Sokan nem hitték, hogy egyszer tényleg valósággá válik, de bizony így lett: megérkezett a FromSoftware első multiplayeres standalone spin-offja, amely sutba vágja mindazt, ami az elmúlt másfél évtizedben oly népszerűvé tette a stúdió alkotásait, és helyette megpróbál a roguelike és battle royale műfajokból átcsempészett elemekkel egy merőben új élményt nyújtani. Az nem is kérdés, hogy ez maradéktalanul sikerült, az már viszont komolyabb kérdőjel, hogy mennyire lesznek elégedettek vele a hardcore fanok, és mennyire nyújt majd szórakozást azoknak, akik még csak felszínesen érintették az Elden Ring világát. Annyi biztos, hogy fejlesztői oldalról kockázatos lépés volt, és nem kell sok mindennek félremennie ahhoz, hogy a Nightlordok tényleg győzzenek, nem csak a játékon belül, hanem a valóságban is néptelen pusztává váljon Limveld.
A Nightreign és az eredeti Elden Ring sztorija két párhuzamos idősíkban játszódik, melyek a Shattering pillanatában azonosak csupán, ám annak mikéntje és előzményei eltérőek a már megismert történettől, ahogyan a következményei is. A Tarnished helyett ezúttal Nightfarerek egy csoportja veszi fel a küzdelmet a világ és a természet egyensúlyának megmentéséért, mely során Marika és Radagon gyermekei helyett ezúttal nyolc Nightlord várja majd, hogy megküzdjünk velük.
A játék első pillanatai - miután meghaltunk a tutorial boss-tól - ismerősek lesznek majd minden Elden Ring játékos számára, ugyanis rögtön a Roundtable Holdnál fogjuk találni magunkat, illetve annak a némiképp alternatív változatánál. Itt gyülekeznek a Nightfarerek a küldetések előtt, ám aki azt hiszi, hogy online hubként fog szolgálni a helyszín, az csalódni fog. Játszhatunk ugyanis offline egyedül, vagy online random emberekkel, barátainkat pedig egy jelszavas módszerrel tudjuk csak magunk mellé halászni, szóval közös hubról és party-ról még csak ne is álmodjon senki!
Viszont ebben van némi szépség is. Picit olyan, mint egy magányos szeánsz, ahol a multiplayer küzdelmeit kipihenve fejleszthetjük karaktereinket, beszélgethetünk velük, megismerhetjük a múltjukat, miközben a mindent átható magányt és melankóliát tökéletesen aláfestő zene pont a reménynek csak olyan kis foszlányát engedélyezi a vonós hangszerek szólamával, hogy még egy utolsó kör erejéig mindig maradni akarjunk.
Mivel egy-egy küldetés során állandó az akció és a rohanás, a lore bemutatása is javarészt erre a zónára korlátozódik. Egy sikeres kör abszolválása utána a karakterünk számára elérhető lesz a Remembrances mód. Ez teljesen átalakult az Elden Ring óta, hiszen míg ott ezek gyűjtésével speciális fegyvert vagy felszerelést zsebelhettünk be, ezúttal lényegében egy questline-ként működnek. Amikor egy karakterrel aktiváljuk a módot, akkor új párbeszédopciókat kapunk a Roundtable körül élőkkel, akik nem csak a lore-ba adnak egyre nagyobb betekintést, hanem némi plusz küldetést is ránk bíznak. Ezeket mindig a co-op menetek közben teljesíthetjük, általában pár speciális ellenség legyőzése vár ránk, ami után tovább haladhat a karakterünk története, újabb háttérinfókat és újabb küldetést kapunk. A dolog nehézsége, hogy egy bevetés során max egy ember Remembrances feladata teljesíthető, és általában a pálya eldugott vagy távoli szegletében kell hozzájuk elzarándokolnunk, ahova már az eljutás sem kis feladat.
És hogy miért nem? Hol is kezdjem… Mondjuk a legelején! A kerekasztalhoz odalépve kiválaszthatjuk, hogy a nyolc Nightlord melyikére szeretnénk vadászni, majd némi matchmaking után kezdődik is a menet, mely mindig ugyanazt a koreográfiát követi. Elsőként a három Nightfarer bevitorlázik a pálya egyik szegletébe, mint ahogyan az a battle royale címeknél szokás. Limveld földje telis-tele van érdekes helyszínekkel; vár és templomromokkal, hegyek gyomrába nyúló kazamatákkal, viharfelhőkbe burkolózott hegycsúcsokkal, titkos barlangokkal, elhagyatott falvakkal és katonai táborokkal. Mintha csak egy Elden Ring map-szerkesztőbe csöppentünk volna, mindegyik helyszín ismerős lesz az alapjátékból, és jó pár könnyen kiiktatható ellenfél közt tartalmazni fog egy nehezebb boss-t is. Ezek legyőzése adja a legértékesebb lootokat, legyen szó akár fegyverekről, némi stat bónuszról, vagy bármilyen más felszerelésről.
A lootolás viszont nem mehet a végtelenségig, a Lordok által indított pusztító Night’s Tide folyamatosan a nyomunkban lohol, és csökkenti a pálya bejárható méretét. Ha ugyanis a Night’s Tide-on kívülre kerülünk, akkor az életerőnk gyorsan csökkenni kezd, és pár másodperc után már várhatjuk is az újjászületést a legutóbbi Site of Grace-nél. A nap végére, mire leszáll az éj, a játéktér egészen kicsire zsugorodik, mondhatni egy arénává, ahol meg kell küzdenünk a más világokból ellenünk küldött bajnokokkal vagy szörnyekkel. Ha ezt sikeresen teljesítjük, akkor a reggeli köd feloszlása után új nap virrad ránk, mely során ismét a gyűjtögetésé és a fejlesztésé a főszerep, ezúttal még értékesebb lootokkal. Amennyiben a második napot záró végső boss-t is sikeresen leverjük, jön a harmadik nap, mely során kizárólag az általunk korábban választott Nightlorddal csaphatunk össze.
És dióhéjban ennyi lenne a játék. Persze vannak még játékmeneti mechanizmusok, amik tovább finomítják mindezt. A runok közt a kerekasztalnál vásárolhatunk és fejleszthetjük a karakterünket. Utóbbi esetében nem a szokásos pontrakosgatós módszerrel találkozunk majd, hanem különböző relikviákat csatolhatunk a karakterünkhöz, melyek ilyen-olyan statjainkat vagy támadásainkat, esetleg védelmünket növelik.
A szokásos szintlépősi viszont brutálisan felgyorsult, minden menet közben a nulláról indítva húzhatjuk fel a karaktereinket a harmadik nap végére általában olyan 10-14-es szint környékére, a pontokat pedig a rendszer az adott Nightfarerünkhöz passzoló módon fogja szétosztani. Az előre összeállított és egyedi skillekkel rendelkező Nightfarerek nagyjából lefedik az összes népszerű buildet. Lesz itt a varázslatokra fókuszáló mágus, a távolsági fegyverekre építkező íjász, az ultját feltöltve óriás szörnnyé alakuló harcos, pókember-szerűen ugráló katona, illetve lesz, aki a lelkek megidézésben fog jeleskedni. Az én személyes kedvencem a Duchess, akit mintha csak a Bloodborne-ból emeltek volna át, de érdekes karakter a páncélba bújt sasszerű katona, vagy a hatalmas kőtömbök varázslására képes bajnok is. Mindez remekül működik a játék közben, mert csupán ennyiből is képesek voltak megteremteni a karakterépítés feelingjét, viszont a pepecselős részeket a gép intézi helyettünk, így kezdőként sem leszünk lemaradva a nagyoktól.
Ami viszont már a problémás, az maga a pálya. Noha összhatásában abszolút jól fest, az atmoszféra remek, a messzi horizonton lépkedő Nightlord sziluettek pedig káprázatosak, egész egyszerűen a tizedik óra környékén az alapból elérhető helyszínek kezdenek rendkívül repetitívvé válni, hiába lesz egy kicsit minden körben megtekerve a leosztás, folyton ugyanazt a várromot bejárni lélekölő. Ezen némileg segít, hogy egy-egy sikeres kör után időlegesen megváltozik a pálya, például lemerészkedhetünk egy újonnan megnyílt vulkán gyomrába, viszont mindez csak tovább tetézi az alapvető problémát. Ez pedig nem más, mint hogy a játékmenet pontosan annak az ellentétére épül, mint amit a közönség igazán szeret a Souls-játékokban: a lassú, de átgondolt, megkomponált, váratlan veszélyekkel és kalandokkal teletűzdelt felfedezést, ami igazán egyedivé tette például az Elden Ringet is.
Amikor kilépsz a kripta kapuján, megpillantod Limgrave lankáit, megpillantod az első ellenfeledet, azt a hatalmas lovast, akit biztosan könnyű lesz legyőzni, hiszen az első ellenség… aztán két óra szenvedés után inkább kikerülöd. Eltévedhetsz a mocsárban, felderítheted a hatalmas várrendszert, megjárhatod szó szerint a poklot, sűrű erdőkben bolyonghatsz, világok közt liftezhetsz, és még napestig sorolhatnánk. Na, ezekből itt semmi sem lesz. A Nightreignben a modulárisan elhelyezett, egymástól lényegében teljesen független helyszínek egy szempillantás alatt kiismerhetőek, és az ideális run nem más, mint hogy annyi helyszínen futsz keresztül az időd lejárta előtt, amennyin csak tudsz, mindenhol legyőzve az aktuális bosst, és nem törődve semmi mással.
Kalandozás helyett állandó teljesítés és kapkodás. A karakterek mozgási kultúráját is ehhez igazították a fejlesztők: a futási sebesség kategóriákkal gyorsabb, így hátasra sincs szükségünk, és megszűnt a zuhanási sebződés, bármilyen mélységbe levethetjük magunkat, ráadásul még egyes sziklafalakon fel is tudunk mászni. Gyakorlatilag minimális kihívást jelent a térben tájékozódni és haladni, az egész kissé olyan, mintha csak egy speedrunt néznénk.
Technikai oldalról pedig sajnos pontosan azt kapjuk, mint amit a FromSoftware játékoktól már megszokhattunk. Nincs DLSS, sem bármilyen más felskálázási rendszer, ami segíthetne az Elden Ringnél némileg magasabb gépigényen. Cserébe jó nagy laggokat produkálnak a szerverek, illetve a 60fps-es lock is több mint fájó pont. Ha pedig a gépünk 20-30%-os leterhelés mellett simán kirázza a kisujjából a stabil 60fps-t, az élmény akkor sem lesz tükörsima, pontosan úgy reccen néha meg a játék futás közben, ahogyan az Elden Ring is tette a megjelenése első heteiben.
Kissé a látvány is megváltozott. Alapvetően azonos az engine, és igaziból a textúrák közel 90%-a is régi ismerősként fogja üdvözölni az Elden Ringből érkező játékosokat, ám pár változás azért történt. A fényhatások kategóriákkal szebbek lettek, a vörösen izzó lángok és a kékes varázslatok sokkal káprázatosabban csillognak a korábban látottaknál, mint ahogyan az épületek megvilágítása is markánsan jobban fest, egy-egy állókép erejéig olykor egészen fotószerű a látvány. A környezeti árnyékolás viszont borzalmas downgrade-n esett át, a legtöbb kisebb tárgy (székek, ládák, dobozok) max grafikán sem kaptak árnyékot, sokszor mintha a semmiben lebegnének. Továbbá az Elden Ring kissé homályosabb végeredményt produkáló képbeállításait is kukázták, ezúttal nincs akkora homály, sokkal élesebbek a textúrák, ami a gyorsabb játékmenethez ugyan passzol, ám az aljnövényzet és a talaj textúráinak gyengébb minőségét erőteljesebben emelik ki.
Mindennek ellenére azonban megvan az Nightreign varázsa is, csak megfelelően kell kezelnünk az elvárásainkat. Ha újból olyan élményt várunk tőle, mint amit a Souls-játékoktól szoktunk kapni, akkor csalódottak leszünk, és csak ellökünk magunktól egy amúgy teljes mértékben szórakoztató és szerethető, a végletekig megtervezett és magához bilincselő élményt. Aláírom, hogy az online meccsekre kihegyezett co-op PvE játékmenet, némi roguelite és battle royale elemekkel megspékelve nagyon éles váltás, de ha úgy tekintünk az egészre, mint ahogyan a játék története is tekint magára - egy alternatív idősík, ami csak utalásokkal kapcsolódik az eredeti sztorihoz - akkor máris sokkal pozitívabban értékelhető ez az alkotás is. Közel sem hibátlan, de koncepció terén egy gyönyörűen működő játék, mely egy újabb lehetőséget ad arra, hogy visszatérjünk ebbe a legendás világba. Gyakorlatilag a Shadow of the Erdtree-vel érdemes a leginkább párba állítani a Nightreign-t. Ha valaki a történet és egy új világ felfedezése miatt szeretett bele az Elden Ringbe, akkor plusz tartalomként a Shadow of the Erdtree a tökéletes választás a számára, ám ha elsősorban a játék hangulata és a legyőzhetetlen bossok kiapadhatatlan garmadája hiányzik, akkor a Nightreign a befutó. Nem tökéletes, sőt, olykor még saját magával is harcban áll, de a Nightreign legalább valami újat próbál hozni, és ez már önmagában is több, mint amit sok folytatás vagy spin-off elmondhat magáról. Ha a Souls-játékok nyomán jöttél felfedezni, könnyen csalódhatsz, ám ha nyitott vagy egy gyorsabb, feszesebb élményre, amelyből azért még így is süt a zsenialitás, akkor érdemes adni neki egy esélyt.
Az Elden Ring Nightreign jelenleg PS5-ön, Xbox Series X/S-en és PC-n érhető el, a teszt utóbbin készült - a játékért ezúton is köszönet a Cenega Hungary csapatának!
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.