Benoît Sokal, habár elsődlegesen képregényrajzoló volt, rendkívüli nyomot hagyott a videójátékok történelmében is. Az ő nevéhez nem új technológia, új zsáner létrehozása vagy bravúros játékmechanikai megoldás tartozik. Az ő nevéhez - még pár másik mellett - az 1999-es Amerzone és a 2002-ben indult Syberia-sorozat tartozik. Olyan címek, amik a csak rá jellemző hangulattal és művészeti eredménnyel valami többet kívántak megszólítani a játékosban. Valamit, ami formálhatta, valamit, amit aztán sokáig magával cipelhetett. Mondjuk 23 évig. Hogy aztán a Microidsnak hála újra átélje és megossza azt azokkal, akik talán pont e 23 év alatt születtek és nőttek fel, éltek.
Én legalábbis így szeretnék tenni ebben a kritikában. Újra átélni az első Syberia-játékot, veletek, közben átadni egy új generációnak, nektek. Őszintén, kendőzetlenül, valószínűleg egy adag akaratlan elfogultsággal. De hát játékos legyen a talpán, akit hidegen tud hagyni egy apró kis mamut bábú, egy felhúzható vonat, a világ pontjain elrejtett automatonok, egy ember önmagára találása, és egy, a formaiságokhoz makacsul ragaszkodó mozdonyvezető, aki a pontosságban leli meg büszkeségét.
A Syberia Remastered most is, mint annak idején, egy temetési menettel kezdődik. A komor hangulatot egyedül a gyásznép különös mivolta töri meg kissé: automatonok kísérik az elhunytat utolsó útján. A mechanikus, tökéletes szinkronban megtett lépteket pedig egy ember látja csak. Kate Walker, az amerikai ügyvédnő, akit mi alakítunk a játékban. Ennek az intró videónak a magával ragadó, erőteljes hangulata, úgy vélem, ma is képes felkelteni azonnal az új játékosok érdeklődést. Ki az elhunyt? Mik ezek a különös gépek? Azonban a videó minősége meglepheti a játékost. (Erről egy kicsit később.) Utána pedig, már a játékmenet során, felmérheti a visszatérő játékos a remaster grafikai állapotát. Az eredeti prerenderelt háttereihez képest nyilvánvalóan hatalmas ugrás a valódi 3D-s tér, de összességében, a mai átlaghoz képest egy gyengébb indie minőséget kapunk.
Távolabb kameranézet esetén, a totálok ugyanolyan szemkápráztatóak, mint mindig, a közelieknél azonban már nem olyan fényes a helyzet. Nem arról van szó, hogy csúnyán sikerültek volna, de meglehetősen hűen adják vissza a 2002-es környezetet. Ami ezzel a grafikai szinttel sterilebb, mint kellene. Persze ez a nagy ,,tisztaság” is hozzáad a Syberia álomszerűségéhez, engem nem zavart. De el tudom képzelni, hogy egy új játékost inkább elidegenítené, gyenge környezetdizájnnak tartaná. És ez az az ellentmondás, ami végigkísért engem a remasteren. Hogy nem ugrott-e túl kicsit a Microids Studio Paris és a Virtuallyz Gaming? Nem lehetett volna megtartani Sokal vízióját még részletesebb világgal? Lehet, hogy nem. De akkor nem érte volna meg egy visszafogottabb, HD-remasterrel közelebb maradni az eredetihez? Egyszerűen egy túl kompromisszumos köztes állapotnak érződik a grafikai döntés.
Az animációk pedig sajnos rontanak a helyzeten. Kezdve azzal, hogy Kate Walker könyöke mintha a rossz irányba akarna hajolni bármelyik pillanatban. Mozgás közben pedig olyan, mintha egy ólomsúlyú marionett bábúval próbálnánk közlekedni egy olyan terepasztalon, ami tele lett szórva akadályokkal, hogy rendszeresen fennakadjunk bennük. A karaktereknek meg hihetetlenül minimális a gesztikulációjuk, arcjátékuk pedig alig van, vagy egyenesen nincs. Ez kedvenc Oscárunk esetében és 2002-ben elfogadható volt, ma már amatőrnek tűnik. Tehát megint csak ott tartunk, hogy ha beterveznek közelieket a párbeszédek alatt, akkor fel kell emelni a játék többi részét is a mai sztenderekhez, nem csak a kameramozgást.
Az eredeti szinkronszínészek munkáját pedig egy rajongó szeretetével kell kritizálni. Ennek a minőségnek megvan a maga bája, de mára igencsak túllépett ezen a szinten a szakma. Az idei Amerzone játék esetén megtették, hogy újra leszinkronizálták a játékot, és ez nagyon jót tett neki. Ott - hogy a korábbi példánál maradjak - elég nagyot ugrottak a fejlesztők. A Syberia Remasterednek is szüksége lett volna erre. Vagy megint csak: kisebb mértékű remasterelés esetén bőven maradhatott volna.
Nagyot változtattak még az inventory-rendszeren. Nem egy állandóan elérhető ablakból dolgozunk ezúttal, hanem egy egyszerűbb, görgetős menüből. Ez még rendben is van, de az írott dokumentumok elérése elég idegesítőre sikeredett. Egy lapozós ,,füzetben” kell megkeresnünk az adott papírokat, de mindig, mikor megnyitunk egyet, átrendeződik a sorrend, hogy a legfrissebben megnézett dokumentum leghátra kerül. Rendkívül idegesítő, ha többször akarjuk elolvasni ugyanazt.
A játékmenet is változott valamennyire, a puzzle-ken is dolgoztak. Több apró változtatás is történt, ezek egy része jól sikerült. Fel se tűnik, ha a játékos nem néz szándékosan utána. Ez teljesen rendben van, még dicséretre méltó is. Azonban az a három, az eredetiben nem létezett feladvány önmagukban meg tudtak őrjíteni. Igyekeztem vizsgálni, hogy talán csak a változást nem akaró rajongó szól-e belőlem, de azt hiszem rendes érveim vannak. Konkrétumok nélkül, hátha valaki meg akar küzdeni velük segítség nélkül: az egyikben más sorrendben kellett beütögetni a felírt kódot, erre azonban nem volt semmi utalás. Csak korábbi kalandjátékos tapasztalataimból sejtettem, hogy mi lehet a megoldás, a játék világában semmi nyom nem volt rá. A második esetén a Syberia világán belül értelmetlenül elszórt tárgyakat kellett összeszedni. Így is van egy erőteljes elrugaszkodottsága a játéknak, de ez a korábban említett álomszerűséget erősíti, és mindenképpen konzisztens. Ez az új puzzle elem viszont kiesik ebből. Ugyan úgy, ahogy a harmadik, ami egyenesen idegen az egész Syberiától, mint kihívásában, mint hangulatában. Bármilyen fura is ezt leírni egy kalandjátékról, de a Syberia világába nem illik egy önmagában létező logikai feladvány.
A legfőbb bizonyíték arra, hogy nem sikerült a megfelelő remaster mértéket eldönteni az, hogy az átvezetővideók megmaradtak az eredeti felvételek. Konkrétan a 2025-ös játékmeneti környezetből átlépünk a 2002-es cutscene-ekbe minden alkalommal. Ha ez a visszatérő játékosok kedvéért van, akkor minek a sok újítás köré, az új játékosokat meg miért zavarják össze a két jelentősen eltérő minőséggel? Egyszerűen nem áll össze a remaster mikéntje.
Mindezek ellenére remélem, hogy ahogyan a játék intrója felcsigázza az érdeklődést eléggé ahhoz, hogy az ember el akarjon kezdeni dolgozni ezen a szürke adás-vételi ügyön, úgy én is elértem a bevezetőmmel, hogy velem maradjatok eddig a pontig a kritikában. Mert miután leírtam mindazokat a hibákat, amiket a remaster elkövetett, miután a játékos elfogadta ezt a megvalósítást, nem marad más, csak Benoît Sokal és az eredeti csapat alkotta világ és történet. Az újonnan érkezőket pedig had biztassam arra, hogy adjanak neki egy esélyt. Hogy bátran vágjanak bele. Mert nem csak Kate Walker változik a játék során. Talán, egy kicsit, a játékos is. A Syberiában több hosszú séta is akad. Nagy, üres távolságok Sokal látványterveivel, valamint Dimitri Bodiansky és Nicholas Varley dallamaival. A Syberia tele van pillanatokkal, amiket az önreflektálásra lehet fordítani. Ma talán lassúnak tűnik, de pont ez az a tempó, ami kell ennek a történetnek. Ennek a kaland előtti kalandnak, aminek az emléke talán pont a megfelelő pillanatban fog erőt adni nekünk. Itt, a valóságban.
Most pedig had engedjem el a kezdők kezét, hogy írhassak pár sort azokhoz, akik már élik a maguk kalandját az eredeti megjelenés óta. Szia! Nyugodtan játssz a remasterrel. Nem sikerült jól. Nem találta a helyét. De tudd, hogy Sokal megcsinálta. Megcsinálta annak idején, és most is, hiába nincs már köztünk. Biztos emlékszel rá, milyen érzés volt látni Kate-et először futni a vonat után. Azóta talán te is utolértél egy hasonló szerelvényt. Majd Kate és Oscar kalandja folytatódott. És a te kalandod is még tart. Pont ezért megéri még egyszer találkozni Hansszal, hogy ,,válaszolhassunk” a kérdésére: ,,Te jössz a vonattal?”
A Syberia - Remastered november 6-án jelent meg PC-re, PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.