Fatal Frame II: Crimson Butterfly Remake teszt

A Fatal Frame-sorozat talán nem ért el olyan népszerűséget, mint a másik két japán remekmű, a Silent Hill vagy a Resident Evil, mégis simán elfért mellettük, a parafaktort tekintve talán még túl is nőtt rajtuk. A Koei Tecmo szerencsére továbbra is egy képzeletbeli szörfdeszkán egyensúlyozva lovagolja meg korunk remaster-hullámait, a legújabb kiválasztott az eredetileg 2003-ban megjelent PS2-es klasszikus, a Fatal Frame II: Crimson Butterfly. Egy teljes remake-ről van szó, amely némileg korunk igényeihez szabja a japános rémisztgetést, miközben igyekszik megtartani a szériára jellemző furcsaságokat és egyediséget. Titkon abban reménykedem, hogy mindez majd kitapossa az utat egy igazi folytatás előtt, amely (ha kicsit is szerencsénk van) már javában készül nagy titokban. 

Szóval, egy több mint húszéves játékról van szó, amiből már az első percektől kezdve süt a nosztalgikus hangulat. Főleg, ha már játszottál az eredetivel is, minden olyannak tűnik, mint régen, de igazából az emlékeink nem voltak túl pontosak. A régi és új verziót összehasonlítva feltűnt, hogy a grafika korántsem olyan pofás, mint ahogy emlékeztünk, még jó, hogy a remake ezt a hiányosságot orvosolja. Akik viszont most ismerkednek a sorozattal, előnyös helyzetben vannak, hiszen olyan vegytisztán nyomasztó légkör járja át a Fatal Frame II: Crimson Butterfly Remake-et, ami szinte mellbe vágja a a gyanútlanokat. Egy-egy szellemmel való hadakozás valódi adrenalin-löketként ér fel, ami után rögtön újraértékelődik a játékosban mindaz, amit a modern túlélőhorrorokról hitt. Gyakorlatilag semmire nem megy a tapasztalataival. 

Éjszaka az erdőben

Már a kezdés sem piskóta, a nyolcvanas években játszódó történet során egy ikerpár egyik tagját, Mio Amakurá-t irányítjuk, ám hiába minden red flag, ami egy sötét erdőben való bóklászás árnyoldalairól tanúskodik, Mayu csakhamar elkóborol, miközben egy bíbor szárnyú pillangót követ. A nővérek csakhamar egy kísértetjárta faluba érkeznek, amit nem véletlenül nem jelez egyetlen térkép sem. Gyorsan kiderül, hogy Minakamiban nyomtalanul eltűnnek az emberek, vagy csúfos halált halnak, de nem lelnek nyugalomra, szellemként kísértenek tovább szenvedéseik helyszínén. A sztori során lehetőségünk lesz a korábbi áldozatok múltjával megismerkedni, miközben szép lassan világossá válik, hogy miért van ennyi gonosz entitás a holdfényes faluban. 

A narratíva nagy részét naplóbejegyzések és visszaemlékezések adják, minden arra utal, hogy a múltban sötét és véres rituálékat hajtottak végre, ami miatt egyetlen lélek sem pihenhet békében. A játék tempója nem kapkod, valójában már az elejétől kezdve eléggé lebilincselő, és a húsz éves báj itt inkább előny. A főszereplők kicsit naivak ugyan, ám az átélt borzalmak hatására idővel kellő rutinnal tisztítják meg a falut az ártó lidércektől. Noha a fordulatokat előre lehet sejteni, jó néhány érdekes mellékszálba botlunk, amely egy-egy újabb szerencsétlen lélek körül forog, tovább mélyítve az amúgy is elkeserítő világot. A nagyjából tízórás kaland lezárásért meg kell szenvedni még normál fokozaton is, ráadásul többféle befejezést érhetünk el (köztük egy teljesen újat, amint kimondottan a remake kedvéért készítettek), ami nagyban növeli az újrajátszhatóságot is. 

Csíííz

A fő mechanika a Camera Obscura köré épül, ami roppant veszélyes és ódon fényképezőgép, amit a feltalálója azért alkotott meg, hogy elűzze a különböző kísérteteket. Ez tehát az egyetlen fegyverünk az alapból láthatatlan borzalmak ellen! A harc tehát úgy zajlik, hogy Mio megpróbál minél több jó fotót lőni az agresszív szellemről, mielőtt az elszívná az életerejét. Egyszerűnek hangzik a rendszer, ám valójában nagyon nem az, a csaták meglehetősen sok rétegből épülnek fel. Kezdve azzal, hogy mindenféle alulexponált, homályos fotó mehet a levesbe, a cél az, hogy a szellemre megfelelően rá tudjuk fókuszálni, a lénynek a kép középpontjába kell lennie, mert ha távol van, akkor kevés kárt tudsz okozni neki. Ha közel kerül, az egész arca benne lehet, így a sérülése is nagyobb lesz, de akkor azt kockáztatod, hogy a jéghideg ujjaival kárt tesz a törékeny leánykádban. 

A probléma tehát abból fakad, hogy amikor a kísértetek rád támadnak, lecsökkentik az akaraterődet, így pedig nem olyan nagy elánnal tudunk kattintgatni. Rosszabb esetben a rém fellökhet, a földön fekve pedig védtelenek leszünk, ami eléggé frusztráló helyzeteket teremt. Nem beszélve arról, hogy a szellemek nem túl fotogének, ide-oda cikáznak, vagy teleportálnak, lerohannak egy váratlan pillanatban. A támadásmintáikat pedig tanácsos bemagolni, szóval megfelelő kockázat vezet sikerre minden egyes összecsapásban. Közel kell kerülnöd, jól belőve a zoomot és a fókuszt, az eredmény pedig látható a képernyőn is a várható sebzés mértékében. Persze a helyzet a másodperc tört része alatt megváltozhat. 

Kameránkba többféle filmtekercset pakolhatunk, néhány típust nehezebb betölteni, de cserébe nagyobb sebzést okoz, míg mások kisebbet sebeznek, viszont gyorsabban harckészek. Ha hosszabb ideig kifogástalan teljesítményt nyújtunk, aktiválhatjuk a Fatal Frame-et, amivel sorozatképeket készíthetünk, a hatás pedig olyan, mintha gépfegyverrel soroznánk meg a gaz entitást. Ezek a változók szerencsés esetben fokozatosan gyengítik a célpontunkat - ne akarjuk gyors sikereket elérni, el kell telnie jó néhány órának ahhoz, mire belejövünk a mechanikába. Az elszenvedett sérülések ellátására mindig tartsunk magunknál némi gyógyszert, amiket sajna nem szór olyan bőkezűen a program, a mentési pontként is szolgáló lámpásoknál pedig elég borsos áron kínálják. Legvégső esetben pedig a futás a leghasznosabb taktika, főleg ha egy szellem túlpörgött és regenerálódott. Nem vicc, főleg a játék elején nem az!

A különböző filterek szerepeltetése további stratégiai mélységet ad a szellemekkel való viaskodásnak. Sajnos a játék nem magyarázza el mindig, hogy mely ellenségekhez ellen melyik a leghatékonyabb, erre saját magunknak kell rájönni - ha ez sikerül, erőteljesebb expozíció lesz a jutalmunk. Néhány szűrő segíthet Miónak az árulkodó nyomok felfedésében is. A szobákban és az utcákon való kutakodás amúgy is stresszes feladat, hiszen a nehezen elérhető résekben elrejtett tárgyak megszerzése védtelenné tesz, elképzelhető, hogy közben egy szellem hirtelen megragadja a csuklódat. Gyűjtögetni pedig érdemes, hiszen olyan képesség-gyöngyöket zsákmányolhatunk, amikkel szinte minden tulajdonságunkat fejleszthetjünk. A később megszerzett szűrőkkel érdemes visszatérni a korábbi területekre, hiszen zárt ajtókat nyithatunk ki, vagy rejtett utakat fedezhetünk fel velük. 

Fogom a kezed, nagy baj nem érhet

Ha az új váll feletti kameranézet nem lenne elég, a remake újdonságai közé tartozik, hogy nyugisabb pillanatokban megfoghatjuk Mayu kezét, a bensőséges pillanat nem csupán mindkettejüket gyógyítja, hanem újult elszántsággal folytatják útjukat. Olykor karon ragadhatjuk testvérünket és húzhatjuk magunk után, de mondhatjuk neki, hogy maradjon mögöttünk, így nem érheti bántódás. Az igazság az, hogy Mayu az esetek többségében eléggé mimóza, noha pár alkalommal segít a fejtörők megoldásában, de nagyon kevés van az ilyen páros interakciókból, amit elszalasztott lehetőségnek érzek. Egy másik érdekes rendszer a fényekhez kapcsolódik, hiszen bizonyára kényelmes dolog úgy feltérképezni egy szobát, ha van nálad lámpa, de ezzel azt kockáztatjuk, hogy egy szellem a vártnál korábban ugrik a nyakunkba. A feszültségnek mindenesetre jót tesz, nehéz megtalálni a kompromisszumot. 

Az új kiadásban a mellékes sztorielemeken kívül új helyszíneket is felfedezhetünk, az Umbral Mound egy gonosz spirituális kegyhely, míg az Eikado templom egy gyertyafényes imahely, ahol hamar rosszra fordulnak a dolgok. Az új látnivalók remekül illeszkednek a játékba, habár annyira nem jelentősek, mégis dicséret illeti a fejlesztőket, hogy valami újjal is előrukkoljanak. Ha kellően rá tudsz hangolódni a Fatal Frame II: Crimson Butterfly Remake sajátos tempójához, nem érzed kínosnak a lassúságot és azt, hogy csak fokozatosan férkőzik a bőröd alá, akkor nagyon be fog nálad találni. Ha gyors akcióra és instant élményre vágysz, akkor más elfoglaltság után kell nézned. 

A grafika új, de a hangulat a régi

A hátborzongatóan gyönyörű látványvilágot a Koei Tecmo saját fejlesztésű motorjával, a Kantana Engine-nel érték el, ami a 2018-as Dynasty Warriors 9-ben debütált. A korábbi verziók minden assetjét újraépítették, a szereplők fizimiskája roppant meggyőző, Minakami falu minden egyes zegzuga a helyén van, a modellek és textúrák is sokkal részletesebbek, mint korábban. A Team Ninja ráadásul ezt mindenféle sugárkövetés és path tracing nélkül érte el úgy, hogy a játék kísérteties hangulata megmaradt.

A futási teljesítménnyel sem volt gondom, a PC-s port támogatja DLSS-t és az FSR 2-t, így maximális részletességen simán hozta a 60 fps az öregecske RTX 3070-mel. Sajna a megjelenéshez közeli verzió csak 30 vagy 60 fps-t támogatott, e fölé nem lehetett menni, viszont a kód jól optimalizált, a holtak suttogásaival megspékelt hangoktól és a zenéktől ki fog verni a víz, annyi szent! Hiába dobta fel a játék indításkor, hogy kontrollerrel érdemes játszani, egérrel és billentyűzettel sem éreztem magamat hátrányban, a kamerával való célzásnál pedig kimondottan jól jött az előbbi. 

A Fatal Frame II: Crimson Butterfly még két évtized távlatából is lehengerlő egyedi és éj-fekete túlélőhorror, melynek elemeit később olyan címek kamatoztatták, mint a Phasmophobia. A remake-et készítő csapat szerencsére flottul megértette, mitől működött az eredeti, miközben a régi mechanikákat finomították, az újdonságokkal sem álltak hadilábon. A harc nem egyszer kicsit zavaros és elhúzódó lehet, de kellő kitartás meghozza a sikerélményt, ám mi mégis a végletekig nyomasztó légköre miatt imádtuk a játékot. Ha megmarad ez az irány a jövőben is, akkor a Fatal Frame újra a régi fényében ragyoghat. 

A Fatal Frame II: Crimson Butterfly Remake PC-re, Xbox Series X/S-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switch 2-re jelent meg. Mi számítógépen teszteltük az alábbi konfiguráción: Intel Core i7-10700K, 32 GB DDR4 RAM, GeForce RTX 3070.