A hazug kulcsa könyvkritika

  • Írta: zoenn
  • 2016. március 27.
Ha a félelem és a büszkeség között ingadozik az ember, hiába tudja, hogy a félelem fog győzni, azért a büszkeségét sem ereszti. Jalan herceg ezt saját bőrén tapasztalja, amikor Vöröshatár felé tart Snorrival, a délceg vikinggel.

A trilógia középső kötetében ott folytatódnak a kissé komolytalan Jal herceg megpróbáltatásai, ahol legutóbb, a Bolondok hercegében abbamaradtak. Mark Lawrence ezúttal sem bízta a véletlenre a dolgokat, miután hőseink bejárták a Metsző jég birodalmát, hullahegyeket hagyva maguk után, ismét dél felé veszik az útjukat, amelyet személyes tragédiák sora kísér. Hercegünk bajtársának családját kiirtották, így Snorri ver Snagasonnak immáron nincs vesztenivalója. Miután a kompánia megszerezte Loki kulcsát, azt a tárgyat, amely minden ajtót kinyit, már a cél is megvan: fel kell kutatniuk az alvilág kapuját, amin átlépve Snorri visszahozhatja szeretteit a halálból. Eszelős terv – ezt mindenki tudja, és gyakorlatilag kudarcra van ítélve, hiszen mások is szeretnék magukénak tudni a kulcsot.

Mark Lawrence a kortárs fantasy irodalom egyik legnagyobb alakja, hiszen már a Széthullott birodalom-trilógiával is bebizonyította, hogy az évek során elfáradt műfajba is lehet új életet lehelni. A végeredmény pedig olyan mint egy gyomros: rácsodálkoztam, elborzadtam, de perverz módon többet és többet akartam belőle. Az író stílusa, mély karakterei és történetvezetése olyan új irányt fektetett le, amitől az olvasó úgy érzi, korábban csak egy sötét és feneketlen kútban tapogatózott. Ám maga a világ az, amely igazán marasztaló: a nukleáris háborúban elpusztult Európában járunk, ahol újra középkori állapotok uralkodnak. Ebből mi vajmi keveset veszünk észre az Építők munkáira való utalásokon kívül, de mégis színesítik az amúgy darkosabb fantasy atmoszférát.


Azt már sejthetjük, hogy amit Jalan eltervez, az általában nem úgy lesz. Hiába értek véget hőseink megpróbáltatásai északon, a dél felé vezető úton is ezernyi veszély leselkedik rájuk. Jal, Snorri és a köpcös Tuttugu mellé két új bajtárs csatlakozik: az egyikük Kara, a bájos, ám titokzatos völva, és egy ártatlan farmergyerek, Hennan. Jal a vérmágia segítségével álmaiban megismeri családja múltját, kiváltképp nagyanyjáét, a Vörös Királynőjét. Fény derül arra is, hogyan alakult ki kötelék az uralkodó és a Néma Nővér között – ugye utóbbinak köszönhetik hőseink, hogy egyáltalán útra kellett kelniük. Ha ezek hosszabb-rövidebb visszatekintések nem lennének, nem tudnám megdicsérni a regényt – rögtön elmondom, miért.

Először is, hálátlan dolog egy trilógia második részét papírra vetni. A nyitórészben ugye a karakterek és a küldetést bemutatásával lekötik a figyelmünket, míg a záró darabban az epikus lezáráson van a hangsúly. Addig a középső kötet esetében megvan rá az esély, hogy időhúzásként hat, s ezt sajnos Lawrence sem tudta kivédeni. Oké, a párbeszédek és a környezet leírásai rendben vannak, ahogy a csatajelenetek is, de főleg a kötet elején nagyon feltűnő, hogy az író húzza az időt. Sok a felesleges maszlag, a narratíva egy helyben toporog – és így megy ez a könyv végéig. Persze rajtaütésekből nincs hiány, ahogyan a fanservice-ből sem, hiszen Jalanék összefutnak Jorg herceg bizalmasával, Gorgoth-tal és trolljaival.


Szerencsére Lawrence stílusa így is megmenti a könyvet, de a vöröshatárbeli fejezeteket és a déli városok pénzügyi világának ismertetését én egy az egyben kivágtam volna a regényből – unalmasok és érdektelenek. Ezúttal Snorri is kisebb hangsúlyt kap, karaktere nem fejlődött sehova sem: fájdalmába megcsömörlött, nincs vesztenivalója, eszelős lett és sokszor arrogáns. Ezzel ellentétben Jal már korántsem az a pökhendi semmirekellő, mint a trilógia elején, az átélt nehézségek hatására már sokkal együtt érzőbb mások iránt és nem hiányzik belőle a bajtársiasság sem. Elvégre, ha valaki – legyen az egy elkényeztetett herceg – folyton szenvedéssel találkozik, és hosszú hónapokig együtt utazik valakivel, előbb utóbb szívén viselni majd társai sorsát.

Szóval nem A hazug kulcsa lett Lawrence legjobb regénye. Félreértés ne essék, a cikk karakterlimitje miatt elsősorban a negatívumokra szorítkoztam, de ettől még bőven megvan benne az a többlet, ami magasan kiemeli a mezőnyből. Naná, hogy csattanóval zárul ez a könyv is, a szereplők pedig addigra nagyon közel kerültek hozzám, így bízom abban, hogy az író végül ráncba szedi magát és legalább akkora lezárást rittyent a trilógiának, amit sokáig megemlegetek majd.

A regénybe itt tudsz beleolvasni.

6.
Andrew
#5: Az igaz hogy lezárta, de a befejező rész (The Wheel of Osheim) a Tövisek Császára előtt fog játszódni, ha az időrendet nézzük és nem lesz pár éves ugrás a könyvben.
A könyv nekem tetszett végig, a firenzei rész tényleg kicsit unalmas volt, de utána felgyorsultak az események.
5.
Sun9us
A könyv vége felé Van egy közel száz oldalas totál értelmetlen szál Jalannal, amit az író úgy vágott el, hogy totál látszik, a szerző meggondolta magát. Oké, ez nem vezet sehova, vágás...
Amúgy nem tudom, hogy mit lehet kihozni a végén, ugyanis olvastam a tövisek császárát, és az eléggé lezárta a balhét.
4.
zsoze
nekem személy szerint a tövisek trilógia nagyon bejott Jorg kedvenc karakterem lett. pozitvum továbbá kerek egélszet alkot a történet. nincs elnyújtva mint pl. Trónok harca vagy Drizz Sötételf története. Alig várom ,hogy kijojjon a 3.kotet és egybe kipörgessem nem kezdek bele addig. nem akarok a tövisek hibájába esni amikor annyit kellett várni a folytatásra épp elég a trónok Új részére várni.
3.
Mr.Dead
#1: Végre valaki :"D (komolyan, volt valaki akinek tetszett a harmadik rész? )
Szerintem is eléggé túlértékelt, dark fantasynál például simán találunk jobb szerzőket, csak nem elég híresek.
2.
almaspite
Én nem nagyon ismerem ezt a trilógiát, de a tövisek könyveit imádtam. Emlékszem egyszer nem mentem suliba két napig és elolvastam az utolsó két könyvet belőle. A végén meg az a mondat nagyon tetszett, aminek az volt a lényege "Azért fejeztem be a könyvet, hogy az emberek boldogan emlékeznek vissza rá és ne a falhoz vágják, hogy egy újabb rókabőrrel van dolguk". Ezt több író is megfogadhatná. Szóval azt szeretném megkérdezni, ha csak egyszerű mérlegen nézzük.Persze ez emberenként változik. Ez a trilógia van, olyan jó mint a tövisek hercege, királya, császára vagy egyáltalán össze se lehet őket hasonlítani?
1.
Mortis
A Széthullott Birodalmat is erősen túlértékeltnek tartom. Ezek a könyvek jobbak valamivel? A világa tetszik.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...