A végzet tébolyult kereke könyvkritika

  • Írta: zoenn
  • 2017. október 30.
Az afrikai sivatag mélyén egy különös és rosszindulatú hang forrását fedezi fel az USA hadserege az ötvenes években. Egy detroiti zenekar kutatja fel a helyszínt, elvégre a srácoknak van füle az ilyesmihez.

Josh Malerman korunk egyik legígéretesebb horrorszerzője. A Madarak a dobozban című debütáló kötetével egészen szokatlan, de ízig-vérig irtózatos hangulatot tudott teremteni, míg második kisregényével, A ház a tó mélyénnel már kicsit visszább vett a borzalmakból, és egy friss tinédzser pár viszontagságos kapcsolatát öntötte nyakon némi misztikummal. Legújabb műve, A végzet tébolyult kereke viszont már pengeélen táncolt nálam, próbáltam szeretni, de nem ment. Pedig a rejtély nagyon is érdekes, elvégre ezúttal a szereplők nem akkor vannak bajban, ha meglátják a gonoszt, hanem amikor meghallják.


Philip Tonka fél év kómából eszmél fel egy kórházban. Orvosai szerint minden csontja eltörött, csoda, hogy él, így a felépülés első szakaszában mozdulatlanul fekszik az ágyában. Nem véletlenül járt pórul az amúgy civilben detroiti rockzenész. Mivel bandája az 1950-es évekre kiégett, vonakodva, de elvállalják az amerikai kormány titkos küldetését, miszerint a namíbiai sivatagba kell utazniuk, hogy felkutassák egy rejtélyes hang forrását. De mégis milyen hang ez? Az biztos, hogy a hidegháború idején remek fegyver lehet belőle, mivel pár pillanata alatt képes bárkit halálra rémíteni.

A sztori tehát két szálon fut: a jelenben, Philip lábadozásai idején, illetve a múltban, amikor zenekarával szépen lassan pórul jár az afrikai sivatagban. A legnagyobb érdekesség kétségkívül magát a hangot jelenti, de Malerman ügyesen nem csak ezt az egyetlen veszélyforrást ülteti a regénybe. A Danes bandai tagjai sajnos eléggé sablonos karakterek, tipikus rocker arcok, semmi egyediség nincs bennük. Philip már egy fokkal összetettebb figura, de valahogy ő sem nőtt teljesen a szívemhez. A jelen szál nem valami érdekes, a hadsereg kérdései mögé könnyű belátni – üvölt az egészről, hogy vaj van a fülük mögött. A szerelmi szál is feleslegesnek hatott, a bimbódzó kapcsolatnak se eleje, se vége, nem értem, miért kellett erre pocsékolni az oldalakat, ha már olyan jól sikerült kibontani a visszaemlékezéseket.


A küldetés viszont tényleg lehengerlő, de korántsem ragad annyira nyakon az egész, mint az író bemutatkozó kötete. Feszültséggel teli pillanatokból nem sok van, de azokat legalább tisztességesen összerakta Malerman, szépen felvezeti, aztán elvágja az egészet, mondván, hagy eméssze az olvasó. Kétségtelen, hogy ennek is van létjogosultsága, de ezzel csak annyit ért el, hogy a rejtély a levegőben lóg. A hangulat tehát ezúttal nem viszi el a hátán a sekélyesebb részeket, a párbeszédek is elég mesterkéltek, holott az író maga is egy rockbandában zenél, tudnia kéne, nem minden a fennkölt lazaságról szól.   

Az oldalakat szorgalmasan falva vártam, hogy mikor talál magára a sztori, de valahogy nem következett be. Oké, az események egy idő után felpörögnek, de nem úgy, ahogy szerettem volna. A befejezést persze nyitva hagyta az író, mondván, majd mindenkit gondolkodásra késztet az egész, de inkább hiányérzetem volt utána. Nagy szerencse, hogy Maleman még mindig tud olvasmányosan írni, csak épp a legfontosabb alkotóelemet, a misztikumot felejtette el kibontani. Horrornak kevés, thrillernek pedig nem eléggé átgondolt a könyv.


Mindezek ellenére simán a vállalható kategórián belül marad A végzet tébolyult kereke. A magam részéről még nem írtam le Malermant, elvégre fantáziája tényleg van, csak épp több időt kéne fordítania regényei egyensúlyára. Nem a szerkezettel van a baj, a múlt és a jelen itt is egymást egészíti ki, így válik kerek egésszé a történet. Ha legközelebb a megfoghatatlan vagy a tárgyiasult borzalmakat (mindegy melyiket, horrorrajongóként vevő vagyok bármire) dinamikusan helyezi el a könyvben, úgy, hogy nem hullámzik az íve, akkor Malermannak bérelt helye van a műfaj kedvelőinek szívében. Kívánom a legjobbakat!

4.
Őrnagy
Nemrég olvastam, rögtön a madaraskönyv után. Sajnos csalódás lett, a stílusa nekem tetszik, de a sztori elég szarul lett összerakva. A végére egészen ellaposodik, az eleje meg nagyon nehezen bontakozik ki. Pedig a Madarak a dobozban zseniális volt.
3.
Köszi a kritikát, nálam ki is marad egy darabig akkor, ezek szerint nem sürgős listára való :)
2.
Szerintem könyvekről ne írj többet, Zoenn, hagyd meg a hozzáértőknek!

Van sok jó és kevésbé jó játék!
1.
SgtEversmann
Pedig az alapötlet jól hangzik :)
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...