnak köszönhetően több gamer-generációnak a vérében van a Skyrim, mindenki ismeri. A cím abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeket – de kitalálhatjátok, ismét jöttek a hangok: le van butítva (~hozzáférhetőbb) az elődökhöz képest, ez már nem az a szerepjáték, ami egykoron volt. Ez igaz is, hiszen olyan arcok is Skyrimezni kezdtek, akikről el sem tudtam volna képzelni korábban, hogy leülnek egy szerepjáték elé.

Ez azonban semmit sem von le az érdemeiből, sőt! Sikerült mindegyik kiadásába többszáz, szummában ezer élvezetes órát beleölni, de az is igaz, hogy nordok földje és a 200 éves időugrás már nem hozta azt a hangulatot számomra, amit a Morrowind és az Oblivion annak idején.

Todd Howard meg így 2025 tavaszán a semmiből azt mondta, hogy tessék akkor itt egy régi kedvenc az Oblivion, Unreal Engine 5-tel, szép, de amúgy csak alig nyúltunk hozzá a többi részéhez, toljátok – ez a definitív élmény. És tényleg: tizenkilenc évnyi kiváló meme támadt rá újra az internetre vagy tört elő a bugyrából, és nap mint nap keletkeznek újak. Minden platformon minden feeden pörög a gyerekkori kedvenc. Látom, hogy új emberek csatlakoznak be régi szenvedélyünkbe, és követik el ugyanazokat a hibákat, fedezik fel Cyrodiil minden szegletét meglepő dolgokat találva, és ahogyan rácsodálkoznak a Radiant AI-ra amely gyakran a sarokban ragasztót majszoló csávó mentális kapacitásával vezényli az eseményeket és a szereplőket.

Nézem, ahogy keresik az állukat a régi fanok és az új érdeklődők egyaránt, akikkel Virtous Games-nél szorgosan dolgozó fejlesztők és designerek, úgy láttatják az Elder Scrolls világának ezen szegletét, ahogyan előtte senki sem. És megmaradtak a fura szövegek, szinkronok, az ikonikus glitchek nagy része, a kiszámíthatatlan NPC-k és ellenségek, a szemforgató párbeszédek, a zseniális zene. A játékot két motor hajtja: egy eredetire hajazó, de fejlesztett Gamebryo felel a játékmenetért, megtartva mindent ami naggyá tette az eredetit, míg a már említett UE5 a megjelenítésért.

Amikor néztem a bejelentés live-ot, sokszor elfogott az érzés, hogy ez a játék amúgy közel 20 éve is így nézett ki (nyilván nem), aztán ráébredtem, hogy az elménk és a fantáziánk kiegészítette az akkoriban látott eposzi történetet, most pedig a Remastered fogja magát, és leveszi ezt a terhet megfáradt agyunkról, és elég csak élveznünk a szépséget. Mert a 2025-ös Cyrodiil is tényleg gyönyörű – lenyűgöző effektek kerültek be, és nem csak a birodalmi provincia kapott olyan ráncfelvarrást, hogy közben minden azonosítható, felismerhető maradt. A legnagyobb állesés talán pont a címadó síkokkal kapcsolatos, és amíg Mehrunes Dagon uradalma az eredetiben egy túltolt, tüskés, erőltetetten gonosz helynek tűnik mai szemmel, és inkább tényleg a fantáziánk teszi rémisztővé, addig a modern Oblivion egy megelevenedett kénköves pokol, és ez bitang jól áll neki.

Végre megvan a technológia! Olyannyira, hogy a karakterek, és a viselhető tárgyak is remekbeszabott ráncfelvarráson estek át, és ugyan rengeteg NPC-nek maradt őrült rémálomszerű tekintete, ezúttal ez is realisztikusabb lett. Az Oblivionban anno ráadásul a lehető legocsmányabb karaktereket lehetett gyártani, és Remastered itt sem kivétel: elég csak körbenézni a népszerű platfomok reeljei közt, embertársaink kreativitása végtelennek tűnik, ha torz fantasy karaktereket kell összeállítani. Viszont mostmár szépeket is lehet! A fontosabb szereplőkön is sokat dolgoztak, Uriel Septim jobban hasonlít Patrick Stewartra, Martin pedig Sean Beanre, de azért ne számítsunk tökéletes egyezésre. Cserébe még arra is jutott energia, hogy a játékba kerüljön néhány új szinkron is, növelve a változatosságot.

Mivel az Oblivionban a ellenségek erőssége és típusa lekövette a karakter szintjét, hogy mindig megfelelő nehézség legyen, ez sok galiba forrásává vált, igazából az eredeti verzió egyik fő negatívuma. Egyrészt kiveszett a “esélyed sincs terület, gyere vissza később, ha elég erős vagy” feeling, továbbá könnyedén túlszintezhettük magunkat olyan skillekkel, amelyek harcban mondjuk nem segítettek sokat, az első komolyabb főküldetést így meg szinte alig lehetett megcsinálni. Ez utóbbin segít, hogy a szintrendszeren tekertek a remaster során: minden skill hozzájárul a szintlépéshez kisebb-nagyobb arányban, cserébe a stat pontokat, amikből fix mennyiségűt kapunk, már mi oszthatjuk el, ahogyan csak szeretnénk.

Olyan statokat növelhetünk, amelyek a túlélésünkhöz elengedhetetlenek, tehát valahol a Skyrim fejlődési rendszerének és az eredetinek összeolvadását kaptuk, jóval kiszámíthatóbb szintezést eredményezve, amin a skillek nyújtotta módosított előnyök tovább segítenek. Nem csak a fejlődési rendszert inspirálta Skyrim, hanem pár kényelmi változtatás is ismerős lesz, mert mind a HUD, mind a felhasználói felület végül szintén az utódra hajaz, az eredeti színeit és ikonográfiáját megtartva. Ez egészen jól működik, habár már az első napokban számtalan, nem hivatalos mod elérhetővé vált a címhez, köztük inventory-élmény javítások. Ja, és sprintelhetünk is a játékban, aminek kapcsán emelem kalapom az elkövető stúdió előtt, hogy sikerült egy Oblivionhoz tökéletesen illeszkedő janky sprint animációt implementálniuk…

Ha egy jó remasternek az a dolga, hogy megmutassa egy új közönségnek a tutit, a régieket pedig elcsípje még egy táncra, akkor az Oblivion Remastered jelesre vizsgázik. Én a régi rajongó irányból tudok rá tekinteni, ezért is örülök neki különösen, hogy a mostanra szélesre nőtt játékostársadalom számára is elérhető és hozzáférhető lesz ez a régi gyöngyszem. A visszhangok pozitívak, a grafikai felújítás pazar, a játékmenet a réginek egy ideális változata, ajánlom mindenkinek.

Ha nem is mondanám, hogy az eredeti megelőzte a korát, mindenesetre az alapok kiegészítve modern technológiával egy 2025-ben is igen korrekt játékot eredményeznek, lehet kevés a kényelmi funkció, nem a leghozzáférhetőbb, nincs benne építkezés vagy végtelenig bonyolított craft rendszer – de nem is kell. Az aktuális játékipari trendek egyre inkább azt mutatják, hogy mindenféle cím képes megtalálni a közönségét, úgyhogy az Oblivion a legjobbkor érkezett.

Azért nem tökéletes minden, a Remastered ára például az egyik ilyen dolog. Az alap kiadás 55 euróba kerül Steamen, és körülbelül 20500 forintba a Microsoft és a Sony digitális boltjaiban. És amúgy ha már az Oblivion volt annó, ami elindította a letölthető tartalmak áradatát a hírhedt “Horse Armor” DLC-vel, a sor folytatódik. Ugyan ez a bizonyos lópáncél most az alap kiadás részévé vált az összes korábban megjelent DLC-vel együtt, ám a Remasteredhez is érkezett egye Deluxe változat, amiben sosem látott tartalmak kaptak helyet (két új küldetés, exkluzív páncélok és ÚJ lópáncél…), ami további pénzbe fáj.

Szóval így – remek játék, zseni felújítás, de zsebbe nyúlós, ráadásul most semmilyen kedvezmény nincs, hiába rendelkeznénk előzőleg az eredetivel.Az új Oblivion a Game Pass Ultimate része, akár streamelhető is és alacsony bekerülési költséggel kipróbálható, ha kétséges, hogy valakinek tényleg szüksége van rá, és a 2006-os kiadás is elérhető és hozzáférhető, eredeti, gyönyörű, őrült formájában.

A feketeleves másik összetevője a stabilitás – PC-n persze számos beállítás áll rendelkezésre, ennek ellenére a kiadott verziót ki lehet fagyasztani, meg lehet akasztani, beesik a framerate, az UE5 néha megmakacsolja magát, és neki kell állni barkácsolni, meg konfigurációs fájlokkal stabilizálni az enginet. Mindenképpen jól esne egy hivatalos tapasz, ami segít ezeken a problémákon.

Természetesen a rajongók már számos beállítást és konfigot tettek közre, hogyan lehet javítani az élményen, konzolokon azonban kevés lehetőség van javítani ilyen módon a framerate problémákon amikről hallani lehet. Az már csak apróság, hogy a színpaletta némileg fakóbb az eredetinél (bár bitang jól néz ki így is), viszont ezen PC esetén könnyen lehet segíteni egy ReShade beállítással, amelyből már most számos elérhető a nagyobb mod portálokon.

A felsoroltak ellenére az Oblivion egy életérzés – amit kár lenne kihagyni. Egy kaotikus utazás, a legváratlanabb történésekkel, ahol a háttér egy hatalmas világ tele tartalommal, titkokkal és kincsekkel. A főhős TE vagy – te lehetsz a harcosok és a mágusok céhének vezére, meg a tolvajok fejedelme, és persze az orgyilkosok mestere is. Mindezt akár egyszerre, egy végítéletnek tűnő pokoli invázió közepén, amelyre képesek reagálni az NPC-k, de ha a rendszer arra utasítja őket, hogy reggel 6-kor békésen kapálniuk kell a földjüket, akkor a kerítés tövében nyílt pokolkapu sem tántoríthatja el őket tőle, bármilyen vicces szitut is eredményezzen mindez.

Elindultál a főküldetésre és hirtelen egy ősi tünde rom mélyén találod magad, és nekromantákkal harcolsz? Átlagos kedd. Scooby-Doo jelenet mintájára egymást kergető városőrök-banditák-farkasok-daedra vonattal találkozol, ha kimerészkedsz? Teljesen normális jelenség. Eladod a birodalom ellen konspiráló kultusz egyenruháját egy random boltosnak és az felveszi mert jobbak a statjai mint a saját ruháján? Semmi extra.

Akár a Skyrimmal kezdted és nagy rajongója vagy, akár a TES IV dallamait dúdolod ~20 éve, ez a definitív remaster neked szól. Nem tudtam, hogy az Oblivion Remasteredre szükségem van, de hirtelen megjelent, és felülmúlta a várakozásaimat (az árat leszámítva). Ráadásul a pletykák már felreppentek arról, hogy a Fallout 3 lehet a következő felújítás a Virtous és a Bethesda háza tájáról… érdeklődve várjuk! Ne feledjétek, Cheese for everyone!

A felújított Oblivion Xbox Series X, Playstation 5 és PC platformokon jelent meg, továbbá elérhető a GamePass Ultimate kínálatában. Mi PC-n teszteltük.