Jackal teszt

És hogy miért? Hát egyrészt, mert egy arctalan, fotelben süppedő nagyfőnök ezt szeretné, másrészt pedig, mivel a fejünkben állandóan duruzsoló egyiptomi halálisten imádja az erőszakot. Gondolom mondanom sem kell, hogy ez az Anubiszos agymenés sokkal maradandóbb lesz, mint a háttérben meghúzódó Gyurcsányszál, de nem azért, mert meghökkentő, hanem mert olyan karaktert kapott, aminek minden egyes megmozdulása élményszámba megy. Ahogy a pszichedelikus effektekkel gazdagon meghintett átvezetőkben értekezik a főhősünkkel az egész egyszerűen csodálatos. Természetesen a legtöbbször hanyag módon kioktatja őt, amire főhősünk aztán rákontrázik valami még nagyobb baromságot, de pont az effajta beleszarom stílus miatt működik annyira jól a párosuk. Hiába ekézik ugyanis egymást folyamatosan, valójában egyikük sem lenne meg a másik nélkül.

Anubisz például általunk szerzi be a „betevőt”, vagyis a holtakat, mi pedig mindezért cserébe kapunk némi extra ajándékot tőle, amit kihasználva valamicskét javíthatunk a túlélési esélyeinken. Ez utóbbi egyébként nagyban függ a kezdéskor beállított nehézségi szinttől is, ami nemcsak az ellenfelek agresszivitására és szívósságára hat ki, hanem arra is, hogy egészen pontosan mennyi bekapott sebzést követően fogunk rátenyerelni az újrakezdés gombra. Szerencsére ebből a szempontból jóval megbocsátóbb a játék, mint az ihletforrásként megjelölt Hotline Miami, úgyhogy annyira azért nem kell tartani tőle, feltéve persze, hogy nem kívánjuk megdönteni a speedrunnerek hardon futott rekordjait, mert ebben az esetben garantáltan vért fogunk izzadni.

És ha már szóba került a Hotline Miami, akkor ideje kitérni magára a játékmenetre is, ami nagyjából teljesen megegyezik a Dennaton Games kultjátékával, annyi különbséggel, hogy a Jackal átlépett a 3D-be, illetve a beépített fizikai motor miatt a környezet sokkal nagyobb szerephez jut az akcióink alatt. Értsd, szinte minden egyes tereptárgy rombolható, de ami még jobb, fel is használható, kezdve a fedezékként funkcionáló felrúgott asztaloktól, egészen az ellenfelekre borítható könyvespolcokig. Természetesen a feng shuiban rejlő lehetőségek kiaknázása nem lesz mindig elég az üdvösséghez, ezért aztán ildomos mielőbb fegyvert is ragadnunk, főleg, mivel a pályákra általában üres kézzel érkezünk meg. Persze ököllel is adhatunk némi nyomatékot a jelenlétünknek, viszont jobb észben tartani, hogy ebben az esetben nem tudjuk megölni az ellenfeleinket, csak leüthetjük őket, akiket aztán még ki is kell végeznünk, ellenkező esetben felpattannak és ismét felénk rontanak.

Szerencsére a pályák dúskálnak majd a közelharci fegyverként funkcionáló tárgyakban, ráadásul ezek el sem használódnak, azaz, ha szeretnénk egy adott szegmenst teszem azt wc pumpával, serpenyővel, vagy épp szamurájkarddal végig trancsírozni, akkor ebben semmi sem állíthat meg minket. Egyedül arra érdemes odafigyelni, hogy a számos ellenféltípus közül mindig azokat vegyük a halállistánk élére, akik lőfegyverrel érkeznek, mert egyrészt ők jóval veszélyesebbek, másrészt a vérben tocsogó hullájuktól simán elvehetjük a mordályt, hogy utána azzal oszlassuk fel a maradék tömeget. A számos érdekes módosítót tartalmazó menüben egyébként akár azt is beállíthatjuk, hogy sose fogyjon ki belőlük a skulló, mivel alapból egyetlen tár után dobhatjuk el őket.

Fegyverekkel tehát el leszünk látva bőven, viszont ezeken túlmenően is akad pár olyan trükk a tarsolyunkban, amiket használva valamelyest megkönnyíthetjük az ámokfutásunkat. Ezeket Anubisz fogja szolgáltatni, méghozzá kivégzések fejében, szóval időnként ajánlott fegyvertelenül is ontani a vért, mert egy-két ajándéka alapjaiban változtathatja meg az összecsapások menetét. A rendszer úgy néz ki, hogy amint megvan a kitűzött gyilokkvóta, az egyiptomi istenség felajánl pár kártyát, melyek közül választhatunk egyet, ami onnantól kezdve a gyűjteményünk részét képezi. Ebből a pakliból aztán a pályaszakaszok elején húzhatunk magunknak, hogy aztán azt beaktiválva emberfeletti képességekre tegyünk szert. Időlassítás, teleport, vakság, hogy csak pár hasznosat említsek, ugyanakkor nem szabad ész nélkül puffogtatni ezeket, mert elég ritkán lesz alkalmunk használni őket. A drog rossz, értem?

Bár mindezekkel felvértezve időnként lesz lehetőségünk taktikázni, a játék harcrendszere ezt egyáltalán nem szorgalmazza, sőt, olyannyira pörög, hogy gyakran fel sem fogjuk a történteket, csak vetődünk és csapkodunk ész nélkül. Ez addig egyébként egész jól működik, amíg nem találkozunk egy lőfegyveres egyénnel, nevesített főellenféllel, vagy épp egy hatalmas aligátorral, mert esetükben elég csupán egyetlen rossz mozdulat és máris a menüben találjuk magunkat. Akármennyire is hívogató tehát a John Wick-életérzés, néha jobban járunk, ha lassabban közelítjük meg az előttünk tornyosuló feladatot. Utóbbiból amúgy sajnos nincsen túl sok, mivel nagyjából pár óra alatt kivégezhető a játék, ami némileg ugyan kitolható a különféle módosítók és nehézségi szintek kapcsolgatásával, de ez azért még így is elég kevés. Ami viszont ezzel szemben sok, az a legkülönfélébb bugok mennyisége, amik között akadnak viccesek és kevésbé viccesek is. Utóbbiak közé tartozik például az, amikor karakterünk úgy beszorul valahová, hogy csak egy restart segíthet rajta, ami még a pár perc alatt ledarálható pályák ellenére is piszkosul idegesítő tud lenni.

Ami viszont ilyen helyzetekben rögtön megnyugtathat minket, az a látványvilág. A 3D-s megjelenítés elképesztően jól áll a játéknak és bár a karakterek kidolgozottsága eléggé elnagyolt, ez egyáltalán nem zavaró, még akkor sem, amikor egy-egy véresebb kivégzés okán beközelít a kamera. A brutalitás amúgy is csúcsra van járatva, az összecsapások végeztével rendszerint térdig tocsogunk a vérben és az sem lesz ritka, hogy megcsonkított hullák fekszenek majd mindenfelé. Káprázatos, akárcsak a hangszekció, aminek hála kifogástalanul sikerült megidézni a 70-es évekbeli hangulatot. A zenei lista fülbemászó, de ami sokkal jobban meglepett az az, hogy a szinkron is lehengerlőre sikerült, aminek hála még inkább kidomborodhat az ügyesen megírt szövegkönyv.

A Jackal tehát hiába dolgozik többnyire hozott anyagból, a máshonnét kölcsönvett elemeket olyan minőségben és ami talán még fontosabb, koherensen gyúrta össze egy nagy egésszé, aminek köszönhetően a végeredmény egy elképesztően addiktív vérgőzös akcióorgia lett. Természetesen vannak hibái, de a stílusa, a merészsége és persze a mindösszesen 15 eurós árcédulája okán ezeket nagyon könnyen meg lehet bocsájtani neki. Egyébként a fejlesztők a megjelenés óta sem igazán pihennek, folyamatosan adják ki a javításokat, ezáltal egyre jobbá és jobbá téve a páratlan páros kalandjait. Ez kérem egy valódi indie gyöngyszem, egy hamisítatlan bűnös élvezet, ami ugyan nem találja fel a kereket, de tökéletesen elszórakoztat és mindeközben még azt is bemutatja, hogy milyen lett volna a Félelem és reszketés Las Vegasban akkor, ha Johnny Deep helyett John Wick ül a volánnál.

A Jackal február 5-én jelent meg, kizárólag PC-re.