Toy Story 4 filmkritika

  • Írta: gorien
  • 2019. július 14.
Woody és Buzz kilenc év után visszatér a Pixar többi életre kelt játékával az oldalán, hogy ismét kalandra invitáljanak. A Toy Story 4 új szemszögből vizsgálja a játékokat, feltesz néhány új kérdést, de a bája és a varázsa továbbra is a régi.

Azt hiszem, azt bizton állíthatjuk, hogy a Toy Story filmtörténelmet írt 1995-ben: az első egész estés film volt, amit teljes egészében számítógéppel animáltak. Azon túl, hogy beindította a Pixar szekerét, amely azóta is robog, utat mutatott az animációs filmeknek, amelyek szépen átvették a hagyományos, kézzel készített rajzfilmek helyét. Még a Pixar anyacége, a Disney sem próbálkozik többet velük, pedig egykor azok tették igazán naggyá.

A Pixar ontja magából az animációkat – eredeti darabokat és folytatásokat egyaránt. Képesek voltak elérni azt, hogy máig, ha azt mondjuk valamire, „ez egy Pixar-alkotás”, az a legtöbb esetben egyet jelent a minőséggel. Ugyan ők is tudnak gyengébb műveket letenni az asztalra (mint a Verdák 2 vagy a Dínó tesó), a filmjeiket általában körbelengi egy jellegzetes báj és szeretetteljesség, amitől kicsik és nagyok számára is élvezhetőek. Szerencsére a Toy Story 4 a minőségi munkáik közé tartozik.

A Toy Story 3 2010-ben egy trilógia gyönyörű lezárása volt, és sokáig úgy is tűnt, hogy kedvenc játékaink története véget ért. Aztán bejelentették, hogy készül a negyedik rész, ami elsőre érthetetlennek tűnt, vagy, ami még rosszabb, egy újabb rókabőrnek. A Toy Story 4 úgy is veszi kezdetét, mintha csak az első film újramelegített változata lenne: Woody seriff elhanyagolva érzi magát, ám új gazdájának, Bonnie-nak a kedvenc játéka eltűnik, ezért a kanálvillából készült Villi után ered, hogy hazavigye. A történetben azonban sokkal több van ennél!

A sztori központi témája az elengedés. Ha láttál Pixar-filmet, akkor találkoztál már vele, ahogy a többi felbukkanó melléktémával is: barátság, elfogadás, családba tartozás, saját magunkkal való megbékélés. A Toy Story 4 ügyesen zsonglőrködik ezekkel a kérdésekkel és a rájuk adott válaszokkal, teszi mindezt úgy, hogy a témákat különböző szereplőkhöz köti, és szinte mindenki, aki jelentősebb játékidőt kap, bejár egy kielégítő karakterívet.

A főszereplő ezúttal is Woody, csak ezúttal nem Buzz Lightyear a másodhegedűse, hanem Bo Peep, a porcelán pásztorlány. A rongybaba seriff élete megváltozott, mióta Andy főiskolára ment, és Bonnie gondjaira bízta őket: többé már nem ő a kedvenc játék. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy vigyázzon a kislányra, amikor iskolai előkészítőbe megy, és szemtanúja lesz annak, amikor a magányos Bonnie elkészíti magának Villit. A fafejű kanálvilla azonban vágyik vissza a szemétbe, és Woodyra vár a feladat, hogy megértesse vele: ő bizony játékszer.

A kaland akkor veszi kezdetét, amikor ők ketten kiesnek a kislány családjának lakóautójából. A visszaútjuk során megtanulják más fényben látni saját magukat, miközben bevezetik a nézőt abba, milyen is az elveszett játékok sora. Az elveszettség érzete visszatérő elem a Toy Story-filmekben: a második részben a cowgirl Jessie számára trauma volt, hogy a gazdája elhagyta, míg a harmadik rész gonoszát alakító Macó megkeseredett tőle. Ezúttal Bo Peep adja az új alternatívát, aki élvezi a szabad életet.

Az első részben is szereplő porcelánbaba olyan világot mutat Woodynak, amelyet korábban nem ismert, és nem tudja megérteni, hogy a seriffbábú miért igyekszik vissza egy olyan gazdához, aki nem foglalkozik vele. Nem Woody azonban az egyetlen, aki gazdára vágyik: a film antagonistáját adó Gabby Gabby is szeretne egy kislányhoz tartozni, azonban egy antikváriumban porosodik.


Ez a két fő konfliktus a filmben: fér bele egy kis kaland, egy kis romantika, és megannyi tanulság. Buzz például váratlanul új szerepben találja magát. Woody híján meg kell tanulnia hallgatni a saját belső hangjára, amiből jó pár ütős poént kovácsoltak. A csillagharcos ugyan most jóval kevesebbet szerepel, mint a korábbi részekben, de egyetlen perce sem felesleges vagy hiábavaló, és ahogy a többiek, ő is tanul valami újat.

A film talán leggyengébb pontját a mellékszereplők jelentik. A korábbiak közül (Jessie, Guba, Rex, Slinky és a többiek) szinte mindenki visszatér, ugyanakkor nem sok szerepet kapnak – néhányuknak csupán egy-egy mondat jut a másfél óra alatt. Kapunk új szereplőket is: a nagyszájú plüssduót, Nyuszit és Kacsát, a tragikus kaszkadőrfigura Duke De Boomot, valamint Kac-Kacot, Bo apró segédjét, aki nem csak rendőr, de angyal a vállon. Mivel mögöttük nincs háromfilmnyi szereplés, valószínűleg nem lesznek olyan népszerűek, mint a régi figurák, pedig megdolgoznak a szeretetért. Duke egy újabb példa az elhagyott játékokra, a show-t azonban egyértelműen Nyuszi és Kacsa lopja el, a legnagyobb poénok hozzájuk kötődnek.

Ugyan tele van a film viccekkel, azért mégsem annyira hangsúlyosak, hogy háttérbe szorítsák az érzelmeket. Elvégre változatlanul az utóbbiak a főszereplők, hiszen a főhősök tanulnak, fejlődnek és változnak. A készítők remekül adagolják őket, és mindig nagyon hatásosan: ha nevetni kell, akkor a poén betalál, de ha eljön a meghatódás ideje, akkor kicsit tényleg elérzékenyülünk. A Toy Story 4 az igazi Pixar-minőséghez méltó műgonddal lett elkészítve.

Hasonlóan a Pixart dicséri a látvány: minden hihetetlenül szép, már-már szinte valósághű. Nehéz ezt ragozni, szembeötlő a különbség, hogy hová jutott a stúdió 1995. óta. Persze míg a játékok kiemelt bánásmódot kaptak, addig az emberszereplők kicsit kevesebbet (így sem karikatúraszerűek, mint A hihetetlen családban), de nem is miattuk ülünk be a filmre.

A játékokat egyébként ezúttal új megközelítésből látjuk, kicsit feszegetik a játéklét határait – már csak annyiból is, hogy nem mindenkinek az az egyedüli vágya, hogy egy gyerek legjobb barátja legyen. Találkozunk eddig fel nem tett kérdésekkel. Mi van, ha egy játék gyári hibás? Mi van, ha egy játék nem tudja azt, amit a reklámja ígér? És egyáltalán mitől lesz valamiből játék?

Visszatérve a kritika elején felvetett gondolathoz: megérte újrakezdeni a sorozatot? Ha teljesnek és lezártnak tekinted a trilógiát, valószínűleg nehéz meggyőzni róla, de a Toy Story 4 igenis tud újat mutatni. Szeretettel átitatott mese, ami önmagához hűen hoz vissza minden karaktert, ráadásul az új kalandjuk logikus folytatása annak, amit eddig láttunk tőlük. És ugyan ezúttal nagyobb rivaldafényt kap Woody, mint bárki más, a végén nem mondhatjuk, hogy nem érdemelte meg a figyelmet: minden, amit tesz, átél és megtanul, ismerős lehet a felnőtteknek, tanulságos a gyerekeknek. Eközben végig szórakoztató, akciódús és érzelmes – minden, amit egy Pixar-filmtől elvárhatunk.

Gamekapocs értékelés: 8.0 

Rendezte: Josh Cooley
Szinkronhangok: Tom Hanks, Tim Allen, Annie Potts, Tony Hale, Keanu Reeves, Christina Hendricks
Forgatókönyv: Stephany Folsom
Zene: Randy Newman
Hazai premier: 2019. június 20.

3.
GemForge
A filmet még nem láttam, a 3. rész hatalmas kedvenc. A kritikát nem tudtam végigolvasni, mert eléggé spoileresre sikerült. Miért nem jelzi a T. szerző, ha olyan dolgokon és úgy mélázik el, amely a történetszálat is érinti?
2.
RangerFox
Szép lezárása lett a szériának, meglepően szórakoztató volt és végig lekötött.
1.
amadeusz gyermeke
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...