A Tökéletes Pókember képregénykritika

Több mint tíz évvel ezelőtt mindenki kedvenc Falmászója hosszú és kínkeserves utat járt be, mire újra régi fényében tündökölhetett. Nagyjából három esztendőre és rengeteg rosszabbnál rosszabb képregényre volt szüksége, hogy végül kimásszon a gödörből, amibe a tehetségtelen, kontár írók taszították: már a Polgárháborúnál gyülekeztek a viharfelhők, de az első nagy szöget a One More Day-jel verték bele a karakter koporsójába. Az említett sztori közben és után is számtalan olyan dolog történt, ami szöges ellentéte Pókember lényegének (hősünk önző érdekekből lepaktál az Ördöggel, sorsára hagyja Kraven tizenkét éves lányát, mert elmondása szerint túl gyenge már a harchoz, és ehhez hasonló nyalánkságok), de a Marvel akkori főszerkesztőjének, Joe Quesadának azon tervét sem fogadta kitörő tapsvihar, hogy visszahozza a nyolcvanas évek klasszikus Pókemberét; aki folyamatosan küszködik azzal, hogy normális munkát találjon, állandóan anyagi gondjai vannak, nem tudja kifizetni a lakbért, és a lányokkal sem képes dűlőre jutni.

A rajongók viszont megértették, amit az írók nem: a karakter a képregényekben már a harmadik x-hez közelít, azaz felnőtt, érett, meglett férfi, ráadásul szuperhős is, szóval az, hogy ennek ellenére megpróbálják őt esendő, csetlő-botló tinédzserként ábrázolni, akinek soha nem jön össze semmi, minimum szánalmas. És amikor már sokadjára eljut oda, hogy őt megillető állása és tisztességes fizetése legyen, de végül mindig történik valami, ami végül keresztülhúzza a számításait, az már nem a sokat emlegetett Parker-szerencse, hanem merő balfaszság. Az olvasók az egyetlen lehetséges módon reagálták le a fillérekért güriző, állandó pénz- és nőproblémákkal küszködő lúzer Peter Parker egyre kellemetlenebb mókuskerekét (mármint azon kívül, hogy a netes fórumokon is folyamatosan köszörülték a nyelvüket): egyszerűen nem vették a képregényeket, és ennek következtében a karakter a kilencvenes évekbeli Klónsztori mélypontjára süllyedt.

Utólag visszagondolva a Marvel rengeteget köszönhet Dan Slottnak, aki a Big Time-mal egy határozott mozdulattal kirántotta Pókembert a sötét mélységekből, és újra az élvonalba katapultálta a megtépázott Hálószövőt. Eszéhez és tehetségéhez méltó állást kapott, megszűntek az anyagi gondjai, sőt, még egy új barátnőt is összeszedett magának. Slott hosszú hányattatás után visszaadta a karakter méltóságát, és jobbnál jobb sztorikkal köszörülte ki elődei csorbáját, majd a The Amazing Spider-Man jubileumi, 700. számában meglépett valami merészet: Peter testébe egyik legnagyobb ősellenségét, a Pókemberrel való kőkemény fizikai összecsapásoktól emberi roncsként vegetáló, haldokló Doctor Octopust költöztette. Peter Parker tehát meghalt: esendően, vesztesként, brutálisan és igazságtalanul. Egyszerűen felháborító, sokkoló volt az egész, és nem attól, hogy meghalt (hiszen ez párszor már megtörtént korábban), hanem ahogyan meghalt.

Tehát Doctor Octopus az új Pókember, és lássanak csodát, hamar bebizonyosodik, hogy minden szempontból jobban, hatékonyabban végzi a dolgát, mint a saját erkölcsi kódexének béklyói között tevékenykedő elődje. Mert bár egy ideig Otto képes volt elérni Peter emlékeit, és maga Peter is ott tevékenykedett, egyfajta láthatatlan szellemként a szuperhősnek felcsapó egykori gonosztevő mögött, a doktor ennek rövid úton véget vet, és attól kezdve egy tényleg hajmeresztő, addig semmi máshoz nem hasonlítható Pókember-kaland veszi kezdetét, amelyben szó szerint rengeteg lehetőség rejlik. Slott nem is rest izgalmas konfliktusokkal megtölteni a koncepciót, és okosan megszerkesztett párhuzamokkal bemutatni, mi is a különbség az önfeláldozó, kezét soha be nem mocskoló, és épp ezért kissé haszontalannak tűnő módszerekkel dolgozó Parker, és a feladatát könyörtelenül, hatékonyan és racionálisan végző Octavius között.

Slott ezt a százak haláláért felelős, érzelmeitől teljesen megfosztott, válogatás nélkül öldöklő tömeggyilkoson, Massacre-n keresztül demonstrálja a legjobban. Ugye a The Amazing Spider-Man 656. számában Peter a saját testével védte meg a szociopata gyilkológépet a rendőrök és a kommandósok sortüzétől, aki csakis Pókember könyörületessége miatt maradhatott életben. Aztán amikor Massacre megszökik, és újra randalírozni kezd a városban, immáron az új, Octavius-féle Pókemberrel találja szembe magát – viszont a jó doktor korántsem olyan elnéző és kíméletes, mint Peter. Amikor a mérleg egyik serpenyőjére a túszul ejtett és azok az életek kerülnek, amiket Massacre a jövőben még elvehet, ha Pókember megint könyörületességet mutat, és inkább visszaküldi őt a börtönbe, ahonnan végül úgyis megszökik, a másik serpenyőre pedig a minden szálat elvonó végső megoldás, akkor Octopus nem teketóriázik, és meghozza az ebben a helyzetben egyébként teljesen logikus, racionális döntést.

Élő adásban lövi fejbe Massacre-t, ezzel megakadályozva, hogy a tömeggyilkosnak ismét lehetősége legyen vért ontani – és elejét veszi annak, hogy innentől kezdve akárcsak egy ártatlan élet is Pókember lelkén száradjon. Ilyet még tényleg nem láttunk Pókember-képregényekben, és végeredményben (legalábbis úgy a sorozat feléig) nem is annyira nehéz egyetérteni Octavius ténykedéseivel. Ahogy sorban számolja fel az utcai bandákat, ahogy szép lassacskán maga mellé állítja a rendőröket, az utca emberét, sőt, még magát J. Jonah Jameson polgármestert is, és ahogy végre sínre teszi Peter magán- és szakmai életét is, minduntalan felmerül a kérdés: ugyan miért ne?

Ugyan miért ne végezhetné ki az elmebeteg bűnözőt, aki egyértelműen képtelen arra, hogy megjavuljon, és bárhová is zárnák be, bárhogyan is próbálnának segíteni rajta, úgyis újra gyilkolni kezdene? Ugyan miért ne kiálthatná ki új főhadiszállásának a korábban a szuperbűnözők börtöneként funkcionáló Raftot, ahonnan amúgy is tucatjával szökdöstek meg a gazemberek? Ugyan miért ne üldözhetné a bűnt a saját maga építette páncélozott póktankokkal és összetoborzott csatlósokkal, akiknek segítségével egyébként percek alatt a földdel teszi egyenlővé a Vezér bűnbarlangját, Shadowlandet, ami hosszú ideje sanyargatta az ártatlanokat és a közelben lakó családokat? Ugyan miért ne leplezhetné le az aktuális Vészmanó személyazonosságát az egész világ előtt, hogy ezzel egyszer s mindenkorra tönkre tegye? És ugyan miért ne tehetne végre pontot Mary Jane-nel való kapcsolatára, akivel a se veled, se nélküled viszonya évek óta nem tartott sehova?

Peter Parker soha nem hozott volna ilyen döntéseket, mi több, az edzettebb olvasók ennyi idő után már az összes döntését és cselekedetét előre látták, ami egy kicsit unalmassá, vagy legalábbis teljesen kiszámíthatóvá tette a Pókember-képregényeket – az új status quo azonban alapjaiban változtat meg mindent. Lévén, hogy Octopus egészen másképp viselkedik a régóta ismert karakterekkel (legyen szó MJ elengedéséről, Jameson megzsarolásáról, May néniről, a 2099-es Pókemberről, vagy a többi szuperhősről), az új helyzet új karakterdinamikával jár, ami frissességgel tölti meg az oldalakat, és felrázza a Pókember-képregények minduntalan a saját farkába harapó, mindig ugyanoda kilyukadó állóvizét.

Persze a mainstream műfajban nem létezik végleges halál, így egy percig sem volt kétséges, hogy Peter előbb-utóbb visszatér, ahogy lassacskán az is kibukik, hogy Octopus talán nem is annyira tökéletes Pókember. Vagy mégis? Slott azt az ősöreg alaptézist használja fel a sztorihoz, hogy nincs egyetlen, általános, objektív igazság, és a duális emberi tudat mindig mindent csak a saját szemszögéből vizsgálva képes valami máshoz viszonyítva értelmezni. Ennek megfelelően, noha Octopus módszerei elméletben sokkal produktívabbak, mint Peteréi (a tömeg emiatt igazi hősként ünnepli, és ironikus módon megkapja mindazt az elismerést, amiben Peternek sosem lehetett része), nem kell sok, hogy bebizonyosodjon: bármennyire is igyekszik, egyszerűen nem elég méltó a feladatra. Tökéletes Pókember, de mégsem az – mert Peter Parker igazi ereje pont abban rejlik, hogy tökéletlen. Slott a Pókszigettel egyszer már átadta, hogy a karakter azért különleges, mert ő Peter Parker, és voltaképpen ez teszi kivételessé és utolérhetetlenné, minden tökéletlenségével együtt, és most ugyanezt viszi véghez, igaz, a cselekmény ezúttal meglepő módon teljesen máshová fut ki, mint azt az olvasó várná.

Slott ügyesen, szépen, fokozatosan húzza ki a szőnyeget Octopus alól, amelynek köszönhetően a történet előrehaladtával egyre erősebben érezni, hogy végül összedől az a kártyavár, amit nagy műgonddal épített fel, és amikor már teljes a káosz, és csakis az igazi Pókember segíthet, Octopus olyan lépésre szánja el magát, amely miatt nem a halott hős visszatérése lesz a sztori lényege, hanem az egykori szupergonosz megváltástörténete. Olyan erőteljes, mély, szép és lenyűgöző katarzis ez, amire Slott mesteri fogásaitól függetlenül már nagy szüksége volt a Pókember-képregényeknek. Persze szemernyi kétsége sem lehetett senkinek afelől, hogy Peter végül úgyis feltámad hamvaiból. A végén természetesen minden a helyére kerül, nem is lehet ez másként. A Tökéletes Pókember viszont az összes mainstream képregényes gyermekbetegsége ellenére is egy olyan történet, amire még nagyon sokáig fognak emlékezni a rajongók.