Stranger Things: 4. évad sorozatkritika

A legutóbbi szezon után kétségessé vált, hogy van még mit mesélni erről a sztoriról, de a negyedik évad egy határozott dobással visszarepítette a sorozatot az őt megillető helyre.

2016-ban gyakorlatilag a semmiből robbant be az akkor még elsősorban a minőségi tartalmairól híres Netflixen debütáló, a nyolcvanas évek popkulturális mérföldköveiből merítő Stranger Things, ami rövid időn belül meghódította az egész világot, és olyan hatalmas nosztalgiahullámot indított el, hogy azt még a Grand Theft Auto: Vice City is megirigyelhette volna. A streamingszolgáltató sokat köszönhet a sorozatot készítő Duffer-testvéreknek. Felsorolni is nehéz lenne, hány klasszikus film, tévésorozat és könyv volt rájuk hatással, miközben a forgatókönyveket írták. Az innen-onnan összelopkodott ötletek, klisék és sablonok ellenére valami olyat alkottak, ami nemcsak, hogy maximálisan megállt a saját lábán, de olyan parádésan hozta a boldog nyolcvanasok hangulatát, és olyan nagyszerűen ötvözte a sci-fit, a kaland-, a gyerek- és szörnyfilmeket a horror műfajjal, mintha Steven Spielberg, George Lucas, Stephen King, John Carpenter és John Hughes eltitkolt szerelemgyerekét láttuk volna megelevenedni a tévéképernyőn.

A recept működött. De még hogy: a sorozat köré több milliós rajongótábor szerveződött, csakhamar újra menő lett a nyolcvanas évek, és ma már tényleg ott tartunk, hogy ha kijön egy film, ami azt a mozgóképet vagy könyvet adaptálja újra vagy először, amin a Stranger Things is alapult, mindenki koppintást és a Duffer-tesók formulájának lenyúlását kiáltja. Ezzel a hatalmas sikerrel a Netflix is jól járt: az előfizetők száma jelentősen megnövekedett, ennek megfelelően a cég is simábban haladt a világuralomra törő útján, és hamar bevett szokás lett, hogy minden következő Stranger Things-évad megjelenésénél komoly szerverösszeomlásra kell számítani. Merthogy a hawkinsi gyerekek történetét természetesen folytatni kellett, ez nem is volt kérdés.

Pedig az alkotóknak egyáltalán nem ez volt a szándéka: eredetileg egy antológiasorozatot terveztek, ahol minden egyes szezonban új történetet mesélnek el, új karakterekkel, új helyszínekkel és új szörnyetegekkel – de hát az újonnan kirobbant Stranger Things-mániának és a rajongóknak ugye nem lehetett ellentmondani. Ez viszont magával hozta azt a problémát, hogy el kellett hitetni a közönséggel, hogy ebben az alapanyagban több van egy évadnyi sztorinál, és ez az elsőtől némileg elmaradottabb, de még mindig remek második, valamint egy alternatív, túltolt, porcukros nyolcvanas években megfürdő és abba belefulladó harmadik szezonban nem mindig sikerült. Sőt, utóbbi inkább azt a gondolatot hintette el, hogy itt lenne az ideje befejezni és a csúcson abbahagyni, amíg még van honnan lenézni.

Persze a Netflix és a Duffer-testvérek is egy virtuálisan feltartott középső ujjal reagáltak le minden ilyesfajta elégedetlenkedést, és kettéosztott negyedik évad ide, kilencven perces, két és fél órás hosszúságú epizódok oda, én sem bíztam benne túlságosan, hogy három szezon után van még mit mesélni a mára már igencsak stagnáló központi cselekményről és az egyre ellaposodott Upside Down misztikumáról. Ehhez képest az alkotók már a kezdésnél olyan bombákat dobnak le, ami nemcsak alapjaiban rengeti meg az eddigi erőviszonyokat, de a fináléra a sorozat eddigi legkomolyabb, legfélelmetesebb és legmeghatóbb évadját rajzolják ki, ami nemhogy csont nélkül hozza az első szezon minőségét, de véresebb, brutálisabb, sötétebb és kegyetlenebb, mint az első három évad együttvéve.

Komoly, mert visszanyúl az első két szezon koncepciójához, amelyek nyolcvanas években élő gyerekekről szóltak, és mert távol marad a harmadik szezon cukormázas stílusától, ahol már olyan gyerekeket láthattunk, akik megpróbálják eljátszani, hogy a nyolcvanas években élnek. Ilyesmit a Stranger Things 4-ben még csak nyomokban sem lehet felfedezni: a hangulat nyomasztó, komor, néhol horror a javából. És ha már a nosztalgiáról van szó, a harmadik évad ügyetlen utalgatásaival ellentétben itt úgy adnak hiteles lenyomatot az évtizedről, hogy a fiktív cselekményt egy ponton összekapcsolják a valóban megtörtént boszorkányüldözéssel, amikor a heavy metal zenekarokat és az értük rajongó embereket sátánistáknak bélyegezték, és a konzervatív keresztény közösség egyetlen egy kollektív tudatként lázadt fel ellenük, persze teljesen alaptalanul, ahogy itt is.

Na, így kell frappánsan megidézni egy korszakot kérem szépen, nem egy Coca-Colás dobozzal, amire percekig zoomol a kamera, vagy azzal, hogy a karakterek arról vitatkoznak, hogy melyik a jobb Dolog-film, az 1951-es eredeti, vagy az 1982-es remake.

Emellett a Stranger Things 4 félelmetes is: három évad után rengeteg kritika érte a sorozat természetfeletti vonulatát, mely az állandóan ismételgetett parafrázisokon kívül nem sok új elemmel kecsegtetett, ezért egyre sótlanabbá vált. Azonban az írók ezúttal valódi, minden korábbinál súlyosabb tulajdonságokkal emelték a téteket, melynek köszönhetően a háttérben meghúzódó történetszálak gyönyörűen átívelnek nem csak ezen az évadon, hanem az egész sorozaton is, egyúttal új megvilágításba helyezik annak összes alapvetését. Mindezt pedig egy új, eddig még nem látott, de a visszamenőleges javítgatásoknak, foltozgatásoknak köszönhetően már jóval az első szezon eseményei előtt ügyeskedő főgonosz megalkotásával érték el.

Ezzel a sorozat sikeresen felülemelkedett az arctalan, múlt nélküli, eredetüket tekintve ködbe burkolódzó entitásokon, és egy olyan szörnyeteget tett meg fő ellenlábasnak, akinek már személyisége, érzelmei, egyértelmű céljai vannak, és olyan hatalmas fenyegetést jelent, amely elegánsan zárójelbe helyezi mindazokat a borzalmakat, amikkel a karaktereknek eddig szembe kellett nézniük. Egyúttal Vecna az intelligenciájával, célvezérelt, saját gonoszságát ideologizáló attitűdjével tovább is mélyíti a főszereplők történetét (még ha ehhez olyan olcsó, szappanoperás eszközökkel is kellett élni, mint pl. az amnézia).

Így jutunk el a Stranger Things 4 harmadik legfontosabb pontjáig, azaz a történet erős drámai vonulatáig, amelyben egyrészt szinte mindenki megkapja a maga érzelmes, megindító pillanatát, a régi veteránoktól kezdve az új belépőkig bezárólag (Eddie Munson egy csapásra közönségkedvenc lett – csúcsjelenete után nehéz lesz nem más szellemben hallgatni a Metallica Master of Puppetsét), másrészt magával hozza a sorozat történelmének vitán felül legjobb, legszívbemarkolóbb jelenetét. Az évad addig is serényen rakosgatja a szenet a gőzmozdonyba, de a negyedik epizód fináléjában hirtelen fénysebességre kapcsol. Onnantól kezdve nincs megállás, és utána bármennyire is pörögnek az események, azt már nem sikerül überelni (pedig higgyétek el, a hangulat az évadzáróra tényleg visszafordíthatatlanul a tetőfokára hág).

Az említett jelenetben valami olyan brutális, epikus pofont kap a néző, ami minden szempontból a komplett Stranger Things emocionális csúcspontja. Galen Matarazzo, Joe Keery és Caleb McLaughlin eddigi karrierjük legjobbját hozzák, Sadie Sink pedig – aki ezekkel a pillanatokkal tulajdonképpen a sorozat húzóneve lett – máris a zsebében érezheti az Emmy-díjat. A túlzás nélkül könnyfakasztó, lebilincselő szegmens több mint harminc év után újra a slágerlistákra tette Kate Bush Running Up That Hilljét, főleg azért, mert a dal az események szempontjából jelentős narratív szereppel bír. Gyönyörű, megható metafora ez a depresszió és a lelket rágó belső démonok legyőzéséről, és arról, hogy egy kedvenc dal, valamint a tovatűnt, elmúlt pillanatok szépségébe való kapaszkodás mennyire megkönnyítheti az emberre nehezedő tragédiák cipelését/feldolgozását. Ahogy mondtam, felejthetetlen érzelmi tetőpont ez – de az évad ezen kívül is hemzseg az ilyen pillanatoktól.

Itt pedig vissza is kanyarodhatunk az előbb említett komolysághoz. A karakterek folyamatos jellemfejlődésen mennek keresztül a traumatikus élmények hatására, és ahogy jönnek velük szembe a nehézségek, a kihívások és a tragédiák, gyakorlatilag a szemünk láttára nőnek fel, és velük együtt maga a sorozat is egyre érettebb, felnőttesebb hangot üt meg. És most érezni igazán, hogy tényleg egy coming-of-age drámát nézünk, ahol a figurák szép lassan maguk mögött hagyják a gondtalan, felhőtlen, boldog gyermekkort, és vészesen közelednek a viszontagságos, felelősségekkel terhelt felnőtt élet felé. Az első évad óta járják ezt a rögös utat, a végcél már csak néhány lépésnyire van – és erre majd az ötödik, befejező évad tesz majd pontot. Ezzel együtt remélhetőleg bevállalósabb is lesz, mert a főszereplők már olyan golyóálló plot armort viselnek, hogy azt egy páncéltörő rakéta sem lyukasztaná át (bár tartok tőle, hogy egyik-másik figura drámai halálát inkább a rajongók haragjának és a dühös petíciógyűjtésnek az elkerülése, mintsem a karakterekhez való túlzott ragaszkodás végett nem vállalják be az írók).

Bárhogy is legyen, egy ilyen kellemes meglepetés után csak remélni merem, hogy a befejezés szépen, méltó módon zárja majd be a kört. Mert, mint tudjuk, mindig a csúcson kell abbahagyni – ott, ahonnan a sorozat a harmadik évadtól kezdve megindult lefelé, és ahová a negyedik egy lendületes dobással sikeresen visszarepítette. Fel van adva a lecke, jobban, mint bármikor – de hát a Stranger Things 4 is megmutatta, hogy vannak még csodák.

 

Gamekapocs értékelés: 9.0

Készítő: The Duffer Brothers
Írta: The Duffer Brothers, Caitlin Schneiderhan, Paul Dichter, Kate Trefry, Curtis Gwinn
Rendező: The Duffer Brothers, Shawn Levy, Antal Nimród
Szereplők: Winona Ryder, David Harbour, Millie Bobby Brown, Finn Wolfhard, Gaten Matarazzo, Caleb McLaughlin, Noah Schnapp, Sadie Sink, Natalia Dyer, Charlie Heaton, Joe Keery, Maya Hawke, Brett Gelman, Priah Ferguson, Matthew Modine, Paul Reiser
Zene: Michael Stein, Kyle Dixon
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 9

2.
2.
pkflavio
Jó évad volt! 1-2 helyen a CGI gyenge volt, várom a következőt.
1.
1.
csoki0619
Fasza kis évad lett. Nagyon szép ívet kapott az egész sztori ezzel az új Vecna-s történetszállal.
Sadie Sink pedig vitte a prímet, ami a színészi játékot illeti, bár a Dustin-t játszó kis krapek is ügyes volt. Finn Wolfhard-ot meg jobb nem erőltetni, szegénykém nem lesz túl büszke az itt nyújtott teljesítményére pár év múlva, ha visszanézi.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...