Annak tükrében, hogy egészen pontosan 5 év telt el a csalódást csalódásra halmozó Multiverzum Saga indulása óta, már teljesen felesleges lenne egy friss Marvel-film kritikáját a szokásos kiselőadással kezdeni, miszerint az MCU haldoklik, és vele együtt a komplett szuperhősműfaj is fél lábbal a sírban vesztegel. Annál is inkább, mert bár az a bizonyos fény még mindig csak néha-néha pislákol fel az alagút végén, akkor is csupán pillanatokra, apró kezdeményezések azért már észrevehetőek stúdiófejesek részéről, amelyek egy tisztességesebb, ha lehet ilyet mondani szebb jövő ígéretének a magvait hintik el. Mi sem jobb bizonyíték erre, mint hogy miután tavaly, a Deadpool & Rozsomák óriási sikerét félreértve három olyan filmet is kidobtak, amelyekkel kapcsolatban maximum arról lehetett beszélni, hogy melyik bukott nagyobbat, és miután összehozták a hatszázhatvankettedik zs-kategóriás hős önálló sorozatát is, amit meglepő módon megint senki sem nézett, láthatóan elkezdték levonni a tanulságot.
Tehát kísérletezgetések és új utak keresése kuka (alapjáraton ez rossz hír lenne, de amit Kevin Feige-ék összeszerencsétlenkedtek ezen címszavak alatt, azt inkább ne erőltessék tovább), biztonsági játék bekapcs. Idén két mozifilm, de azok olyanok, hogy már a nevük alapján is borítékolható, hogy háromnál több ember vált rájuk jegyet. Streamingen tisztítótűz, huszadrangú szuperhősöket a szemétdombra (biztos jó volt a Wonder Man is, de amúgy kit érdekel?), ami eddig működött, azt folytatják (a Daredevil és a Megtorló-különkiadás nagyot ment, az X-Men ’97 második szezonja nemrég tarolta le a Disney+-t, a Vision Quest pedig a franchise egyik legjobb sorozatát szövi tovább). A pezsgők durranhatnak, mindenki boldog. És a taktika eddig egész jól bevált, mivel a barátságos és közkedvelt Falmászó legújabb kalandja már a nyitóhétvégjén hozott majdnem egymilliárd dollárt globálisan, ezzel lekörözve a csúcstartó Bosszúállók: Végjátékot. A pénztárak előtt kígyóznak a sorok, mindenki látni akarja, a magasztaló kritikáknak, véleményeknek se szeri, se száma, és komolyan, ezek után merje bárki azt mondani, hogy a mozizás halott.
A dolog persze ezúttal sem ilyen egyszerű, komplexebb ez annál, minthogy a Pókember: Vadonatúj nap elsöprő diadalmenetét olyan szimpla következtetésekre fordítsuk le, hogy jó filmeket kell csinálni, és akkor tódul rá a nép, vagy hogy a csillagászati bevételek egyértelműen a szuperhősök második reneszánszát jelzik. Ám ha elvonatkoztatunk attól, hogy a siker tulajdonképpen nem a zsánernek szól, hanem a karakternek, és hogy az elmúlt évek ballépései okán a rajongók ki voltak éhezve a csodára, ami miatt a hatalmas ováció is egy kicsit magasabbra hág, mint kellene, a konklúzió akkor sem túl pesszimista, sőt: nagyon kellett már egy ilyen Marvel-film. Az alkotók konkrétan megfeszülnek, hogy visszahozzák a franchise régi hangulatát és életérzését, de a szóra sem érdemes Amerika Kapitány: Szép új világ, az MCU jobb napjainak legfeljebb csak a középmezőnyét idéző Mennydörgők*, illetve a hétvégi bevásárlás izgalmához konvergáló Fantasztikus 4-es: Első lépések is legfeljebb csak halk segélykiáltások voltak a gödör mélyéről.
Viszont a Vadonatúj nap végre tényleg visszahoz valamit az MCU fénykorából, régóta nem látott lendülettel, dinamikus rendezéssel és az aktuális alapanyag nemzedékekkel ezelőtt lefektetett alapköveihez hű karakterépítéssel. És hogy a franchise-ra mostanság jellemző, egyre inkább kitapintható fáradtságnak és egyhangúságnak a világ legnépszerűbb hőse adja a kijózanító pofont? Pont ez teszi fel a koronát az egészre! Ezen felül az már szinte lényegtelen, hogy még a Nincs hazaútnál is jobb – noha a két film nagyjából ugyanarról a tőről fakad.
Az előző rész anno ügyesen használta fel és fordította a maga előnyére minden idők talán legrosszabb Pókember-képregényének, a Még egy napnak (One More Day) kulcsmomentumát, miszerint a főhős, ahelyett, hogy vállalná a felelősséget tetteiért és döntéseiért, inkább alkut köt az Ördöggel, nem elsősorban a szeretteiért, hanem saját lelkiismeretének könnyítése végett. Az abszolút karakteridegen húzás, ami tökéletesen ellentmondott Peter Parker akkorra már csaknem fél évszázada formálódó személyiségének, nem csak azt feledtette el a világgal, hogy ő rejtőzik Pókember maszkja mögött, de a Mary-Jane-nel kötött házasságát is semmissé tette (nem is beszélve a meg nem született közös gyermekükről), pláne hogy ezzel az írók szegény Ben bácsi univerzális jelmondatát is meggyalázták. Ez a retcon a Pókember-képregények sötét középkora, a mai napig feldolgozhatatlan, nem is érdemes sok szót vesztegetni rá.
A Nincs hazaút ezzel szemben csavart egyet a dolgon: a morális végkifejlet teljesen máshová futott ki, a megfutamodás helyett Peter a legnagyobb szintű, tiszta, hősies áldozatot hozta meg – egyszer s mindenkorra „a nagy erő nagy felelősséggel jár” vált a valódi, belső intuíciójává. Mindent elvesztett, csak hogy megóvja szeretteit, és vállalta a következményeket, legyen az bármennyire is fájdalmas. Mert pont ettől lesz hős a hős, és pontosan ez teszi Pókembert Pókemberré. A film, a képregénnyel ellentétben nem a múlt hibáit törölte el, hanem beépítette azokat Peter jellemébe és narratívájába, így kitaposva az utat az érett, felnőtt Pókember megszületéséig. A Vadonatúj nap is hasonló forrásból táplálkozik, már ami az eredeti képregényeket illeti, és szintúgy eléggé szabadon értelmezi az alapanyagot. „Hálistennek” – kiáltanak fel ujjongva a szakértők, és tényleg: a filmnek a címen kívül szerencsére nem sok köze van a magyarul Egy új nap hajnala történetfolyamához, ami a Még egy napot folytatva egy következő gyomrost vert be a már amúgy is az út szélén agonizáló, széterőszakolt Pókember-mítosznak.
Amíg a képregényekben a karaktert 30 éves, meglett férfiember létére egy nagynénjénél csövező és folyton anyagi gondokkal küzdő tinédzserré butították vissza, aki képtelen normális, jól fizető állást találni és a lányokkal sem tud zöld ágra vergődni (a nosztalgia nagy úr, ám ebben az esetben rosszabbul nem is nyúlhattak volna a múlthoz), addig a film egy sokkal realisztikusabb, tragikus és magányos Pókembert rajzol meg. Aki mindenkit maga elé helyez, és akinek mélységesen önzetlen döntése valódi súlyt és tétet ad az itteni történéseknek. Minden idejét a szuperhősködésnek szenteli, erkölcsi iránytűje megingathatatlan, de közben katartikusan önpusztító is. A világ és az ártatlanok sorsa a vállán nyugszik, ám a Vadonatúj nap legnagyobb bravúrja az, hogy egy sor bensőséges jeleneten keresztül mutat rá arra, hogy ezt a terhet nem feltétlenül kell egyedül cipelnie.
A forgatókönyv hol vicces (nem marvelesen vicces!), hol megható, hol pedig szívszorító pillanatokat hoz ki ebből a témából. Vagy olyan karakterek bevonásával, akik eddig más ligában játszottak, mint például a Megtorló (aki egyáltalán nem lóg ki a gyerekbarát stílusból), Bruce Banner (a dühös Hulkot majdnem 10 éve hiányolják a fanok – most megkapják, ráadásul olyan részletes CGI-jal és egy olyan csihi-puhival, ami tényleg minden igényt kielégít), vagy új szereplők bemutatásával (Sadie Sink figurája óriási emocionális vetülettel bír, és részben előre is vetíti az MCU Titkos háborút követő korszakát), vagy egyszerűen csak úgy, hogy a lélekrázó pillanatokban hagyja érvényesülni a színészeket. A film váratlanul nagy teret enged Tom Hollandnak, aki maradéktalanul meg is hálálja a belé vetett bizalmat. Él a lehetőséggel, és végül kiderül, hogy voltaképp nem is annyira rossz színész, mint hinnénk, ahogy a kollégái is kihasználják a számukra biztosított esélyeket – igen, még Zendaya is, legyen ez bármennyire meglepő.
És ami, ha nem is mérföldekkel, de egy fokkal jobbá teszi a Vadonatúj napot a Nincs hazaútnál, az az, hogy ezúttal az érzelmi szál és a karakterek belső konfliktusa nem szorítja háttérbe az akciójeleneteket. Okos és utólag nézve logikus döntés volt a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája rendezőjét, Destin Daniel Crettont szerződtetni: tudniillik, ha eltekintünk a koncepciót úton-útfélen karóba húzni akaró bugyuta poénoktól, az piszkosul jó film volt. A kínai wuxia-klasszikusokból táplálkozó profin megkoreografált bunyók csillagos ötöst érdemeltek, ahogy a mágikus erejű karperecekből is hihetetlenül kreatív harcjeleneteket és durva csörtéket sikerült kihozni.
A direktor a Vadonatúj napba is átmentette ezt az energiát. Az akrobatikus mutatványok természetesen kihagyhatatlanok, a szereplők sem mindig CGI-háttér előtt verik péppé egymást, időnként a szimpla hálóhintázást is frappáns ötletekkel (pl. 360 fokban forgó kamerával) dobják fel, a Shang-Chire jellemző akciójelenetek szellemiségét pedig nagyszerűen sikerült kamatoztatni – csak ezúttal a Pókember világára jellemző nyakatekert, Insomniac-os beütésű, balettszerű, megszakítás nélküli ritmusának nyelvére átfogalmazva.
Formabontó dolgokat persze nem szabad tőle várni, ahogy magától a filmtől sem – de ez, tekintve, hogy a Vadonatúj nap már szám szerint a 38. MCU-mozi, teljesen értelemszerű. A franchise még mindig nagyon fárad, és bár a Falmászó friss kalandjával ezt félig-meddig azért sikerült elfeledtetni, nem annyira nehéz kiszúrni a csili-vili színpad mögötti rideg tényeket, miszerint ez a sorozat már jócskán túlvan azokon a csodákon, amiket a Végtelen Kövek idején produkált. Ennek tudatában viszont a Vadonatúj nap voltaképp egy abszolút nézhető, sőt, jó film lett – és a franchise jelenlegi, nem túl bíztató helyzetét nézve ennyi bőven elég.
Gamekapocs értékelés: 7.5
Eredeti cím: Spider-Man: Brand New Day
Rendező: Destin Daniel Cretton
Forgatókönyvíró: Chris McKenna, Erik Sommers
Producer: Kevin Feige, Amy Pascal, Avi Arad, Rachel O'Connor
Szereplők: Tom Holland, Zendaya, Sadie Sink, Jacob Batalon, Jon Bernthal, Florence Pugh, Tramell Tillman, Marisa Tomei, Mark Ruffalo
Operatőr: Brett Pawlak
Vágó: Nat Sanders, Gina Sansom, Harry Yoon
Zene: Michael Giacchino
Gyártó: Columbia Pictures, Marvel Studios, Pascal Pictures
Forgalmazó: Sony Pictures Releasing
Játékidő: 145 perc
Eredeti premier: 2026. július 31.
Hazai premier: 2026. július 30.