Mijazaki igazán a 2000-es évek előtt volt termékeny, akkor születtek az olyan, mára már kultuszstátusszal rendelkező alkotásai, mint a Totoro – A varázserdő titka, a Kiki – A boszorkányfutár vagy a Chihiro Szellemországban. Legutóbbi műve a 2013-as önéletrajzi ihletésű Szél támad, melynek bemutatója után bejelentette visszavonulását, így érthetően mindenkit meglepett A fiú és a szürke gém érkezése.
A film egésze Mahitóra fókuszál, egy fiatal kisfiúra, aki ideje előtt elvesztette édesanyját és hamar egy új pótanyukát kapott. Érthető konfliktusok és marcangolások keletkeznek a fiúban, melyeket egy olyan varázsvilágban sikerül feloldania, ahol holtak és élők együtt léteznek. Ahol azért, hogy az egyik faj fent tudjon maradni, a másikból kell falatoznia. Ahol áldozatokat kell hozni és néha rossz dolgokat kell tenni, hogy végül valami jó süljön ki belőle. Ahol az uraságok és istenalakok csendben egymásnak feszülnek, hogy a nép sorsáról döntsenek. Egy olyan világban, ahol a tiszta és a romlott szimbiózisban vannak egymással.
Mijazaki műveiben mindig is azt szerettem, hogy a legőszintébb, a legemberibb érzéseket és problémákat egy olyan valóságtól elvonatkoztatott kontextusba helyezi át – általában bőségesen merítve közben a japán folklórból -, amely lehetővé teszi, hogy mi is elszakadjunk kissé a problémától pont annyira, hogy megértsük a mester mondanivalóját anélkül, hogy érzelmeink megmásítanák azt. Ezzel viszont egy szimbólumrendszer is jár, ami egyedül Mijazaki elméjétől függ, hogy mennyire lesz könnyen értelmezhető, viszont A fiú és a szürke gém néhány csapásvonala egyáltalán nem lett könnyen befogadható, aminek köszönhetően több gondolkodást, esetleges ismereteket igényel. A gyász, a halál és az elfogadás kapcsolata nehézségek nélkül, érthetően végigkíséri a filmet - ahogy azt várnánk -, de az alkotás és a barátság már egy nehezebben megfogható koncepcióval lettek bemutatva, és valószínűleg kevesebb figyelmet is kaptak, mint kellett volna.
Mijazaki Hajao, a 83 éves Oscar-díjas nagymester többek szerint is magnum opusát prezentálta A fiú és a szürke gém képében, bár én ezt kissé túlzásnak érzem. Az indokuk az, hogy a filmben fellelhető Mijazaki összes szeretett motívuma, így a második világháború, a barátság, a felnövéstörténetek, a gyermeki pajkosság és tisztaság bölcs, öreg szemlélettel bemutatva, és még sorolhatnám. Annak ellenére, hogy ezek az állítások igaznak bizonyulnak, nem érzem indokoltnak a magnum opus használatát. Ahhoz túlságosan is dús és zavaros a film, hogy Mijazaki legjobb művének lehessen nevezni, de ezzel nem szeretném és nem is tudnám tagadni a mű, és ezzel együtt alkotójának zsenialitását. A legfőképp a gyászra és elengedésre fókuszáló tanmesébe Mijazaki beleszuszakolta még tisztelgését a barátság előtt és az alkotás árnyaltságát is, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem lógnak ki a történet keretéből, kellően zsúfolttá teszik azt ahhoz, hogy a laikus elme eltévedjen benne.
A rendező személye körül kialakult mind szakmai, mind nézői rajongás és a tény, hogy egy újabb produktummal áll elő a nagyközönség számára, egyértelművé tette, hogy eddig még nem látott mértékű elvárás lesz a filmmel szemben, amire valószínűleg olyanok is beülnek, akik még életükben nem láttak Mijazaki-filmet. Ezzel alapvetően nem is lenne probléma, viszont, mint már írtam, ez lett a mester egyik, ha nem a legsűrűbb filmje, ami tényleg nehezen emészthető, ha nem vagyunk ismeretesek a munkásságában, sőt rajongóként mondom, hogy még így is okozott pár értelemkereséssel töltött órát.
A mesternek elméletileg van egy szabálya, miszerint filmjei nem tartalmazhatnak 10 százaléknál több számítógépes animációt. Emiatt gyönyörűek a filmjei, a kézzel festett hátterek olyan karaktert kölcsönöznek alkotásainak, olyan adalékai az összképnek, melyek még jobban elmélyítik a látottakat és egy még nagyobb szintre emelik a magaskultúra oltárán, főleg, ha tüzetesebben is megvizsgáljuk a „groteszk” és „normális” karakterek jellemét – már, ha hiszünk az ilyen sznob ideákban, mint a magas- és alacsonykultúra. Kiemelném a tűz égésének megvalósítását, ámulatba ejtő látványt nyújt, melyhez párosul az előtte látott összkép szinte már megfoghatatlan művésziessége
Azt hiszem legegyszerűbben az írja le A fiú és a szürke gém varázsát, ami egyben legnagyobb problémája is, és amit nem tudnék jobban szemléltetni, mint egy élő példával: a film végén a mögöttünk ülő lány mosolygott, ránézett partnerére és kissé tanácstalanul csak annyit kérdezett, hogy „Most miről is szólt?”. Jót mosolyogtam rajta, de bennem is elindította a gondolatmenetet, hogy vajon miről is szólt ténylegesen a film, mi volt a fő motívuma, egyáltalán volt-e olyanja? Egyre több kérdés merült fel bennem, ahogy kerestem válaszaimat, és úgy gondolom, hogy ez a leggyönyörűbb aspektusa Mijazaki művészetének: amellett, hogy egy érzelmekkel és tanulságokkal teli felnövéstörténetet mesél el nekünk, sikerül gondolkodásra ösztökélnie az embert. Nem szájbarágósan nyomja le torkunkon a mélyebb értelmet – mint sok hollywoodi művészfilm -, hanem elindítja bennünk a gondolkodás folyamatát, hogy mi magunk jöjjünk rá egyes mozzanatok mivoltára, és ezzel ténylegesen sajátunknak érezhessük azt.
Nagyszerű alkotás lett A fiú és a szürke gém, ami a mester rajongóinak kötelező darab. Újoncoknak viszont, vagy csak egy Mijazaki-veteránnal ajánlanám, vagy úgy, hogy előtte még csemegéznek egyet korábbi alkotásokból is, úgy, mint a Totoro – A varázserdő titka vagy A vándorló palota.
Gamekapocs értékelés: 9
Rendező: Hajao Mijazaki
Producer: Yoshiaki Nishimura, Koji Hoshino, Goro Mijazaki
Forgatókönyv: Genzaburô Yoshino, Hajao Mijazaki
Szereplők: Soma Santoki, Masaki Suda, Takuya Kimura, Aimyon, Ko Shibasaki, Yoshino Kimura, Shohei Hino
Zene: Joe Hisaishi
Operatőr: Atsushi Okui
Vágó: Rie Matsubara, Takeshi Seyama, Akane Shiraishi
Gyártó: Studio Ghibli
Forgalmazó: ADS Service Kft.
Játékidő: 124 perc
Eredeti premier: 2023. december 8.
Hazai premier: 2024. január 4.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.