Az első Reigns 2016-ban jelent meg, és egy nagyon szimpla, mobilon pörgethető játékmenetre épített: egy királyt alakítottunk benne, akinek minden vágya volt minél tovább a trónon maradni. Ehhez a királyság négy aspektusát kellett hibátlanul egyensúlyoznunk, azaz a hadsereget, a népet, az egyházat, és persze a saját vagyonunkat. Nap, mint nap a királyi udvar tagjaival, tanácsadókkal találkoztunk, akik egyszerű kártya formában jelentek meg, és vagy balra, vagy jobbra húzhattuk őket akárcsak Tinderen.
A két irány két választ rejtett, és minden döntésünk a királyság más-más aspektusait befolyásolta, és a cél, hogy ezek közül egyik se érje el a kritikus szintet egyik irányban sem. Ha az egyik ikon megtelt vagy épp teljesen elfogyott, kalandunk jó eséllyel véget ért, és egy következő király ült a trónra, új kört indítva. Akadt egy uralkodásainkon átívelő nagyobb történet is, amelyet tudatos munkával (és szerencsével) fedhettünk fel. Minden új szereplővel való találkozással, elhalálozásainkkal, döntéseinkkel új dolgokat nyitott meg előttünk a játék, és egyre-egyre okosabbak lettünk. Remek egyvelege volt ez a Kaland, Játék, Kockázat könyveknek, a roguelike zsánernek, megspékelve a népszerű társkereső irányítási sémájával.
A Witcher-adaptáció, akárcsak a 2018-as Game of Thrones crossover szuper ötletes. A cím elindításakor felcsendülnek a zseniális, klasszikus, licencelt Witcher zenék, amiket már milliószor hallottunk, és részemről legalább ennyiszer szeretnék is még hallani, itt nem lehet hibázni. A Reigns új epizódja némileg cseles koncepcióra épít, mert ugyan elsőre úgy tűnik, Geraltot alakítjuk, de hamar kiderül, hogy a szereplő ebben a formában csak Kökörcsin agyszüleményeiben, bocsánat, költeményeiben létezik. Az első, tutorial történet hallatán az igazi Geralt csak rosszallóan rázza a fejét, mire a derék bárd fogadást köt vele: fikcionális witcher-történetekkel fog befutni, és egy éven belül hatalmas sztár lesz belőle, akár tetszik ez a Szürke Farkasnak, akár nem.
Az ihlet rögtön homlokon is csapja derék zenészünket, és elkezdődik az igazi játék. Ezek az ötletek kártyák formájában manifesztálódnak előadásunk előtt, egyszerre három lehet aktív. Az ilyen lapok Inspiration névre hallgatnak, és afféle küldetések, iránymutatók, melyeket képzeletbeli Geraltként észben kell tartanunk miközben az Út kihívásaival és ismert-ismeretlen karakterekkel szembenézünk a Witcher-univerzumból.
Kökörcsinként fantáziánk korlátlanul szárnyal, és az, hogy valaki a „valóságban” milyen, teljesen irreleváns. Így fordulhat elő, hogy néha olyan witcherről szól a történet, aki ezüsttálcán kínálja fel éhes szörnyek számára a nemeseket, vagy aki nem tud nemet mondani, ha emberek segítséget kérnek tőle. Máskor gyermekeknek kell segítenünk, vagy éppen megnevettetnünk egy trollt. Az Inspiration kártyák teljesítése gyakran próbálkozásokon átívelő feladat lesz, és ahogyan szinteződünkm újak nyílnak meg. A karakterekről és lehetséges válaszokról mindenesetre süt a hamisítatlan Witcher-szériára jellemző fanyar humor, megspékelve poénos, absztrakt grafikákkal.
Fentebb már említettem, hogy az alap Reigns játékmenetének része a négy aspektus menedzselése. A Witcher spin-off esetén, ebből három arról szól, hogy az emberek, a nonhumánok (törpök, elfek, félszerzetek), vagy éppen a varázslók mennyire kedvelik (vagy épp ellenkezőleg) kedvenc szörnyvadászunkat, a negyedik pedig maga a witcher-mesterség gyakorlása. Utóbbi esetében, ha a kard ikon csúcsra pörög, egy harcot reprezentáló minijáték keretein belül kell elkennünk a szörnyek száját (vagy megfelelő testrészüket) ezüsttel vagy éppen rúnákkal.
Bármelyik ikont maxoljuk ki, vagy nullázzuk le, kifejezetten változatos és egészen meglepő halálnemekkel találkozunk. Kaphatunk egy nemesi címet és túlzabáljuk magunkat, vagy éppen a nonhumánokkal való konspiráció miatt bitófán lengedezünk a szélben. Az is lehet, hogy Triss-hez csatlakozunk egy pompás estélyre és egy durva orgia jelenti a végünket. A halálnemek olyanok, mint a Pokémonok: össze kell gyűjtenünk minél többet, amelyet a játék pontozása is honorál. Egy-egy sztori végén a kritikusok (azaz a közönség) véleménye számít: mennyi inspirációt valósítottunk meg, hány napig húzta a morcos szörnyvadászunk, találkoztunk-e új szereplővel vagy halálnemmel. Ezekből lépünk szintet, leszünk egyre híresebbek, és érkeznek a meghívások magánfellépésekre. Itt a megrendelőnk ízléséhez leginkább passzoló, a már megszerzett inspirációkból kell összeraknunk egy történetet számára, egy megfelelő halálnemmel.
A Reigns és a Witcher-játékok univerzumának találkozása zseniális egyveleg, és a faék egyszerű játékmenet külseje alatt valójában egy egészen komplex szív ketyeg. Ettől függetlenül a gameplay loop sokak számára taszító lehet a gyakori, érthetetlen halálozásokkal meg a szemétláda véletlengenerátorral. Mire egy inspirációba beleszokunk, hogyan is kellene játszani, simán kapunk mellé pár másikat (gyakran ellentéteset), amik más irányba húzhatnak, közben olyan karakterek és szálak nyílnak meg játszmáról-játszmára, amelyek előre gördítik a sztorit, új döntések elé löknek; egyre több mindent kell fejben tartanunk. Ugyanakkor azt gondolom a játéknak ez a szépsége is: próbálkozunk, okosodunk, jót szórakozunk a karakterek beszólásain, az abszurd és morbid szituációkon, és előbb-utóbb előrelépünk: nagyon nem az a fajta móka, amelyet együltő helyben ledarálunk, inkább az, ahol a sok-sok tapasztalat előbb-utóbb összeáll és el tudunk kezdeni tudatosan befolyásolni egy-egy menetet.
Egyértelműen ajánlom azoknak, akiknek bejönnek a pörgős, egyszerűen irányítható, humoros roguelike-játékok és Witcher-elvonással küzdenek - továbbá nem várnak maximális sikerélményt minden egyes próbálkozástól. Nem, nem pótolja a Witcher 3 DLC-t, vagy a negyedik részt, vagy az első Witcher remake-jét, de nagy szeretettel készült és ügyesen használja fel az alapanyagot. A Reigns: The Witcher személyében ismét egy remek párosítással lettünk gazdagabbak.
A Reigns: The Witcher mobilokra és PC-re elérhető, mi utóbbin teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.