The Legend of Heroes: Trails Beyond the Horizon teszt

Ami talán még tíz éve is elképzelhetetlennek tűnt, mostanra a valósággá vált - 22 évvel a debütálása után nem csak szimplán partra küldte a széria összes eddigi állomását Japánon kívülre is, de a Trails Beyond the Horizon megjelenésével hivatalosan is beérte őshazáját a Nihon Falcom azon ikonikus japán szerepjátéka, amely egészen lehetetlen és teljesíthetetlennek tűnő feladatot ró mindazokra, akik szeretnének belevágni. A Trails Beyond the Horizon ugyanis nem szimplán tizenharmadik felvonása egy szerepjáték-eposznak, amely több különböző alszériára oszlik, mint egynéhány más franchise, de az utolsó előtti kanyar azelőtt, hogy az összefüggő, generációkon átívelő történet elérné tervezett végpontját - és egyúttal lehet, hogy a Trails általunk ismert formájának végét is.

A második, kifejezetten felemás Daybreak folytatása ennek érdekében pedig azt teszi, amit 2023-ban a Trails into Reverie egyszer már megcsinált: megpróbál összefonni több különböző altörténetet és annak minden fontosabb elemét, csakhogy attól eltérően ezt nem az események ilyen-olyan módon való összeforrasztásával, inkább csak az azokban oszlopos szerepet játszó karakterek bevonásával teszi. Ez a gigantikus, bőven másfél tucatnyi szereplő csak ritka alkalmakkor szerepel együtt a képernyőn, ráadásul a Beyond the Horizon a lehető legminimálisabb segítséget nyújt ennek átlátásához vagy megértéséhez, és készpénznek veszi, hogy játékosa játszott az első három, remake alatt álló fejezettel, az azt követő duológiával, a masszív Cold Steel kvadrológiával, és persze az elmúlt két Daybreakkel.

Természetesen a fókuszban továbbra is Van és a két felvonásban mellé csapódott társak állnak, az egyéb arcokból érkező vendégszereplők így antidemokratikus módon meglehetősen a háttérbe szorulnak. Alapvetően három különböző csoportosulás történetét követi végig, melyek között folyamatosan váltogat, a visszatérő Rean és Kevin viszont lényegesen kevesebb időt kap a képernyő előtt, mint a Van jegyezte brigád. Ezt ellensúlyozandó az aktuális konfliktus viszont egyáltalán nem szorítkozik a Calvard köztársaságra: az események középpontjában (legalábbis látszólag) az űr meghódítása áll, miután egy sikeres rakétakísérlet megágyaz az első asztronauta missziónak. Természetesen ez sokaknak szúrja a szemét, és próbálnak mindent megtenni annak érdekében, hogy a hátralevő kevéske idő alatt ez ne valósulhasson meg.

Van, Kevin és Rean ezt igyekeznek megakadályozni: a Van-csapat elsősorban most is Calvard fővárosában, Edithben old meg kisebb-nagyobb ügyeket, Kevin és Rean pedig a távolból asszisztál például Tharbadban, vagy a Beyond the Horizon legjobb új helyszínén, a Marduk Security otthonául szolgáló, városállamként funkcionáló Oredben. A központi váz újat nem is mutat, a történetet előrébb lendítő küldetések között sprigganként kell a lehető legszélsőségesebb skálán mozgó megbízatásokat elvállalni és felgöngyölíteni, egyszerű zsarolástól kezdve rablásokon át egészen komplex nyomozásokig. Ezek pedig általában rendre csatába torkollnak, elvégre a 60 százaléknyi párbeszéd mellett a maradék 40 százalékot ez teszi ki.

A harcrendszer pedig igazodik a már ismert rendhez: pontosan ugyanazt a hibrid megoldást kínálja, mint ami a Daybreak első részében debütált, azaz relatíve szabad választást kínál a valós idejű hack'n slash metodika és a hagyományos, körökre osztott összecsapások között, ugyanakkor már egy viszonylag gyengébb mob hatékony legyőzéséhez sem árt utóbbiba átváltani. Egy tucat epizód után az alapok pedig változatlanok, az artok, a craftok, a szimpla- és speciális támadások még mindig mindenki számára elérhetők, ahogy a különleges, töltést igénylő S-craftok is. Újítást így nem is rendszerszinten, inkább az a fölötti rétegen lehet keresni és találni is, felemás végeredménnyel.

Az egyik ilyen az SCLM Charge, melynek során egy tökéletes dodgeolást követően egy társ is bevihet egy ütést; a ZOC, amely megállítja az időt, és így szabadon csépelhetők a célpontok valós időben, körökre osztott módon pedig az aktiválója egymás után kétszer is jöhet; a Shard Command, amely azonnali buffot biztosít; az Awakening, amely a valós idejű mód alatt kínál egyfajta berserk állapotot. Ezek egy része valamilyen formában már a Cold Steel-szálban is jelen volt, visszatérésük viszont egyáltalán nem érződik se szükségesnek, se áramvonalasnak, ellenkezőleg. A Daybreakben debütált harcrendszer pont annyi mélységgel és nüánsszal rendelkezett, ami még nem volt nyomasztó vagy túlkomplikált.

Pozitívumot így leginkább nem is ez, sokkal inkább az áttervezett Marchen Garten nyújt, amely itt Grim Garten néven fut: a javarészt opcionális dungeon lényegében egy gauntlet, ahol teremről teremre, emeletről emeletre kell kipucolni az ellenfeleket, specifikus célok teljesítésével pedig töménytelen mennyiségű valutához, quartzhoz, felszereléshez lehet jutni... amíg nem változik egy hatalmasat, ezzel pedig elveszti opcionális jellegét. A történet egy pontján lényegében egy social hubbá formálódik át, számtalan minijátékkal és több olyan sztorimagyarázattal, melyek jobban kibontják a Zemurián zajló eseményeket, elsősorban az űrverseny körül forgó intrikákat, sőt, több karakter háttértörténete is igazából itt bontakozik ki, vagy az, hogy milyen szerepük is van a háttérben meghúzódó szálakban. Az biztos, hogy változatosabb, gazdagabb, mint a Marchen Garten volt, és nem tűnik annyira sivárnak, ugyanakkor tud annyira monoton lenni - a végeredményért viszont megéri.

És javarészt pontosan ez mondható el a Trails Beyond the Horizonról is: borzasztóan egyenetlen a történetvezetése, a hosszú órák üresjáratait most is gyakran követik hatalmas, váratlan fordulatok, ám az akár egy órányi, szinte megállíthatatlan átvezető jeleneteket aztán rendre egy újabb vákuum követi. Túlságosan sok karaktert próbál összekovácsolni, túl sok előtudást követel meg, és túl sokszor használja fel ugyanazokat a paneleket és történéseket, melyek már százszor feltűntek az elmúlt tizenkét rész valamelyikében. A legnagyobb baja igazából az, hogy megint csak egy felvezető epizód lett, nem kínál egy komplett, kielégítő befejezéssel rendelkező narratívát, hanem megágyaz annak a finálénak, amiről nem tudjuk, mikor jön, hogy hívják, de az biztos, hogy vagy így, vagy úgy de korszakalkotó lesz - a Horizon viszont csak hátulmarad a horizonton.

A The Legend of Heroes: Trails Beyond the Horizon 2026. január 15-én jelent meg PC-re, PS4-re, PS5-re, NS-re és NS2-re. A teszt a PC-s verzió alapján készült. A tesztpéldányt köszönjük a játék kiadójának, a NIS Americának!