Dishonored - A képmások ura könyvkritika

Az Agave sem szeretne kimaradni a videojátékos regények publikálásából, elsőként a lopakodós játékok modern kedvencére tette rá a kezét. A Dishonored második része ősszel jelent meg, így az időzítés tökéletes volt, ráadásul a rajongók újabb és újabb történetekre kíváncsiak ebből a remek steampunk világból. Nem lennék azonban a bértollnokok helyében. Az új-zélandi Adam Christophernek olyan könyvet kellett írnia, amelynek már kidolgozott háttértörténete van, a főszereplőket nem tudja megváltoztatni, újakra meg nem sokan kíváncsiak. A váz tehát adott, csak maga a cselekmény lehet az író igazi ütőkártyája, aki már túl van néhány horrorregényen és képregényen.


Ahelyett, hogy a játékok eseményeit vetette volna papírra a szerző, inkább a második rész előzményeit mesélte el, ahol már jóval nagyobb mozgásteret kapott. Adva van az első játék vége és a második eleje, a köztük lévő űrt pedig szabadon betölthette. Remélem, már mindenki tisztában van azzal, hogy mi történt korábban szereplőinkkel, hogyan bosszulta meg Corvo a szeretője, Jessamine császárnő halálát, és hogyan végzett a zsarnok régenssel. Noha a könyv több ponton is utal a korábbi dolgokra, nagy előnyöd lesz abból, ha végigjátszottad az Arkane klasszikussá ért alkotását.

A képmások ura 15 évvel az első Dishonored eseményei után játszódik. Emily Kaldwin császárnő lett, de veszélyes játszmát űz. Napközben a birodalom ügyeit intézi, míg éjjel azt gyakorolja, amit apjától, Corvótól tanult. A lány lassan a lopakodás, a gyilkolás és a mágikus képességek mesterévé érik, tudományát pedig titokban Dunwall utcáin kamatoztatja bűnüldözőként. Azt nem is sejti, hogy Corvo titokban minden lépését figyeli. Az igazi veszély hamar feltűnik a színen: rejtélyes alak érkezik a városba, aki gyorsan összeboronálja a rettegett banda, a Bálnavadászok tagjait. A fickó olyan képességek birtokában van, amiről talán már sokan megfeledkeztek, ám hőseink résen vannak, minden erővel arra törekednek, hogy megfékezzék az ellenséget, mert ha nem, akkor csak pusztulás vár mindenre.


A sztori kétségkívül érdekes. Külön öröm, hogy „belülről” élhetjük át hőseink érzéseit, ám ennek ellenére Christopher úr nem igazán erőltette meg magát. A cselekmény meglehetősen sablonos, a gonosz rendíthetetlen, de minden nehézség ellenére Corvóéknak sikerül túljárniuk az eszén. A titkos háborút ráadásul udvari intrikák színesítik, elvégre Emilynek uralkodónőként is meg kell állnia a helyét, továbbá a képességei sem forrtak ki még rendesen, van rá esély, hogy valamit elbaltáz. Annak tudatában, hogy a második játékban mindkét főszereplő él, a tétek értelmüket vesztik, mert tudjuk, semmiképp se hallhatnak meg, itt csak a gonosz veszíthet. Talán jobb lett volna, ha közvetlenül az első játék után jelenik meg a könyv, mert akkor tényleg szorítottam volna az apáért és a lányáért. Oké, van köztük némi feszültség, de korántsem olyan mély, mint megannyi más családi drámában.

Az író megpróbálta a főgonosz kilétét sokáig titokban tartani, de ez nemigen jött össze, a jelek túlságosan is árulkodók voltak. Mindazonáltal végig élveztem azokat a fejezeteket, melyek a Bálnavadászokra koncentráltak. Az első játék DLC-je is bizonyítja, hogy bizony egy antihőst is meg lehet tenni főhősnek, sokkal jobban élveztem volna a regényt, ha abban is így lett volna. Színesebb és egyben kegyetlenebb lett volna a könyv, másrészt ez sokkal nagyobb írói szabadsággal is kecsegtet. Még Galiában, a banda valaha szebb napokat látott hadnagyában is rengeteg potenciál volt. A hölgy a regény elején egy bordély biztonságáért felelt, ám most, hogy egy új alak vette kézbe a Bálnavadászok irányítását, végre kiteljesedhet. Az unalmas mindennapokba belefáradt karakterről van szó, akinek szinte mindegy miért küzd, csak legyen valami balhé, hogy újra érezze magában a mágikus képességeket.


Ha már itt tartunk: a játékban használt varázslatok remekül működnek írott formában is. A természetfeletti dolgoknak bizony itt is nagy szerepük lesz a harcban, szinte látjuk magunk előtt a már ismerős akrobatikus mozdulatokat. A harcok leírása is kellően precíz, és bizony a legtöbbször durva izgalmakat is tartogat a könyv. Csak túl rutinos és olykor túl sótlan az egész.

Aki tehát egy mélységekbe menő, komoly kérdéseket boncolgató regényt vár A képmások urától, csalódni fog. Olyan érzésem volt, hogy Christopher a könnyebb utat választotta a történet egyszerűségével, miközben minden áron ki akarta elégíteni a rajongók igényeit a jól ismert karakterek, varázslatok és helyek szerepeltetésével. Az Assassin’s Creed-sorozat kapcsán Oliver Bowden az utóbbi regényekben már rájött arra, hogy nem kell mindent beáldozni, meg kell találni a saját hangot és szereplőt - így is lehet univerzumot építeni. Ennek ellenére a Dishonored hozta a kötelezőt, érdemes nekiállni, mert rossznak egyáltalán nem mondanám.  

A regénybe itt tudsz beleolvasni.