Batman '89 képregénykritika

1989 nyarán Tim Burton a Batmannel minden idők egyik legnagyszerűbb képregényfilmjét tette le az asztalra. Akkoriban hatalmas durranásnak számított: Richard Donner szintén hivatkozási alapként számon tartott 1978-as Supermanje után ismét megmutatta, hogy a szuperhősöket is komolyan lehet venni, és hogy a filmek alapjául szolgáló képregényfüzetek sem csak kizárólag gyermekeknek készített egyszerű olvasmányok – de utólag visszanézve még ennél is többet köszönhetünk neki. Ugyan a képregényadaptációk forradalmára még jó tíz esztendőt kellett várni, mégis, Burton mozija nagyjából előrevetítette, hogyan is fognak kinézni a jövő modern blockbusterei. Ennek megfelelően az első Batman azóta is kultstátuszt élvez, rengeteg szakmabelinek jelent kiapadhatatlan inspirációs forrást mind a mai napig – az tehát, hogy megkerülhetetlen klasszikus, cseppet sem ördögtől való gondolat. A zajos sikert (széleskörű kritikai elismerés, valamint világszerte több mint 400 millió dolláros bevétel) 1992-ben folytatás követte, amely, bár szintén szépen hozott a konyhára, végeredményben a fejesek mégsem lehettek vele teljes mértékben elégedettek. A Batman visszatér ugyanis jócskán szembement az elvárásokkal, és főleg a Burtonre bízott óriási kreatív szabadság miatt gyakorlatilag egy eldeformált, a tradicionális szuperhősfilmekkel semmilyen téren nem összeegyeztethető groteszk lidércnyomás szabadult ki a Warner stúdió boszorkánykonyhájából.

A kritikák ezúttal nem fogadták olyan kitörő örömmel Burton éjsötét vízióját, a bevételek, noha tisztességes nyereséget termeltek, bőven elmaradtak az első rész sikerétől, ráadásul a gyermekes szülők is kiakadtak, amikor meglátták a McDonald’s Happy Meal menüjéhez járó, filmekkel kapcsolatos játékfigurákat. És ez az eredetileg Burtonnel tervezett harmadik résznek is betette a kaput: a direktort menesztették a rendezői székből, Michael Keaton is távozott vele együtt, a helyére Val Kilmer került, Marlon Wayanst Chris O’Donnell váltotta Robin szerepében, Billy Dee Williams helyett Tommy Lee Jones játszotta el Harvey Dentet/Kétarcot, Rébusz szerepét Robin Williams kihúzásával Jim Carrey kapta, Joel Schumacher pedig a rendezői feladatokat vette a nyakába.

Ami ezután következett, azt mindenki ismeri: Schumacher két Batman-filmmel egy hat láb mélyen nyugvó sírba küldte a frencsájzt, amelyet aztán Christopher Nolan 2005-ben indult trilógiája emelt újra a nagyok közé. Időközben, ahogy a cikk elején említettem, Burton Batmanje is egyre nagyobb népszerűséget vívott ki magának, és a bemutatása óta eltelt harminc évben a Batman visszatér is megtalálta a maga közönségét. A két film köré tekintélyes rajongótábor szerveződött, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Michael Keaton a jövő nyáron megjelenő Flash-moziban is újra eljátssza majd a Sötét Lovagot. Ezt a retróőrületet megfejelve adta ki a DC a Batman ’89 című minisorozatot, amely a Burton-univerzum eseményeit szövi tovább. Keaton tehát újra Bruce Wayne és Batman bőrébe bújik (még ha csak átvitt értelemben is), Billy Dee Williams is visszatér, ráadásul immáron Kétarcként, valamint a történetet az a Sam Hamm írta, aki anno az első film forgatókönyvét pötyögte, és akinek a képregényformátum sem ismeretlen terep (ugye a Nincs igazság című, magyarul is megjelent Batman-sztori is az ő szerzeménye).

Szóval bőven volt okunk a bizakodásra, és papíron valószínűleg remekül nézett ki az ötlet, hogy egy hatrészes széria keretein belül visszatérnek ahhoz a világhoz, ami sokunk gyerekkorát jelentette – és éppen ezért is fájdalmas, hogy ez a koncepció gyakorlatban mennyire identitászavaros és méltatlan a burtoni stílushoz. Nem is kell nagyon szőrőszívűnek lennem ahhoz, hogy kijelentsem, már a rajznál megbukik az egész: a kötet és a külön-külön megjelent füzetek borítói zokszó nélkül gyönyörűek, ezzel kapcsolatban nem is érheti szó a ház elejét, a képregényt kinyitva azonban hamar rádöbbenünk, hogy a képek összeegyeztethetetlenek a filmekben látható stílussal, a Burton-féle Gotham egyedi hangulata pedig semmiben sem köszön vissza. Túl színes, egyáltalán nem depresszív, se nem nyomasztó.

Egyrészt megértem a dolgot, mert elég nehéz, nemhogy egy filmben, de még egy képregényben is megidézni azt a mocskos, gótikus, szutykos várost, ami miatt annyira meleg szívvel emlékszünk vissza a ’89-es és a ’92-es Batmanre, és aminek hatásosságát eddig maximum csak a kilencvenes évekbeli rajzfilmsorozat és az Arkham-videojátékok tudták hozni (megkockáztatom, teljes mértékben még a Robert Pattinson-féle Batmannek sem sikerült), de láthatóan itt Joe Quinones rajzoló meg sem próbálkozott vele. Ezt még tetézi az, hogy valamilyen oknál fogva a főhőst fehér szemtakaróval ábrázolja, ami kissé elejét veszi annak, hogy az olvasót sikeresen meggyőzze arról a képregény, hogy tényleg a Keaton-féle Denevérembert látja a lapokon. Feltehetően ez valamiféle alkotói koncepció lehetett, Bruce Wayne őszülő hajára viszont már nehéz lenne értelmes választ találni, mikor a történet csupán egy évvel játszódik a Batman visszatér után – jó, utóbbi azért nem akkora blama, és a további gondok fényében még tökéletesen meg is bocsátható.

Ezeken még könnyen túl lehetne lépni, ha maga a sztori és a figurák igazodnának a burtoni szellemiséghez, vagy legalább okosan megszerkesztett karakterívekkel és életképes motivációkkal rendelkeznének. Mert másrészt ott van a két film groteszk mivolta és erőszakossága, amely olyan halhatatlan, filmtörténeti szempontból is abszolút emlékezetes, karakterépítő jeleneteket eredményezett, mint Joker halálos kézfogása, vagy amikor harsány színpadiassággal ürítette bele pisztolyának tárját korábbi munkaadójába, de említhetném Pingvin vérspriccelős orrharapását, vagy a motorcsónakként funkcionáló óriási kacsáját – sajnos a Batman ’89-ben nincsenek ilyen pillanatok. Legnagyobb fegyverténye Harvey Dent Kétarccá válása, illetve a karakter kettős személyisége és a megbomlott elméjéből adódó belső vívódása lenne, már ha rendesen fel lenne építve, és ha nem kellene azon gondolkodnom, hogy tulajdonképpen milyen események vezettek odáig, hogy egyik pillanatról a másikra a korrupció ellen keményen, kezét bemocskolva, senkit nem kímélő skizofrén ítélőszék és kivégzőosztag lett egy személyben.

Ez a nulla karakterfejlődés, illetve az alkotói inkompetencia lényegében az összes figurát bekebelezi, és ez alól a teljes mértékben súlytalan, egyszerű biodíszletként funkcionáló Macskanő, de még maga Batman sem kivétel. Noha a ’89-es, de még a ’92-es filmmel összehasonlítva is ég és föld a különbség, korrigálnom kell magamat, mert a képregénynek egy valamiben félig-meddig tényleg sikerül megidéznie a két „előzményt”: nevezetesen, hogy Batman már azokban sem kapott valami nagy teret, mert Burtont sokkal inkább a negatív karakterek érdekelték, akiket ő sokkal érdekesebb jellemeknek gondolt, mint a címszereplőt. Így a Sötét Lovag viszonylag háttérbe szorult, míg ellenfelei szinte teljesen elvették tőle a rivaldafényt. Előbbi voltaképp itt is megtörténik, utóbbi már nem tudja annyira elkapni az olvasót, pontosan azért, mert az itteni Kétarc se nem túl érdekes, se nem túl karakteres.

Hogyan is lehetne az: a balesete előtt egy kész ember, gyakorlatilag mindene megvan, karrier, jegyes, barátok, kapcsolatok, a tényleges korrupcióra is csak a baleset után jön rá. A dramaturgia hatalmas lyukaktól és illogikátlanságoktól tátong, a legnagyobb kérdés pedig nem is az, hogy Harvey mi miatt vesztette el józan eszét, hanem hogy Sam Hammet vajon csak a képregényformátum határolta-e be, vagy csupán az eltelt évtizedek koptatták meg az írói vénáját. Valami történhetett, mert a Batman ’89 a társadalmi igazságtalanságot, a faji egyenlőtlenséget, no meg a jó öreg rasszizmust is előhúzza a kalapból, ami manapság igazi grátiszkártya, akár képregényről, akár filmről vagy bármi másról van szó. Rakj bele egy kis polkorretséget, szórj rá egy csipetnyi aktuálpolitikai agendát, és máris ezüsttálcán érkezik a kritikai elismerés a művedre, a narratív hibák meg vannak bocsátva, te meg mosolyogva veregetheted hátba magadat, hogy megcsináltad.

Ha nem a Batman ’89 lenne a nyolcszázhatvankettedik popkulturális termék, ami ezzel a húzással akar kitűnni a tömegből, és ha nem lenne egy rakás másik képregény, ahol ezt intelligensebben, frappánsabban vetették be, talán még működne is. Szóval olvasom ezt a külsőségeiben valóban szép és vonzó, belül azonban a filmek képi világára semmiben sem hasonlítható látvánnyal operáló kötetet, benne a tökéletesen jelentéktelen, egy emlékezetes mondatot sem eldurrantó Batmannel, egy, a Christopher Nolan-iskola babérjaira törő Kétarccal, akinél nehéz kikövetkeztetni, hogy mit miért tesz, látom a meglepően suta, egybites reflektálást korunk társadalmi problémáira. Néhány lappal később Barbara már Gordon felügyelőt oktatja ki (ez a jelenet egyébként kb. egy szinten van azzal, amikor a Batman és Robinban Méregcsók az illatfelhőjével bódította el a sokat látott öreg rókát), aztán a végén Robin felajánlja Batmannek, hogy a Sötét Lovag, azaz a világ legnagyobb detektívje lehet a segítője, ha akar, és a következő oldalon ő vezeti a Batmobilt, a Bőregér meg az anyósülésen gubbaszt, én meg közben azon gondolkodom, hogy mégis mi a fenét olvasok, merthogy ez nem Batman-képregény, az biztos, inkább egy félrement aktuálpolitikai kiáltvány.

Őszintén meglepődnék, ha a tervezett Burton-féle harmadik rész is így nézett volna ki a kilencvenes években, de amúgy mindegy is: annak idején nem jött össze, fogalmunk sincsen, hogy sült volna el az egész, ha tényleg elkészül, így hát felesleges azon agonizálni, „mi lett volna ha”, ennek megfelelően a múltat sem kellene minden áron kapargatni – főleg nem így. Szép volt, jó volt, ennyi volt, legyünk hálásak érte, hogy anno megkaptuk azt a két, gyerekkort formáló történetet – melyek, csak úgy halkan megjegyzem, legjobban mozgóképként működnek, és ez a tény a Batman ’89-nél vissza is ütött.

A régivágású rajongók némelyikében biztosan kellemes nosztalgiát ébreszt majd ez a minisorozat (elvégre a fan service korát éljük), ám meglehet, hogy a polcra már nem fogjuk annyira boldogan felrakni – nemhogy a Batman és a Batman visszatér DVD-k vagy BD-k, de még a belőlük készült képregényváltozatok mellé sem.

Író: Sam Hamm
Rajzoló: Joe Quinones
Kihúzó: Joe Quinones
Színek: Leonardo Ito
Fordító: Benes Attila
Eredeti kiadó: DC Comics
Hazai kiadó: Kingpin
Oldalak száma: 136
Eredeti megjelenés: 2021. augusztus - 2022. július
Magyar megjelenés: 2022. augusztus