Dreams of Another teszt

Ismét egy egészen rendhagyó játék került ki a Q-Games kezei közül, a PixelJunk brandet lassan 2 évtizede építgető indie stúdió eddig főként a 2D-s vonalon mozgott, de ott piszkosul értették a dolgukat — a 3D-nél is, pl: The Tomorrow Children. A PlayStation 3 éra kezdetén járunk, amikor a Sony éppen bevezetni készült a trófea rendszert, ekkor jelentek meg az első PixelJunk játékok és hamar sokak kedvencévé váltak a színes koronával fémjelzett alkotások. Az egyszerű versenyzős party játékuk (PJ Racers) és a szerethető tower defense (PJ Monsters) után megjelent az egyik legismertebb és legjobbra sikerült üdvöskéjük, a PixelJunk Eden. Ezután még számos sikeres és szórakoztató játék látott napvilágot a sidescroller lövöldétől kezdve, a zombis VR büfé szimulátoron át, egészen a levesgyár menedzselős stratégiáig, de a mostani alanyunk miatt kanyarodjunk kicsit vissza az Eden felé.

A Dreams of Another elkészültéért Tomohisa Kuramitsu, művésznevén Baiyon felelt, annak idején ő készítette a látványvilágát, valamint az OST-jét a PJ Edennek, ami egy végletekig letisztult cucc, egyszerű játékmenetével és zseniális zenéivel bizton állíthatom bárkit leköthet mind a mai napig – a folytatás megjelent pár éve Switchre, a portok más platformokon néhány napja érkeztek meg. Baiyon a művészi vénáját ezúttal jóval szabadabban élhette ki, egy olyan játékot készített, amiben néha csak sodródunk az árral, máskor viszont hirtelen akcióba kell lendülni, de mindezt teszi úgy, hogy rengeteg gondolatot ébreszt az emberben. Sokszor éreztem úgy, mintha konkrétan a fejében lennék, biztosan rengeteget merített a saját életéből amikor egyes párbeszédeket összeraktak – főleg a mesélős részek meg a művészettel kapcsolatos dolgok.

Történetünk egy átlagos külső nézetes lövöldeként indul, azonban a játékot jellemző egyedi grafika már itt is jelen van. Egy katonát irányítunk, aki társával szorult helyzetbe kerül, amikor pedig lövésre kerülne a sor, karakterünk csődöt mond. Itt még mindig nem körvonalazódik teljesen mire számíthatunk, a jelenet után ugyanis átváltunk a tényleges főszereplőre: egy pizsamás férfira. A gömbökből, sőt, inkább gyöngyökből vagy üveggolyókból felépített világban még a karakterek is hasonló módon vannak összerakva, ezáltal sokszor egy festmény hatását kelti az egész kaland. A menüben nem sok minden várja a kíváncsi szemeket, csak az elindítás és a megszólaltatott „szereplők” tárolója kapott helyet, no meg persze a beállítások. Ezen kívül a menü szerves részét képezi a sztorinak, ez lesz a központi képernyőnk, ide kerülünk vissza pihenni, ha a történet tovább halad.

Nehéz lenne igazán bekategorizálni az élményt, de az utóbbi idők egyik legnyugisabb és legelgondolkodtatóbb szoftverébe futottam bele, itt konkrétan nincsenek ellenségek és a kóbor katonától kapott gépfegyver se tesz kárt semmiben, inkább teremtésre szolgál. Így azért ez nem pontos, hiszen mindennek aurája van, az elszabadult kék golyókat és szellemképeket pedig nekünk kell visszatessékelni lövéseinkkel – a „főellenségek” is ilyenek. A címből és a pizsamás ember gúnyájából hamar kiderül merre járunk, egy szürreális világban barangolhatunk, ami többnyire az elménk kivetülése, pontosabban az emlékeink és gondolataink öltenek testet. A történetben keszekusza módon váltják egymást a helyszínek – a korábban említett sodródás itt lép be –, olyan, minta egyik álomból a másikba csúsznánk át miután megtaláltuk a keresett célt. Ez az elején nem annyira könnyű, nem mindig egyértelmű mi visz tovább az adott képernyőn az indikátor ellenére sem, volt, amikor még elnéztem volna máshova, de váratlanul bezavart egy váltás.

Igazából több részre lehet osztani a pszichedelikus menetet, de pár dolog konstans ott lesz velünk, a katona pajtásunk mindig talál valami elfoglaltságot magának a díszletekben, és mindig vár valami frappáns beszólással vagy vicces élcelődéssel. Rajta kívül lesznek kulcsfontosságú NPC-k, akik a történetet gördítik tovább, lesznek kevésbé fontos, de annál érdekesebb mellék NPC-k, akikkel szintén érdemes beszédbe elegyedni, de ott van mind közül az alkotás gerincét támogató részleg, ami egyben a gyűjtögetni valókat is adja, a személyiséggel felruházott tárgyak. A legváratlanabb beszélgetőpartnerekkel lehet csevegni az álomvilágban, megtudhatjuk egy padtól, hogy ő is szívesen ülne valamin, de aztán már hamar azon kezd filozofálni, mi is az ülés fogalma, és ő tulajdonképpen most nem ül-e az adott beton placcon.

A kezdeti akklimatizálódás és betanulás után már rutinosan tudni fogjuk mivel kezdjük a teendőket, szerencsére az éppen felfedezés alatt álló helyszínekre is gyakran visszadobnak minket, így lesz lehetőség kutakodni a cserfes postaládák, vidámparkos angyalszobrok, nagydumás fák, sutyorgó bokrok, pletykás ajtók, szervezkedő állatok és egyéb filozófusok után – a New Game+ engedi, hogy mindent megtartsunk, így ez is egy opció a backtrackre pályaválasztás híján. A játékban nagyjából 200 féle ilyen karakter található elszórva, némelyikük pedig felettébb ügyesen olvad bele a környezetébe, nem minden bejárati ajtó vagy lámpaoszlop szeret dumcsizni sajnos, így néha őrült módjára lövöldözhetünk mindenre. Pár ilyen interakció után azt gondolhatnánk, hogy unalomba fullad a játék ezen része, de még az egyforma tárgyak vagy halak is képesek újabb és újabb pársorosokkal elszórakoztatni, ami kellemesen kitöltötte a köztes időket.

A földre elszórva rengeteg megunt vagy elvesztett használati tárgyat pakoltak a fejlesztők, ezeket a szeleburdi katona mindig szívesen fogadja ajándékként, minél haszontalanabb az adott tárgy, ő annál jobban örül majd neki, a speciálisabb daraboknál pedig nem csak a szokásos sebesség/futás fejlesztéssel és töltényekkel, de extra monológokkal is jutalmaz – az alap fegyver nem tud kifogyni, töltény alatt a gránátokra és a később megnyíló új fegyverre gondolnak. A végig tetten érhető dualitás itt is kiütközik, ami valakinek haszontalan szemét, az lehet másnak drága kincs is akár, erre valamilyen formában a lélekkel ellátott tárgyak is emlékeztetnek olykor. Máskor a saját funkciójukon elmélkednek, vagy az emberek furcsa szokásait és számukra érthetetlen látásmódját bírálják az ő szemszögükből.

A kezdőhelyszínként szolgáló városkában, a működésképtelen játékokkal teli vidámparkban, az akváriumban és a további helyeken más és más élethelyzeteket lehet végig követni, pár ízben pedig konkrét emlékszekvenciákat is át kell élni. Nagy ritkán a megszokottól eltérő mechanikával lehet találkozni, ebből tényleg nagyon kevés van, de szépen hozzáadnak az egészhez. Az elején lévő lépcsők nagyon olyanok mintha a mennyországba vezetnének, és a fejezeteket is egy hosszú, sötét alagút köti össze, így végig lehet morfondírozni vajon tényleg álmodunk-e. A katona lövésképtelensége mellett szintén egy keserédes helyzetben van, elmondása szerint parancsnoka egyetlen golyót adott csak neki, ő pedig nem érti mégis mit lehet kezdeni vele – csórikám.

A sztorit nem szeretném leszpojlerezni, így inkább kerülgetem, mint a forró kását, hiszen az egyik legérdekesebb aspektus a felfedezés öröme lesz. Nem fogunk túlzottan sok helyszínnel találkozni, de a váltások és az éppen elérhető részek miatt mégis úgy érezhetjük, hogy az adott terület nagyobb a ténylegesnél, ezt ügyesen oldották meg. A vizuális része kiváló lett, a feledés homálya lengi be az egészet, így az arcok hiánya és az egyebek a legkisebb mértékben sem zavaróak, pazarul fest minden. A „pusztítási” vágyat itt aztán ki lehet élni, ha szereted szétverni az összes hordót és vázát más játékokban, akkor itt is örömmel fogod lőni a laza szerkezetű szemcséket, amik ennek hatására egyre élesebb és pontosabb képet adnak ki körülötted — az adaptív ravasz miatt ez még élvezetesebb. Van lehetőség FPS módban beizzítani a PSVR2-t, így akár a virtuális valóságban is letolható az egész, én személy szerint a sima módot preferáltam, de az opció adott, ha van rá igény.

A zenei részlegre nem lehet panasz, Baiyon úgy komponálta meg a felcsendülő dallamokat, hogy többnyire melankolikus érzetet kelt, de a hangszerelés és a lassabb ütemek mondhatni tökéletesek. A beszédnek szándékosan van egy enyhén öblös, kicsit visszhangos és dobozos jellemzője, de picit mégis olyan mintha a távolból beszélnének hozzánk. A játékmenet és az irányítás nagyon egyszerű és egyben gördülékeny, a lövésen, az interakció gombon és a futáson kívül mással nem kell foglalkoznunk, így élvezhetjük a magvas gondolatokat és a szépen lassan kibontakozó sztorit. Művész játék lévén az értelmezést meghagyja nekünk a fejlesztő, ebben pedig nagyon erős a szoftver, nosztalgikus és vegyes érzelmeket kavar fel, de azt is elhiszem, ha egyeseket teljesen hidegen hagy a műfaj, a tempó és a túl elvont történetvezetése miatt. A nagyjából 5-8 órás történet se nem rövid, se nem hosszú, de egy igazán egyedi élményt nyújt, így bátran ajánlom a kikapcsolódni vágyóknak és a mélyebb gondolatok kedvelőinek.

A Dreams of Another október 10-én jelent meg PlayStation 5-re és PC-re, jelen teszt a PlayStation 5 verzió alapján készült.