A szériát amúgy sem kellett félteni, ha ütős vírusmarketingről van szó. A J.J. Abrams szárnyai alatt formát öltött Cloverfield egy tisztességes óriásszörnyes-kézikamerás filmként vonult be a köztudatba. Nyolc évvel később a 10 Cloverfield Lane már pszichológiai thrillerbe oltott kamaradrámaként hódított zseniális színészi alakításokkal. Joggal hihettük azt, hogy a folytatás hasonlóan formabontó lesz, amelyben egy új rendező kap lehetőséget, és csupán az univerzum lesz a közös. Nos, a készítők újra felültettek bennünket, a Super Bowl során kiderült, hogy a korábban God Particle néven futó mozi elkerüli a nagyvásznat, és még aznap a Netflixen landol, két hónappal a kitűzött premier előtt. 
A The Cloverfield Paradox híre szélvészként söpört végig az interneten, és még azokat is a képernyők elé ültette, akik csupán arra voltak kíváncsiak, mire fel ez a nagy felhajtás. A laikusok számára talán fel sem fog tűnni, hogy a Paradox is a trilógia része, egészen a film végéig egy szimpla sci-fi horrornak tűnik – többnek nem, mint az átlag, kevesebbnek már annál inkább. Ez érthető, hiszen minden jel szerint Julius Onah második játékfilmje nem egy újabb Cloverfieldnek készült, és úgy tűnik, csak azért erőltették rá a brandet, hogy jobban eladható legyen.
A felütés sem túl eredeti: a Föld energiaválságban szenved, a nemzetek összefognak és egy veszélyes kísérletbe kezdenek egy Shepard nevű űrállomáson. Részecskegyorsítással végtelen energiához szeretnének jutni, ám évekig hiába próbálkoznak. Egy nap azonban, úgy tűnik, siker koronázza a erőfeszítésüket, ám beüt a baj, a Shepard egy szempillantás alatt a galaxis egyik távoli, ismeretlen szegletébe teleportál. A legénység kétségbeesetten próbálja megtalálni a hazautat, és ha ez nem lenne elég, a józan észnek ellentmondó jelenségekkel szembesülnek. 
Hiába jegyzi a forgatókönyvet Oren Uziel (22 Jump Street) és Doug Joung (Star Trek: Mindenen túl), úgy látszik, túl sok zsánerdarabot tuszkoltak le a torkukon ihletforrásként, Így aztán minden összekuszálódva, félig megemésztett kliséhalmazként tört a felszínre. A The Cloverfield Paradox elég nyilvánvalóan vesz kölcsön ötleteket az Alienből, a Dologból, az Interstellarból – ráadásul elég pofátlan módon. Szinte látom magam előtt, amint Uzielék listába rendezik az ötleteket, semmit nem húztak ki, mindent bele akartak sűríteni a sztoriba. S ha már ennyire csapongó a film stílusa, esélye sincs a rendezőnek kellő mélységet adni neki. Onah mellett szól, hogy legalább próbálkozik, igyekezett menteni a sekélyes alapanyagot. A feszültségkeltés kelléktárát maradéktalanul felmondta.
A Paradox összeroskad a sok banális, de kétségkívül hatásos jelenet alatt. A magyarázatot pedig pár mondatban elintézik a hőseink, mondván minden megeshet, ha egyszeriben összekuszálódnak a dolgok egy balul elsült részecskegyorsítás során. A karakterek meglehetősen egyszerű és sablonos figurák - és ugye kötelező jelleggel, minden jelentős rassznak képviselnie kell magát az űrállomáson. Daniel Brühl szinte eltűnik a háttérben, de a tragikus múlttal megvert anya, Hamilton (Gugu Mbatha-Raw) motivációiba igyekeztek némi drámai töltetett vinni, de sajnos ez sem kap kellő időt arra, hogy gyenge együttérzésen kívül bármit megmozgasson a nézőben. 
A többiek szintúgy: a szigorú kapitány nem tudja kézben tartani az eseményeket, hasonlóan az okoskodó kínai mérnökcsajhoz és a helyi humorheroldhoz. Mindenki csak sodródik az árral, az egymás közti kémia hiányzik, így aztán rezzenéstelen arccal nézzük, ahogy szépen, lassan, változatosan járnak pórul a szereplők.
A logikáról már régen lemondtam, így nem ért váratlanul a tény, miszerint a Shepard megmenekülésének kulcsa hasonlóan légből kapott. Csak a befejezésnek szánt, egyetlen rövid montázs köti össze a Paradoxot a frencsájz többi darabjával, ami pedig már nem sokat nyom a latba a másfél órás vergődés után. Talán ha kaptunk volna még egy plusz negyedórát, kicsivel jobb szájízzel állok fel a film után. 
A szocreál virágállványra emlékeztető Shepard űrállomás kálváriája tehát ebben a formában nemhogy univerzumépítéshez kevés, de még a műfajon belül is egy gyáva próbálkozás. Legalább egyetlen szált vittek volna végig maradéktalanul - a koncepciótlan, egymásra dobált jelenetek gyorsan visszássághoz vezetnek. Ettől eltekintve mégsem jellemezném nézhetetlen filmnek a The Cloverfield Paradoxot. A technikai oldala kimondottan kellemes, a színészek megütik a mércét – nem rajtuk múlt, hogy karaktereikből hiányzott a tűz. Az a néhány WTF-jelenet pedig kétségkívül odaszegez a székbe. Az már más kérdés, hogy általában lógva hagy.
Gamekapocs értékelés: 5.0
The Cloverfield Paradox
Rendezte: Julius Onah
Írta: Oren Uziel, Doug Joung
Szereplők: Gugu Mbatha-Raw, Daniel Brühl, David Oyelowo, John Ortiz, Chris O’Dowd, Aksel Hennie, Ziyi Zhang, Elizabeth Debicki
Operatőr: Dan Mindel
Zene: Bear McCreary
Játékidő: 102 perc
Magyarországi premier: 2018. február 4. (Netflix)
Jó, nem egy világrengető alkotás, de kifejezetten szórakoztatott.
És az utolsó jelenet, pedig remekül bekapcsolta a Cloverfield világba.
De mostmár tudom azt is, hogy a negyedik rész (Overlord) idén októberben jön, és már az ötödik részről is beszélnek. Hurrá!
Az elöző rész (10 Cloverfield Lane) nem is Cloverfield filmként kezdte... Sőt, csak a film végébe let belevágva 1-2 jelenet.
Ez a film is kb ugyanaz az eljárást kapta (max az Afro Amerikai jeleneteit bevágták). De mig a 10 Cloverfield Lane remek film volt, ez egy nagyon harmadrangu film amihez szintugy hozzácsapták a Cloverfield nevet.
Amúgy ősszel jön a 4 rész is ami a WW2-ben fog játszodni.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.