Bad Cheese teszt

Az immáron közkincsé vált 1928-as Disney-féle Steamboat Willie látványköntösébe bújtatott horrorjáték ugyanis igencsak komoly témákat feszeget, melyek sajnos mind a mai napig jelen vannak a társadalmunkban. A túlzott megfelelési kényszer okozta szorongás, az otthoni elnyomástól való félelem, esetleg a nevelési célzattal használt erőszak rendszerint életre szóló traumákhoz vezet, amiknek hatására a tehetetlen, többnyire még fiatalkorú áldozatok segítségkérés helyett gyakran inkább egy általuk kreált fantáziavilágba menekülnek. Pontosan így tesz a Bad Cheese főszereplője is, akinek anyukája magára hagyja őt és diszfunkcionális apukáját a hétvégére, ami alatt bizony az ő nyakába szakadnak majd az otthoni teendők. Ráadásul korántsem lesz mindegy, hogy a pókhálók irtását, a koszos cipők tisztára suvickolását, vagy épp a koszos edények elmosását milyen elánnal végzi, mert amint késlekedik, netalántán hibázik, rögtön lesújt a kíméletlen apai szigor.

Gyakorló apaként különösen nehéz volt átélni mindezt, főleg úgy, hogy bár a körülöttünk lévő környezet és az ott élő emberek gyomorforgatóan groteszk küllemmel bírnak és folyton-folyvást az életünkre törnek, főszereplőnk mintha tudomást sem venne minderről, csak megy előre és minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy kifogástalanul teljesítse a fogyni nem akaró feladatait. Ez utóbbiak mikéntje teszi majd ki a játékmenet jelentős részét, vagyis főleg tárgyakat és azok interakciós pontjait fogjuk keresgélni, de nem kell bonyolult dolgokra számítani, mivel a lineáris pályák szűkössége mindennemű elakadást lehetetlenné tesz. Egyedül csak a néhanapján felbukkanó harci szekvenciák okozhatnak némi zavarodottságot, ami nagyrészt abból fakad, hogy a játék harcrendszere borzasztóan suta. Egyedüli „szerencsénk”, hogy ellenfeleink könnyedén bebugolhatnak különféle tereptárgyakba, aminek következtében mindenféle probléma nélkül lemészárolhatjuk őket.

Ilyen és ehhez hasonló furcsaságok azért szép számmal akadnak a játékban, de mivel egyetlen fejlesztő agyszüleménye az egész, ez talán annyira nem is meglepő. Megmondom őszintén, a keletkezésének körülményeire való tekintettel simán szemet tudtam hunyni ezek felett, amiknél viszont már én is ráncoltam a szemöldökömet, azok a felvehető tárgyakhoz kapcsolódó interakciós pontok, melyeknél sokszor milliméter pontosan ott kell állnunk, ahová azt Simon Lukasik eredetileg megálmodta. Ez leginkább az achievementekért gyűjtögethető chipses zacskóknál, illetve hurkáknál ütközik ki, aminek folyományaként gyakran percekig rohangálhatunk körbe-körbe, mire végre hajlandó a rendszer megkönyörülni rajtunk és nagy kegyesen megengedi, hogy bekebelezzük a karnyújtásnyi távolságra lehelyezett étkeket. Ezeken túlmenően azonban más problémákkal nem találkoztam, hacsak nem számítjuk annak azt, hogy láthatatlanul ugyan, de valamilyen oknál fogva a játékban maradt a fejlesztői menü egyik parancssora, amit a főhangerő szabályzásával tudunk aktiválni.

Ennek eredményeképpen rögtön egy későbbi fejezetben találhatjuk magunkat, amivel nagyjából át is ugorjuk a történet felét, ezt viszont én egyáltalán nem ajánlom, mert ezáltal jócskán csorbulni fog az az elképesztően egyedi élmény, amit amúgy a Bad Cheese nyújtani képes. Nyilván ebben hatalmas szerepe van a fentebb már emlegetett történetnek, illetve az ahhoz tartozó mögöttes tartalomnak is, viszont ami leginkább kiemeli a játékot a tucathorrorok műfajából, az kétségkívül a megvalósítása. A klasszikus Disney mesék által inspirált 2D-s spriteokat használó művészeti dizájnt egyszerűen nem lehet nem imádni, amire a kopottas, fekete-fehér színvilág, valamint a 4:3-as képarány csak rátesz még egy lapáttal. A fejlesztőnek tökéletesen sikerült elkapnia mindazt, amivel annak idején Walt Disney meghódította a világot, ugyanakkor a nosztalgiavonat azon nyomban kisiklik, mihelyst találkozunk a körülöttünk császkáló szereplők egyikével. Utóbbiak ugyanis a játék valódi fénypontjai, egytől-egyig igazi undorító szörnyszülöttek, akiknek csakis az lebeg a szemük előtt, hogy a lehető legváltozatosabb módokon zabáljanak fel minket.

Mindez természetesen látványnak sem utolsó, azonban önmagában mit sem érne, hiszen egy zsigerekig hatoló nyomasztó atmoszféra megteremtéséhez nemcsak a látószerveinket, hanem a hallójáratainkat is illik sokkolni. Nos, ezen a téren a Bad Cheese ugyancsak jelesre vizsgázik, aminek hála egy jobb hangrendszer társaságában garantáltan belénk fog fagyni az a bizonyos. A mesékbe illő, itt azonban mégis félelmetes dallamok, a kifogástalan szinkronmunka, valamint a háttérből a bőrünk alá kúszó baljóslatú zörejek mind-mind tökéletes minőségben és a lehető legváratlanabb pillanatokban csendülnek fel, így aztán a játék elejétől a legvégéig tapintani lehet majd a feszültséget. Hozzám ez a fajta félelmekeltési módszer egyébként mindig is közelebb állt, mint a nagy hirtelenséggel lépten-nyomon arcunkba tolt jump scare ijesztegetések (azért vannak itt azok is), mivel utóbbiak egyrészt mellőznek mindenféle kreativitást, másrészt pedig könnyedén kiismerhetőek, aminek hatására elveszítik a funkciójukat.

Emiatt aztán én kifejezetten imádtam a Bad Cheesezel töltött órácskáimat, amikből sajnos juthatott volna több is, de mint tudjuk, jóból is megárt a sok. A horrorisztikus egérkaland ugyanis nagyjából pár óra alatt kivégezhető (ha kihasználjuk a menüben elrejtett fejlesztői parancssort, akkor még ennél is gyorsabban), bár azt azért gyorsan hozzátenném, hogy nem is kerül annyiba, mint egy mostanság megjelenő teljesárú játék. Azt a 13 eurót pedig, amit jelenleg elkérnek érte, még a fentebb felsorolt hibái és a rövidsége ellenére is megéri, hiszen az elképesztően egyedi látványvilága, a nyomasztó atmoszférája, valamint a családon belüli problémákkal foglalkozó szomorkás története bőven kárpótol minket mindezekért. Kicsit furcsa belegondolni, hogy mi lett a Walt Disney által teremtett gyermekeknek szóló mesés kalandból, de a végeredményt látva azt hiszem talán még ő maga is elismerően csettintene, feltéve persze, ha bírta a gyomra az ilyesmit.

A Bad Cheese szeptember elsején jelent meg PlayStationre, Xboxra, Nintendo Switch-re és PC-re. Mi utóbbin rettegtünk a kiforgatott Disney karakterektől.